Tarján Tamás
OJD negyven felé
Orbán János Dénes: Alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek; Sándor vagyok én is…
Megszokott jelenet a 21. század elejének irodalmi mindennapjaiból: egy koránál fiatalabbnak tűnő, arcvonásaiba azonban ismeretek és tapasztalatok megbabonázó sokaságát sűrítő középkorú férfi érkezik – gépkocsin, százharminc kilométer/óra sebességgel – valamely rendezvényre. A férfi gyalogszerrel is ezt a tempót tartja, bár mozgása kimértnek, majdhogynem lassúnak hat. Az esemény színhelye lehetőleg kávéház, romkocsma, kollégium, pinceklub, nők könyvespolca. A vendég (aki gyakorta inkább házigazda) csupán annyit időzik az irodalmi szertartáson, amennyi feltétlenül szükséges a koordináták kijelöléséhez, személye felmutatásához és az igehirdetéshez. Ezután enged tucatnyi el nem halasztható késztetésnek, hívásnak, és ahogy jött, sebesen távozik a következő tetthelyre.
A férfi hangsúlyozottan három elemű neve Orbán János Dénes, hivatása orbánjánosdénes, rendjének jele: OJD (Ordo Johanni Deflorati). 2012 októberének egy holdvilágos estéjén a fent leírt módon érkezett meg vele majdnem egyidős, de pályáján még kevésbé előre haladt erdélyi szerzetestársa, Murányi Sándor Olivér (Grecsó Krisztiánnal közös) pest-budai, pontosabban óbudai író-olvasó találkozójára, az utolsó szó elhangzása után kilenc perccel, az időzítés révén különösen emelve a már befejezett – egyébként táncházba torkolló – szeánsz fényét. Jött, fertály óra leforgása alatt dedikált vagy hatvan, ajándékba hozott könyvet (a most tárgyalandó kettőt is, e sorok krónikásának is), majd száguldott tovább. Mivel MSO ugyancsak szerepel OJD Alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek című könyvében, idézzük a (termetre, úgymond, a „vékonyabbja, hitványabbja” soraiba tartozó) céhtársról írottakat: „Az igaz erdélyi poéta nem pszichopata, kivéve Murányi Sándor Olivért. Persze furcsa, rendkívül komplikált alkat, és néhány fogaskerékkel több van az agyában, mint a közönséges földi halandóknak. De nem igaz, hogy a fantazmagóriák felhőjében járna, a valóságtól elrugaszkodva, hiszen Erdélyben élni maga a szörnyű valóság. Ezt többek közt számtalan Drakulás film is bizonyítja”. Arany János nem karolhatta fel segítőkészebben Madách Imrét, Móricz nem adhatta át markosabban a stafétabotot Szabó Pálnak, mint ahogy itt a közönség figyelmébe ajánlás és summázás történik.
Megállapíthatjuk tehát, csak e rövid részletből is, hogy komoly történeti és irodalomtörténeti súlyú művel van dolgunk. Az előbbi diszciplínára az „Erdélyben élni maga a szörnyű valóság” sokrétűen elemző mondata a bizonyíték, az utóbbira Murányi plasztikus kisportréja. A literátus panorámát – konkrétan már eddig is a Hogyan basztam meg Jessica Albát című szövegről beszéltünk – „A két leghatalmasabb termetű, másfél mázsás költőóriás, Szőcs Géza és Kovács András Ferenc” a szumósport iránti elköteleződésének említése teszi teljessé. E passzus mikrofilológiai információkban sem szűkölködik, midőn a két élvonalbeli sportember lehetséges megmérkőzése kerül szóba: „…KAF drasztikusan lefogyott, testsúlyának felére, így a nagy meccs elmaradt. Állítólag azért kezdett el koplalni, mert megkapta a Magyar Köztársaság Babérkoszorúját, melyet nem a fején óhajtott viselni, hanem a derekán”.
Az Alkalmi mesék… Orbán szatirikus írásait tartalmazza, a vele szinte azonos időben napvilágot látott Sándor vagyok én is… pedig az Irodalmi Jelennél („a világ legnagyobb példányszámban megjelenő magyar irodalmi lapja” – 2005-ös adat) végzett szerkesztői – redaktori –, sajtólevelezői tevékenységének, tehetséggondozásának dokumentumait. Ez utóbbi kötet „roppant vidám könyvecskeként” definiálja magát. Átfogó műfaji megjelölése – Kivezetés a költészetből – arra enged következtetni, hogy némiképp rokon (ironikus, montázsos, nyomatékosan és szükségképp vendégszöveges) megszólalás bontakozik ki, mint egy régebbi (1986-os) opuszban, melynek alcíme talán bevezetés a szépirodalomba, címe talán Bevezetés a szépirodalomba volt, és talán az Orbán által talán becsült Esterházy Péter vetette – akkor még – papírra. Az hommage-osság, a személyes-vallomásos-öncsipkedő esszéhang Csáth Gézától Rejtő P. Howardon át Jorge Luis Borgesig (= „Borges Gyuri”) sokakat hoz játékba, akik Orbánnál már egy ideje lendítői a támadásszövésnek. Feltünedeznek mások, újabbak is (a tótárpád, egyes kortársak stb.).
A Sándor vagyok én is… („Írta, válogatta és elszenvedte Orbán János Dénes”) és az ezernyi „alkalmi típusú” alkotással, könyvvel kapcsolatot kereső Alkalmi mesék… jótékonyan összefügg egymással, majdhogynem párkönyvet alkot. Hasonló a könyvtárgyi megformálásuk – küllemük, tördelésük, tipográfiájuk –: Csillag István illusztrálta őket, közel azonos barna tónust téve uralkodóvá, a morbidabb gyermekkönyvek vizuális hangulatát keltve. A képzőművészi közreműködés általános nívójától nincs okunk elragadtatva lenni. A csigán nyújtott, vicsorgó fogazatú, burjánzóra rajzolt szőrzetüknél kritikailag megragadott figurák nem mindegyike találja helyét a lapokon; a fasz- és kotonmotívummal folytatott többszöri küzdelemből vesztesen került ki toll, ecset. Ám a gyűjtemények szellemi testvérségét az illusztrátor belerajzolta torzképeibe.
A két újdonság persze belső összerendezettségeknek köszönhetően játszik párost. Az egyik címben megszólított Sándor: Petőfi Sándor mosolyának áldásából bőven szállott mindkettőre rája. Tisztességes magyar költő legyen Sándor, akkor is, ha fűzfapoéta – mint a felvonultatott dilettánsok élén Szoboszlay Sándor –, akkor is, ha kollektíve kitalált zseni (mint Tsúszó Sándor, akit nem is tudjuk, miért keverünk most ide. Ha csak nem a „Sándorlíra”-kollekció számos fiktív eleme, a vers-beküldők névválasztásukban, életrajz-fogalmazásukban is hemzsegő fantazmagóriái, „a Sándor-trón várományosainak” gomolygó önhomályosítása okán). OJD példásan fogékony Petőfi nagyszabású humorának plebejusan attakos jellegére és termékeny gőgjére. Mindarra, ami A helység kalapácsa (és Az apostol) felől süvöltőbben ér minket, a János vitéz irányából – a név, látjuk mindjárt, ezúttal erősen ómen – iluskásabban. Szerencsés szerzői és kiadói döntés volt e két OJD-t egymás mellé sodorni. Érdemes a kettőt felváltva forgatni, egymásba olvasni. (Az Alkalmi…-t az Erdélyi Híradó Kiadó publikálta, a Sándor…-t a Erdélyi Híradóval együttműködve az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy és az Irodalmi Jelen Könyvek.)
Az életmű gyarapításához nyilvánvalóan az egészében saját termésű Alkalmi mesék… járul hozzá inkább. A gyarapítás részint ismétlés, értékkiterjesztés, hiszen példának okáért A zákhányos csuda és A nagy P szemünk elé került már a Vajda Albert csütörtököt mond című, 2000-es próz-kötetben is. Sajnálatos, hogy a tizenhárom „mesét” rejtő szakajtóból épp a petőfiset érdemes a legkevésbé előszedni, mivel Petőfi fütyköse helyett az adomázó duma más – noha kipróbált – irodalmi fütykösökre (Janus Pannoniuséra, Balassa Bálintéra, Csokonai Vitéz Mihályéra) pazarolja a mellébeszélő gerjedelmet, jav., terjedelmet, gyengítve a csattanót. Ezen alkalmi mesék szerkezete gyakorta zavaróan laza (mintha részint élőbeszédre, felolvasásra lennének bemérve, helyet hagyva a ciccegés- és tapsszüneteknek. Akik hallották, hallottuk, tudjuk: OJD, midőn formában van, remekül olvas fel).
Az idegbeteg fölnőtteket a tovább-betegítéssel és nyelvi velőrázással gyógyítgató fabuláknak a vélhető ős-ötlet szerint a Micimackóra kellene ráépülniük, ám a kötet-vegyestál nem mézel eleget e mintából. Önmagában a székely adaptálású, bizonyos Málna András Alajos tollszemén életre kelt, jámborrá faragott és otthonossá szociolektizált Misimackó („Alig es pitymallott”; „…istenuccse csúfot csálok magikből, értike-e?”: A. A. Milne pörgekalapját nem Karinthy Frigyes pördítette magyarra), a „Gölöncséri Pagony” új térképe nem simul az egész könyv alá. Esetleges, miért épp ennyi és ezen Micimackó-átsimítást/átmisítást kapunk, s hogy például a már említett, elsőrangú „Csáth-hamis”, A nagy P miként kerül a vége felé a krédóba.
A túlzottan elegyes anyag kis bosszúkat áll, meg nagyobbakat. Az „Ars longa, penis previs” [azaz: Hosszú művészet – rövid pénisz]” tréfa nyilván csak elírás vagy nyomdahiba, azonban gyanúba keveri a tréfa atyja, a feltehetőn szintén a másfél mázsás súlycsoportba tartozó Gesio Sucius, „a nagy klausenburgi poszthumanista klasszikus” latintudását. Igaz, a previs épp ugyanolyan hosszú – vagyis rövid –, mint a helyes brevis, ám egy ilyen fütyi alakú betű pici elforgatása is sokat számíthat (a filológiában). A Mcmck s szx viszont hiába próbálja ott folytatni, ahol a mesetár száz oldallal előbb kezdte. A szexualitás gőze, az erotizált humor, a vaskos szókimondás, a túlcsorduló mesélőkedv folyamatos – a mese valamiféle közös nevezője, a malackodó (Malackás) mackózás mégsem érvényesül átfogó szövegszervezésként a tört-töredezett gyűjteményben.
A szellemesség bőven buzog, s ott a legpezsgőbben, ahol nincs is miért elzárni. Az Erős János-parafrázis rámutat a Sándor vagyok én is… Sándor/János azonosítására, az ottani János vagyok én is… fejezetre, amelyben OJD menteni igyekszik Petőfi megcsúfolt lúdtollát, s a verstákolók fusimunkái után „Redaktor előveszi poétai énjét, és tíz vers erejéig megpróbál átsándorulni, illetve átjánosulni, de csak badarságokra futja máshoz szokott pennájából”. A lírai én, pontosabban a redaktori én Petőfivel játékosan versengő öndefiníciója és vállalkozása még témánk lesz, ha elvarrtuk az Erős [Orbán] János [Dénes]-szálat. Pompás együtt-öltő, együtt-ötlő olvasói élvezetet szerez ugyanis a Véres képeslap Erdélyből, avagy a gölöncséri veszedelem című „Kis rémtörténet kezdő Erdély-járóknak”. Túl az egész Alkalmi-könyvben lüktető lokális és stiláris kritikán, néplélek- és karakter-pécéző vitriolos parodizáláson, a személynév-pasziánsz, a sándorozás-jánosozás mellett itt Orbán kijátssza a vezetéknév-kártyát is. Visszaüt a saját nevére. Is. Orbánozik. Orbán Balázs báró uram, Székelyföld nagy fia és leírója bukkan fel egy „Basszátok meg!” kíséretében a történelmi anzikszon, hogy mandrillról, párducról, mándrucról essék szó: „Hüledezett ám báró uram, dörmögött a bajsza alatt, hogy ő aztán mit csináljon a rusnya fajzatokkal, aztán elkeresztelte őket mándrucnak, s még latin nevet is adott nekik. A Mandrillus sphynx, a Panthera pardus és az Orbán Balázs összevonásából lőn a Mandripardus orban – olvassuk. – Fel is nevelte, mint jó gazda, bár simogatni utálta őket.”
Orbán János Dénes meséi: magyar mesék, akár magyarországi, akár erdélyországi díszletek között játszódnak. A Sándor vagyok…-ban is rengeteg az anyaországi vonatkozás, a budapesti politikára történő, nevesített és datált célzás. A transszilván literátus dilettantizmus leleplezése összefonódik a kőszegi vagy a Bács-Kiskun megyei, csikériai literátus dilettantizmus leleplezésével. Az irodalmi műkedvelés kacajos ostorozása a kevésbé mulatságos közéleti műkedvelés számonkérésével. Egy mozdonyvezető versifikációja megbocsáthatóbb, elnézhetőbb, mint hivatásos politikus szakszervezeti elöljárójának dicsérete e sín-líráról. A Redaktor készségesen megad forrásokat, lelőhelyeket, amelyeket a világhálón szörfölve jócskán bővíthetünk is, amennyiben az égrengetően ostoba „társadalmi, történelmi, politikai, tudományos, és művészeti” nézetek – „axiómák” –, valamint és főképp az irodalom tűrőképesebb kulisszáit is hasogató zöngemények birodalmában nagyobb tájékozottságra szeretnénk szert tenni.
Magyar mesék? Akkor alighanem közeli irodalmi hozzátartozói Parti Nagy Lajos Magyar mesék című glosszasorozatának és Mosonyi Alíz egyperces-leágazású örkényiádáinak, a Magyarmeséknek. Utóbbi kettőből színházi előadás is készült. Orbán alkalmimeséi is párbeszédes szöveghelyekben tobzódva kiáltanak színpadért. Különösen akkor, ha egy jó szemű dramaturg a Sándor-költészet ígyírnakők-jét is bevonná a kvázikomédia megszerkesztésébe. Gondos válogatással. Mert mint az rossz versek célzatosan összehordott garmadája esetében szinte mindig fenyeget: rosszból is megárt a kevés. A Sándor vagyok én is…-ben külön ciklusokkal és kommentárokkal szerepeltetett Szoboszlay Sándor, Kozma Hugó, Pál Sándor, Varecza László, Fegyverneky Szabó András (a mozdonyvezető), Bocsó Imre, Bartos Csaba István és Gy. J. nem lenne esélytelen a bűnrossz versek olimpiáján. Mégsem alkotnak fékezhetetlen sikercsapatot. Produktumaik – mindegy, melyik kié; a kötetből kiderül – lehetnek az aktualizálódó újraéledés veszélyét tán magukban hordó, mégis bepenészedett maszlagok (Sztálin elvtársról), lehetnek irdatlan hosszú, saját gyarlóság-poénjaikat unalomba fojtó süketelések (Quo vadis), kisszerűségük és tárgyuk – ebben az összecsengésben – nevetséges volta miatt irodalmon kívüli borzadmányok (Aranyér-műtét a MÁV-kórházban), a feltűnési viszketegség reflektálatlan, de némely szubkultúrákból akár meg is közelíthető tézisei (Szent Varecza Halott aranyköpéseiből) és egyebek. E valóban halott – halva született – írásműveket a halottságuknak kellene virgoncan életben tartania. A vártnál ritkábban van így; jobbára a Sándorirtás pattogósabb példatárában. Az a műszív viszont nevetést fakasztva dobog, amelyet Orbán János Dénes, az egykor az Irodalmi Jelenhez érkezett küldemények Redaktora operál válaszaiba, illetve a verspaksamétákba. Megbízható pacemaker a saját János-ciklusa is, benne a Vanessa-versekkel, melyek nem méltatlanok a hümériádás költő OJD-hez. Nem a legújabb (szöveg)modellek a János vagyok én is… paródia-motorkái, de kocsmában, libresszóban, stand-up pódiumon szavalhatók, énekelhetők. Ketyegnek.
A költészetből történő kivezetés legjobb része az árulkodó Versek népe és Sándorirtás címek alá fogott, öt ívnyi felvezetés. A Hogyan írjunk levelet a szerkesztőnek?, Hogyan írjunk és publikáljunk verset?, továbbá a könyv megalkotás- és befogadás-technikáinak dilemmáit feszegető Kik írják a paródiákat: Önök vagy én? mintha Umberto Ecót tudná ihlető mesterének. E részek a paródiaműfaj kritikai élét Karinthy Frigyes „karinthkatúráihoz” (à la Timár György) méltóan fenik ki (amint a mesekönyv helyenként képes eszünkbe juttatni Nagy Lajos Képtelen természetrajzát). Ez nem csupán az irodalom vadhajtásain való gúnyolódás. Az epésség a kor diszharmonikus társadalmi viszonyainak és a kulturális szituáció ijesztő negatívumainak, úgy általában „a világnak” szól.
E hangütés érdekében a Sándor vagyok én is… az Alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek kötetével együtt átgondolt arzenált küld támadásba. Orbán eddigi pályájának ismeretében nem újak a fegyvernemek, de máig sem ázott be a puskapora, nem csorbult ki a lándzsája. Engesztelhetetlenül irodalom- (tágabban művészet-) ellenes pozíciókat foglal el a romániai magyar irodalmi élet, könyvkiadás, kultúraszervezés egyik legütőképesebb, fáradhatatlan harcosa – látva és tűz alá véve a rengeteg anomáliát, amely az ún. irodalmi életet minden szintjén (és aligha csak manapság) megfertőzi. Ugyanígy iskola-, pontosabban iskolásság-ellenes a lebutított Micimackó/Misimackó írója. A támadó önvédelem (és irodalom-védelem) gesztusai közül nem felejtődhet ki az önfelnagyítás el nem bohóckodott daca. Orbánnak van mire önfelnagyítania. Megengedheti magának az önkritika, önmaga kinevettetése groteszk fordulatait is.
Orbán János Dénes nem tőlünk tudja meg, hogy 2013. július 4-én lesz negyven éves. Sőt, ő maga mondta nekünk, sietős óbudai látogatása alkalmával: készül egy nagy dobásra ebből az alkalomból. Tehát nem hagyta meglegyintetlenül őt sem a magyar líra Negyven felé típusú verseinek, a betöltött negyedik X vers-számvetéseinek sokasága. Új alkotásokat is magába foglaló gyűjteményes verseskönyvvel rukkol ki? Régóta készülő, sőt kész, de fésülendő regényét adja közre?
Akár ezt, akár azt, akár egy harmadikat: a két 2012-es mű így együtt megfelelő előkészítő állomás. Főpályaudvar-külső.
Megjelent a Bárka 2013/2-es számában.
