Halmai Tamás

 

Régi kottából új hang

 

Rába György költészetéről

 

„Jóságon a pontosat érti”

Balla Zsófia[1]

1. Távolságok és távlatok

 

Jelképes körülménynek tetszik, hogy Rába György (1924–2011) első versét, a Csaba nyomában címűt a Nyugat utolsó száma közölte, 1941 augusztusában, Babits halála előtt néhány nappal. Hiszen, a kellő irodalomtörténeti távlat birtokában, ma már tisztán látni: a korai Rába-líra egy lezárulófélben lévő hagyományból merített ugyan inspirációt, ám legfőbb célja aligha lehetett más, mint e hagyomány „újrahangszerelése”, újjáalkotása. S ezzel korántsem volt egyedül.

A huszadik század derekán írástudók több nemzedéke számára válhatott világossá: az Ady-, Kosztolányi- vagy Tóth Árpád-féle versnyelv, az élménylíra legösszetettebb változataiban is, immár elégtelen fogódzókat nyújt a háborús kataklizma, a diktatórikus közállapotok s egyáltalán: a modern embert kívülről övező veszedelmek s belülről emésztő szorongás irodalommá fordításához, művészetté transzponálásához. Az artisztikusan modulált, a stilizáció és az esztétizálás lehetőségeit a végletekig kimerítő lírai beszédmodorból óhatatlanul kellett kifejlenie valami – nem többnek, se szebbnek, se jobbnak, csupán – másnak. Értelmezői iskolák között ha egyebekben nem is, ebben egyetértés van: új korszak kapuja nyílt meg.

A késő vagy másodmodernségnek nevezett költészettörténeti alakulat képzeletbeli középpontjában az 1946–48 között működött Újhold állt: a politikai tiltásnak korán áldozatul eső folyóirat szerzői-szerkesztői köréből s szellemi vonzáskörzetéből indultak útjukra azok a törekvések, amelyek a hermetikus-tárgyias líramodellt teljesítették ki. (A vallomásosra hangolt, népies alaktantól ihletett, mítoszi képekben gazdag s közösségi képviseletre szegődni is kész versalkotás ezzel párhuzamosan bontakozott ki, elsősorban Juhász Ferenc és Nagy László korszakos köteteiben; míg Weöres Sándor keleti bölcseletekkel érintkező világlátása az én poétikai „szétjátszásában” rejlő tartalékokat példázta.)

Az elvont tárgyiasság s személytelenítő gondolatiság versnyelvi mintáit mindenekelőtt Rilke, Pound, T. S. Eliot, illetve a kései Babits és a párhuzamosan kései József Attila művei szolgáltatták. Nem meglepő, hogy az ilyes tradíciókkal bizalmas viszonyt ápoló műhelyt a „szocialista realizmus” kultúrpolitikai képviselete kártékonynak s elfogadhatatlannak ítélte: „…az Újhold nyelve nemigen volt beilleszthető a keleti hatalmi diszkurzus rendjébe. Nem, mert az európai klasszikus modernség (avantgarde tradíciókat is magába olvasztó) második hullámának hagyományából keletkezett, éspedig úgy, hogy ezt az új lírai formációt Babits és a kései József Attila formakultúrájára támaszkodva honosította meg a modern magyar költészetben” (Kulcsár Szabó Ernő).[2]

Mindenesetre Rába – akinek első kötete, Az Úr vadászata 1943-ban jelent meg – e közegből indult, s e poétikai tartománynak lett jelentékeny szereplője. Olyannyira, hogy a korszak legjelesebb értői Pilinszky és Nemes Nagy mellett jobbadán nem mulasztják el nevesíteni őt sem. Schein Gábor vonatkozó tanulmánykötete[3] is e három alkotóval foglalkozik kismonografikus keretben; Rábáról szólva tanulságos recepciótörténeti észrevételt is téve: „Rába György költészetére 1969-ig, negyedik verseskötetének (Férfihangra) megjelenéséig alig figyelt a kritika, holott első versét a Nyugat utolsó száma közölte, pályakezdő könyvét (Az Úr vadászata) pedig huszonhat évvel azelőtt, 1943-ban adták ki. E bő negyed század olvasói tapasztalatairól viszonylag kevés nyom tanúskodik. […] A nyolcvanas évek kritikái először tettek kísérletet arra, hogy Rábát az Újhold poétikai és szemléleti formáit középpontjába állító, egyre erősebben reprezentált kánon egyik vezető alakjává emeljék, és ezzel egész kései modern líránk legkiemelkedőbb alkotói között jelöljék ki a helyét”.[4] (Schein másutt sem kendőzi el nagyrabecsülését. Lásd például: „A háború után induló költők közül Rába György volt az, aki az automatikus írásnak egy sajátos technikáját kidolgozva a legtudatosabban merített ösztönzést a francia szürrealizmus stílusvívmányaiból”.[5]) És Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti kézikönyve is – a Pilinszky- és a Nemes Nagy-fejezet után – akként fordítja méltatásba a szinopszist: „Az irányzat arculatának kialakításában számottevő szerepet játszó költők közül mindenekelőtt Rába Györgyöt (1924) kell kiemelnünk, aki a tárgyias-intellektuális tudatlíra szólamát szigorú, tömbszerű zártsággal társította. Az inkább gondolati, mintsem képi-imaginatív »nehézkedésű«, kompakt lírai összhatás bonyolult belső szerkezetekre megy vissza: a nyelv retorikai eszköztelensége a nagy szemantikai terhelésű struktúrák kialakításában vall rá a költői nyelvhasználat kivételes tudatosságára”.[6]

E sorok írója megkockáztatja: amikor – nagyvonalú fölszínességgel – nyugatos–újholdas vershagyományról szoktunk beszélni, lényegében József Attila-i hagyományról beszélünk –amennyiben egyrészt József Attila költészetében valósul meg – tényszerűségében és színvonalában is páratlan módon – a klasszikus modern magyar költői áramlatok szintézise (a szecesszió, az esztétizmus, a rilkei gondolatiság, az Ady-féle istenesség, az új népiesség, az újklasszicizmus s az avantgárd irányok egymásba szervesítése); másrészt a század második felében legáltalánosabban s legerősebben ható költői magatartás, világkép és versnyelv a József Attiláé: epigonjai máig számosak; Nagy László és Juhász Ferenc költészete éppúgy elképzelhetetlen nélküle, mint Pilinszkyé vagy Nemes Nagyé; a szövegalakítás posztmodernbe hajló kísérletei Tandori Dezső első két kötetében áttételesen, az elhatárolódás deklarált gesztusa Petri Györgynél közvetlenül utal vissza a kongeniális elődre.

Ebben a történeti összefüggésben tűnik föl hallatlanul izgalmasnak Rába György vállalkozása. Ő ugyanis – olvasatunkban – mintegy megkerüli a József Attila-i vershagyományt, és közvetlenül Babitshoz (részben pedig Aranyhoz) tér vissza – hangért, szavakért, intellektualitásért. Innen származtatható lírájában az erkölcsfilozófiai tartás, a kiküzdött klasszicitás, a darabos-töredelmes versmondattan s az eruditív beszédmodor.

Jellemzőmód Lengyel Balázs egykorú kritikája is kitért minderre; úgy fogalmazva, hogy Rába és a rokon szellemű költők két úton-módon távolodnak el József Attilától: egyfelől a kihagyásos-szenvedélyes tömörség s feszültségkeltő sűrítettség révén („a közlés irama sebesebb”[7]), másfelől az önreflexivitás megújított eszköztárával: „Ők nem más személyből beszélnek, hanem a tapasztalatok, a megismert törvények és szenvedélyek tárgyiasításával, a világ dolgaira való kivetítésével: az énből általános alanyt csinálnak. Bármennyire személyes is a tapasztalás, amelyről hírt kapunk, maga a tapasztalat általános érvényű. […] …az én versbeli pozícióján, funkcióján változtattak; tartózkodással, eltávolítással lefaragták róla az esetlegest, mindazt, ami old, félrevisz, fecsegésre késztet”.[8]

A hatvanas évek bizonyos értelemben a huszadik századi magyar líra aranykorává lett. Nem váratlanul s nem értelmezhetetlenül. A megelőző évtizedben hallgatásra ítélt (avagy szilenciumot fogadó) szerzők iránt, a kultúrpolitikai szigor enyhültével, ekkor mutathattak leplezetlen érdeklődést a nyilvánosság fórumai. S a külföldi utak és a világirodalmi import européer ábrándja ugyancsak ez időben vált valósággá – ha egyelőre ellenőrzött részlegességgel is. A teljesség igénye nélkül néhány az időszak meghatározó verseskönyvei közül: Pilinszky János: Harmadnapon (1959), Nagyvárosi ikonok (1970), Nemes Nagy Ágnes: Napforduló (1967), A lovak és az angyalok (1969), Juhász Ferenc: Harc a fehér báránnyal (1965), Nagy László: Himnusz minden időben (1965), Arccal a tengernek (1966), Illyés Gyula: A költő felel (1966), Vas István: Rapszódia egy őszi kertben (1960), Weöres Sándor: Merülő Saturnus (1968), Psyché (1972), Lator László: Sárangyal (1969), Székely Magda: Kőtábla (1962), Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy (1963), Johanna (1968), Takács Zsuzsa: Némajáték (1970), Tandori Dezső: Töredék Hamletnek (1968), Petri György: Magyarázatok M. számára (1971), Oravecz Imre: Héj (1972).

            Rába György költői pályáján is az ekkoriban megjelent két verseskötet, a Nyílttenger (1961) és – még inkább – a Férfihangra (1969) jelöli új pályaszakasz nyitányát.

Mint nemzedéktársai többsége, Rába is egzisztencialista látásmódú, cizelláltan vallomásos, elégikusan alanyi versekkel lépett be az irodalmi életbe. Ám igénye a szigorúan szervezett tárgyiasságra, fogékonysága az egyetemes létdilemmák iránt versnyelvét mind koncentráltabbá s intenzívebbé tette.

Költészete legalábbis három szempontból bizonyosan korszakokra tagolható.

Formanyelv tekintetében látni a legélesebb váltásokat. A klasszikus alaktan s központozott versbeszéd helyére már a hatvanas években a központozást elhagyó szövegformák kerültek. Közelebbről: a klasszicizáló kötött formák után előbb a szabad és prózavers irányában következett kísérletező kitérő, majd – a harmadik, szintetizálóan nagyszabású poétikai gesztus eredményeként – egy lazább, fesztelenebb, keresetlenebb, mégis pontosabbnak tetsző kötött formavilág kristályosodott ki köteteiben.

A tematikus szakaszolás is értelmes művelete a Rába-olvasásnak, hiszen e vonatkozásban is szembetűnő a súlypontok arrébb vándorlása: míg az induló kötetek szokványos lírai témákat (élet, halál, Isten, szerelem stb.) vittek színre, a hatvanas-hetvenes években az önelemzés esztétikája, az én-vizsgálat ethosza került középpontba (s rögzült évtizedekre), a nyolcvanas évektől pedig – mind nagyobb eréllyel – az öregedés és az öregség mentális kondíciói s ontologikus konklúziói adják a fő verstárgyat.

E két, egymást többé-kevésbé fedő módosulássorral függ össze végül az alkalmasint leglényegesebb változás: Rába lírája – nagyjából a Férfihangra versanyagától számíthatóan – esztétikai színvonalában is új dimenzióba csúszott át; a formanyelvi és tematikus kísérletezés magas, a továbbiakban pedig egyre emelkedő költészeti minőséget hozott.

Költő, műfordító, irodalomtörténész: Rába György több szinten, több irányban kiteljesített irodalmi munkásságát méltatni nincs idő, mely alkalmatlan lehetne. Rábának az Újhold köréből induló költői pályája csakhamar a gondolati líra, az intellektuális versalkotás különleges eredményeit hozta. Mindeközben „örökké nyitott állapot” (Reményi József Tamás)[9] jellemezte költészetét és költői alkatát is; olyas nyitottság, amelynek hűség a másik neve: „Rába költői gondolkodása a Nyílttenger óta változatlan képzetkörökben bontakozik ki, jórészt ugyanazokat a motívumokat írja újra, de poétikájának módosulása szerint más-más jelhasználati feltételek mellett más-más értelmi egységekbe állítja őket” (Schein Gábor).[10] (Arany, Babits, Újhold, posztmodern: vajon hányan lehetnek, akiknek – mint Rábának – művészetükben sikerült közös nevezőre hozniok ennyire elütő értékközpontokat?)

Hogy mégis magányos mester maradt (egyszersmind azonban a mindenség társa, mondhatnánk fellengzős félszegséggel), csak részben magyarázható verseinek az olvasót feladat elé állító esztétikai bonyodalmasságával, intellektuális rétegzettségével. Perdöntőbb magyarázat lehet a korszellem metamorfózisa. Ha ugyanis a költészeti korszakok, hagyományok, paradigmák között jelentős részben formanyelvi (alak- és verstani) különbséget tételezünk, azt is látnunk kell: a jelenkori magyar irodalom – a posztmodern szövegjátékok gyümölcsöző esztendei után – éppenséggel a klasszikus dikciótól s míves komponáltságtól eltérő utakat keres – visszatérőben a komolysághoz, az érzékenységhez, a produktív pesszimizmushoz. Nincs keletje, nincs divatja Rábának – ahogy Gergely Ágnesnek, Lator Lászlónak, Székely Magdának sincs. Nincs, mert az emelkedett formakultúra, főként ha humanizmus alakítja, legföljebb távolságtartó elismerést vált ki a mai – többségükben kinyilvánítottan nem-újholdas – fiatal lírikusokból. (Nem újholdas az, aki nem akar vagy nem tud szabatosan, hitelesen megszólalni kötött formában. Vethetnénk közbe egyszerűsítően és igazságtalanul. – Talán egyszerűsítően, talán igazságtalanul.)

A szép hűségesek gyér csoportjából Tóth Krisztinát ezúttal is jó szívvel emeljük ki. Annál is inkább, mivel Séta című, Mándy Ivánnak ajánlott verse – az eltávozott személyről hírt adó, annak antropológiáját magukra vevő tárgyakkal – akár a tárgyias (újholdas) költészet elbúcsúztatásaként, azaz meta-objektív hommage-ként is olvasható. S kevés érdekfeszítőbb kérdésen töprenghet ma el poetológus elme, mint hogy a zárlatbéli alvó ülés fölébred-e egyszer, avagy végleg a holtak idejében reked: „Az, aki nincs, az csak a térre ment ki. / Csak a szemetet vitte le. / Rövidke sétát ír levél helyett, / hogy ernyőt is vitt, nem jön este se, // hogy nem jön vissza, mert ő most az este, / ő az eső, a fényes járda őre. / Előrehajtva alszik egy ülés, / mintha valaki a kormányra dőlne”.[11]

 

2. A Rába-vers jellemrajza

 

Rába a nyugatos–újholdas vershagyománynak egyszerre tanúja, örököse és örökhagyója: irodalomtörténészi és műfordítói munkássága is e kontextusban teljesedett ki, szépírói életműve is ezen esztétikai alapokon újult meg kötetről kötetre. Poétikájában tárgyias szándékú, hangvételében mégis személyes-vallomásos természetű líra az övé. Olyan, amelyben az önvizsgáló attitűd létköltészeti ambíciót takar. Mégpedig egy humanista agnoszticizmus létköltészeti ambícióját.

Versművészete arra a paradoxonra épül, hogy a világból csak önmagunkat ismerhetjük meg, de önmagunkat nem ismerhetjük meg soha.

A dalszerű könnyedséget az enigmatikus-epigrammatikus zártsággal összeigazító, jobbadán központozás nélküli, ámde a verstan elegáns fegyelmét megőrző költeményeiben az idősödő Arany attitűdje találkozik a kései Babits tónusaival. Az időszembesítő versnyelv, a számvető magatartás, a latoló képzelet változatos nyelvtanban ölt alakot: az alanyi líra, az önmegszólító versbeszéd és az epikus retorika erényei adódnak össze; s végső soron a Rába-versek létbölcseleti igénye egyidejűleg érint etikai kérdéseket és egzisztenciális problémákat.

A számvetés köteteken keresztül kitartott szólama; a nyelvi-poétikai önreflexivitás módszertani gazdagsága; érzékek és tudatosság együttmunkálkodó fegyelme; annak bölcseleti igényű fölmérése a líra eszközeivel, hogy milyen helyet foglalhat el a világ az énben, az én a világban – s mindez klasszikus verstani keretek között, de a központozás programszerű elhagyásával: Rába költészetét e vonások egyedítik, s teszik egyúttal elhelyezhetővé irodalomtörténetünk folytonosságában.

 

A Rába-versek alanya az „ellenségesen leskelő enyészet” (Korszerű mágia) tapasztalatával szemközt, „a szép remények hagyatéka” (A hószakadás éneke) megőrzésének elszántságával tájékozódik „a fölosztatlan létben” (Még, még). Ekképp kerülhet „az egyetemeshez mind közelebb” (Az álmatlanság hátrányai), ekképp szabadulhat a „központozatlan fényfogyatkozás” (A mesterek) idejéből. S ekképp alakíthatják léttörvényeket elfogadó magatartását metafizikus sejtelmek is: „s megadóan beletörődöm én is / folyamatos betöltése a térnek / talán csak az a nyelv és semmi más / melyen a teremtés velünk beszélget” (Megbeszélés Csehovval).

A Ráolvasás ars poeticára hangolt sorai e líra önértését a mágia archaikus beszéde és a személyes szeretetigény lélektana között bontakoztatják ki:

 

Nem mind dalok elégiák

lírai eredetük más ok

szorongásból torkomon át

ki-kitörő ráolvasások

 

Ez a szókincs se tár belőlem

többet fényre vagy egyebet

mint hogy ott bujkál minden őszben

egy magakellető gyerek

 

kinek megvan a maga nyelve

jelmondata megfejthető

hogy érte valaki szeresse

ő meg lakjék benne csak ő

 

Egy közelebbi vers, a Szeretetvendégség nyíltabban fogalmaz, közvetlenebbül vall. A létösszegzés gesztusát e műben már egyértelműen hatja át a szakrális vendégségélmény közérzete, az én és a másik közötti viszony létalapító hatalmának tudata, tudatossága: „Szerettem ha fölnevettek / szerettem hogy hangjuk csengett / szerettem a hirtelen csöndet / szerettem a morajló emberzsivajt / nem szerettem az elnyelt választ / a párhuzamos monológokat / de kettesben a természet beszédét / szerettem a mosollyal tűzdelt tálat / csorgók kortyát a szikkadt ínyen / egy kézszorítást a sötétben / napvert árnyékot téli tűzfalon / hogy én vagyok én éjszakáig / szerettem s azt hogy különös a másik”.

Késő modern? Újholdas? Objektív? Tárgyias? Bizonyára mindegyik. Az irodalomtörténeti korszakolás és a szellemi kötések-kötődések logikája szerint az első kettő.

A harmadikat a negyediktől különböző fölfogások különbözőképpen határolják el (vagy mossák egybe egyiket a másikkal. Más iskolák a másikat az egyikkel). De bármint foglalunk is állást a definíciós diskurzusban, az bizonyosnak látszik: Rába költészete (a) témaválasztásaiban tárgyközpontú, (b) szemléletmódjában tárgyszerű, (c) hangvételében tárgyilagos. Legalábbis igen gyakran és többé-kevésbé. Ebből adódnak verseiben a rezignált rácsodálkozások és kalkulált eufóriák, a kimért önkívüllét hétköznapi ünnepei.

Arany-attitűd és Babits-tónusok – folytathatnánk a jellemzést. A versnyelvi magatartásra (gyötrelmes önanalízis) s a beszédmodorra (fennkölt dünnyögés) gondolva.

S gondolva egyúttal az önelemző európai szemlélet, a napnyugati önvizsgálat kérlelhetetlen etikájára.

Mi jellemzi még a Rába-verset – jellemzően?

A verscímek előreutaló poézise (azaz informatív líraiság már a föliratokban).

Az hommage-ok, allúziók, ars poeticák, nyelvi-poétikai önreflexiók (tehát hangminták és hitvallások) jószerével megszakítatlan láncolata.

Vissza-visszatérő motívumok („titkosírás”, „szemhatár”, „kézrátétel”, „földlakó” stb.), amelyek szöveg- és kötetszervező erővel komponálnak egybe strófát, ciklust, olvasót.

Képek, képzetek, képzettársítások hol a-, hol disszociatív sokasága. Sűrű és eredeti képvilág – mégpedig a döntően fogalmi versnyelv (például aránylag kevés Rábánál a láttató jelző s általában a halmozott bővítmény) dacára.

Kompassióvá emelt részvét az állati, növényi, tárgyi létezés iránt is.

Érzékiség és érzékletesség – a megismerésben és a megszeretésben egyaránt.

Hűség a verstani kötelmekhez – más szóval a formanyelv ethosza. Ha jól értjük (rosszul az ilyesmit tán nem is lehet), a jambus Rábánál erkölcsi támasz; egy-egy hasonlat vagy metafora angyali jóváhagyás a nyelv álöltözetében; a metafizikus garanciákat pedig az alaktan szigorú rendje szolgáltatja. (Az ilyen költészet romok közt megült ünnep; az ilyen vers sárból gyúrt oltár.)

Központozatlanság – amely (a) szabadságot sugall; (b) éterien áttetsző szövegtestet eredményez; (c) mentesíti a nyelvet minden fölöslegtől; (d) jobbadán nem a többértelmű, hanem a pontos értelmet nyilvánvalóvá tevő szerkezetek ügyében jár közbe.

Jótékonyan kiszámíthatatlan rend, azaz változatosan fegyelmezett formanyelv (soráthajlások; többértelműnek álcázott mondattan; változó szótagszám; át- meg átíródó rímképlet).

Széles spektrumú szókészlet (részint etikai, részint esztétikai megfontolásból, akárcsak Aranynál, Babitsnál). Ám ne tévedjünk: nem hivalkodó bőség, hanem meglatolt gazdagság ez. Vasadi Péter érzékletes kifejezéseivel: „összefoglaló szuggesztivitás”, „megfontolt bőség”, „szabad, szigorú, de (legszívesebben azt mondanám:) zaftos szóválasztás”, „fegyelmezett gazdagság”.[12] A Rába-vers, mert kincset komponáló műgond fogódzik össze benne az írástudás morális premisszáival, szóválasztásaiban is megvesztegethetetlen.

Hogy összességében miféle nyelvi-poétikai utakon közlekedik a Rába-féle „nagyszabású humanizmus” (Lengyel Balázs),[13] kiderülhetett a fentiekből. Mégse volna talán hiábavaló összegezni az elősoroltakat – igaz, ebben megelőzött bennünket Vasadi Péter: „Ez a nyelv az etikai magasnyomástól, a hosszantartó tudatos és lankadatlan tudományos fölkészültségtől tiszta, intakt, levegős, érzelmileg roppant változatos, hajlékony és leleményes. Ezek a tulajdonságok – művészetről lévén szó – alighanem egyetlen erényben, a pontosságban összegződnek”.[14]