Kritikák

mikritika

 

 

Varga Anikó

 

A kritikus, ha jól érzi magát

 

Zsigmond Andrea (és tsai): Mi kritika még? Színek és ének

 

 

Mi kritika még? – teszi fel a kérdést Zsigmond Andrea a könyv címében, amiből az olvasó sejtheti, határkérdésekről lesz szó. A vonatkoztatási pont pedig a kritika hagyományos műfaja, illetve az ebben megtestesülő elvárások rendszere. A könyvben található – javarészt a színházhoz, kisebb részben az irodalomhoz kapcsolódó – szövegek ezeket provokálva nyitnak játékos teret a kritika műfaján túl a színházról való beszéd egyéb módozatainak.

Sokféle műfaj, beszédmód, megszólalási forma együtteséből épül ez a tér: napló, recenzió, fesztivál beszámoló, e-mail, komment, sudoku, interjú, képregény, tanulmány, találós kérdés, kvíz, vers, drámarészlet, próza, újságcikk egyaránt található a könyvben. A hatvan rövidke fejezetben saját és idegen szövegek állnak egymás mellett, akár egy fejezeten belül is. Ez a meglehetősen bolondos eklektika – a hol tudományos, hol alanyibb módon költői, máshol diáklaposan közvetlen írásmód – mégsem önkényes, a szövegek következetes koncepció mentén kapcsolódnak egymáshoz.

Ennek egyik eleme a szerzőség problémájának újragondolása, amelyet a címlap is jelez: Zsigmond Andrea és tsai, áll a borítón. A könyv kevesebb, mint kétharmada sajátkezűen jegyzett szöveg, és ez a meghökkentően merész arány a szerzői fogalom hálózatszerűségére irányítja a figyelmet. Kik ezek a társak? Például: teatrológus (színháztudományi/dramaturg szakos) hallgatók, akik kirajzanak a valós és virtuális néző-mezőkre, hogy minél többféle választ gyűjtsenek be fontos kérdésekre (2., 16. és 36. fejezet; stb.), vagy akik vicces színházi szótár formájában listáznak létező színházi jelenségeket (8. és 55. fejezet). Például színházi alkotók: Pálffy Tibor sepsiszentgyörgyi színész tanulmányát a színészi játékról Zsigmond Andrea szerkesztésében olvashatjuk (7. fejezet). Társak a különböző interjúalanyok: az interjú műfaja eleve bonyolítja a szerzőség kérdését. Ám a színházi világ különböző szegmenseihez tartozó emberek megnyilatkozásai mellett, amelyben Zsigmond szerkesztőként vagy ötletgazdaként vesz részt – hogy az ötlet továbbszóródó megvalósulása mentén végül másokkal osztozzon a szöveg létrejöttében –, a saját írások szerzője is sokféle hatás eredményeképpen elgondolt. A könyv fülén olvasható lista ezért rendel egymás mellé személyneveket, filozófiai irányzatokat, színházi társulatokat, rövid gyűjteményét adva azoknak, „akikhatottakrám, akikmeghatottak, akikmeghatódtaktőlem”.

A szerzőség ilyen elgondolásával is összefüggnek a szövegeket szervező dehierarchizáló gesztusok, amelyek a színházról való nyilvános beszéd körébe vonják a szakma háttérben dolgozó szereplőit. S ebben szintén a kritika műfajára irányuló provokációt látjuk viszont, hiszen, állítja a szerző, kulturális szokásrendünk szerint a nyilvános beszéd terepét kitüntetett a(u)ktorok – kritikusok, szakírók, újságírók, rendezők – uralják, az ő kezükben van a szó joga. („Mert mi fán terem a [színi]kritikus? Fontos lapokban közöl, leginkább kritikát egy fontos előadásról, interjút egy fontos alkotóval. Fontos ember. Állításokat tesz. Azok mind érvényesek”, olvasható a borító hátoldalán.) A könyv erre a kitüntetettségre is rákérdez, amikor a konkrét kulisszák némaságából lépteti ki a megszólalókat, hogy a színházról szóló diskurzus rejtett vagy éppen jelentéktelennek tartott szempontjait tegye láthatóvá. A statiszta, sminkes, öltöztető, fénytechnikus, jegyszedő, ruhatáros, fesztiválszervező és néző tapasztalatára kíváncsi (13. fejezet). Nem tartozik szorosan a színházi témához, de e gesztus felől olvasható a negyvenhetedik fejezet szövegblokkja, amelyben 10-13 éves gyerekek mesélnek kedvenc olvasmányaikról és filmjeikről: egy korosztályt hangosítanak ki nekünk.

A dehierarchizáló mozdulatok a kritikust sem kímélik, merevnek tűnő jelmezéről lesegítenek pár páncélréteget. Mi több, a tartalomjegyzék micimackósan önironikus rezüméi („Melyben a kritikus…”) folyton kibillentik saját jól definiált szerepköréből. Így lesz belőle fordító, teatrológus, máskezű szövegek szerkesztő-kalauza, esztéta, szépíró, tudós, laudátor, színházi portréfestő valamint képriporter – illetve képzeli magát mindezeknek.

A könyv szövegeinek nagy hányada, jóllehet minduntalan vonatkoztatási pontja (kérdése) a kritikai műfaj, nem az előadáselemzésre összpontosít. Hanem arra, hogy a színháznak és az alkotást övező színházi jelenségeknek milyen egyéb, az esztétikai beszédmódtól eltérő leírásai valósulhatnak meg. A negyedik és ötödik fejezetben arra látunk kísérletet, hogyan illeszthető a Bocsárdi László által rendezett két Bánk bán a saját szoros kontextusán túli, tágasabb környezetbe. Az első szövegben a 2000-ben rendezett zsámbéki előadás alkotóitól (a dramaturg naplóbejegyzései és egy statiszta retrospektív beszámolója), a hivatásos befogadóktól (kritikák, újságcikkek) valamint a civil nézőktől (fórumbejegyzések) származó szövegek kerülnek össze: a változó szemszög a színházi előadás kulturális környezetét is megmutatja, de egymás mellé helyezi a színházi diskurzus „legitim” és „nem legitim” beszédmódjait is. A 2011-es Bánk bánhoz kapcsolódó második szövegben, amely Zsigmond asszisztensi tapasztalatát lenyomatozza, arra látunk példákat, hogy a produkció létrehozásának folyamata milyen narratívumokat generál, ezekben a színház milyen víziói jelennek meg.  

Nem csak az alkotói folyamat gyakorlatai tartoznak a színházi jelenségek közé. Zsigmond Andrea olyan színházi rituálék, formalitások működésére is kíváncsi, mint a gratuláció (19. fejezet), a taps vagy a virágkosár ünnepi előadások végi kötelező színpadra biggyesztése (az 59. fejezet vonatkozó részei). De a különböző színházi fesztiválok beszámolói (11., 39., 51., 52., 53. fejezet), vagy az azok apropóján megrendezett beszélgetések (27. fejezet) is inkább arra térnek ki az előadások elemzése helyett, hogy maga a színház(i esemény) milyen fizikai és kulturális építményekbe – régióba, városba, színházi terekbe (beleértve annak járulékos elemeit, mint a büfé, előcsarnok), nemzetiségi, szakmai és nem szakmai közegekbe – ágyazódik. A fesztiválok a színházról való beszéd terepeiként is izgalmasak a szerző számára. Külön szöveget szentel például a szakmai beszélgetéseknek (18. fejezet), amelyben azt firtatja, mit „visznek színre” ezek az események, milyen igényt fednek le vagy éppenséggel el; mi hangozhat el nyilvánosan a magánbeszélgetéshez képest. A fesztiválújság szintén a beszélgetési felületek okán kerül szóba, Zsigmond egy általa szerkesztett fesztivállap köszöntőjét ars poeticaként helyezi az olvasó elé: „Tegyünk egymás mellé egy irodalmi, egy filmes és egy színházi folyóiratot: különbözni fognak egymástól. Az irodalmi lap a tudományossággal kacérkodik, a filmes lap a népszerűséggel. A színházi egyikkel sem. De mi lenne, ha megpróbálná? A könnyebbik utat. Nem azt, amit írni könnyű, hanem amit olvasni.” (12. fejezet). A fesztivállap, mint csomópont az egyéb beszélgetési terepek (büfé, szakmai stb.) hálójában, nem egyféleképpen tematizál színházi jelenségeket. Néhol tudományosabb, ám van, hogy tréfás kvízbe, színházi szótárba, nevetésbe burkolja azt, ami általános jelenség/probléma a színházi intézményekben (lásd a Pylades Club szócikkét, 56. oldal). Ilyen szösszenetek a könyvbe is bekerültek, felvillantva egy-egy fesztivál hangulatát, gyűjteménybe rendezve körülményeket és embereket. Ezekben is a színház különféle leírásai valósulnak meg, bár az eredeti közegből való kiemelés hátránya, hogy az olvasó számára sokszor érthetetlen a célzások, utalások háttere (és nincs kihez fordulnia tudakozódni, mint egy fesztiválon).

A könyv címének ígéretéhez képest alulreprezentáltnak tűnik a kritika műfajához közeli szövegek mennyisége, ám olvasóként azt tapasztaljuk, hogy a szerző tágabb értelemben gondolkodik a kritikáról. Kritikai viszonyulásnak tartja azt is, amikor a megváltozott kommunikációs közeghez igazodni képtelen/képes kulturális sajtó stratégiát veszi számba (48. fejezet); amikor a kultuszkutatás felől közelít a színházhoz, és kultikus színházi metaforákat azonosít be (41. fejezet); amikor egy fesztivál körülményeiről beszél; amikor e-mailben véleményez (50. fejezet); amikor a Matei Vişniec drámakötetéről írt recenzióban annak a történetét fejti fel, hogyan jut el valaki egy dráma lefordításáig, majd több dráma lefordításáig: miként lesz mindebből végül könyv (30. fejezet).  

Miért fontos mindez? Mert semmi sincs önmagában, „nemcsak színház a színház, és nemcsak könyv a könyv; körülveszi egy s más” (153. oldal). Ezeket a hálózatokat, kontextusokat és körülményeket azért érdemes reflexió tárgyává tenni, állítja a szerző, mert így változhat a színházról való gondolkodásunk, finomodhatnak az értési szokásaink. Ha jobban odafigyelünk egy folyamat „állomásaira”, részleteire, a különböző intézmények (fesztivál, színház, kulturális lap) működését is jobbá tehetjük. Jobb előadások születnek majd. Jobb hely lesz a világ. (A könyvben olvasható boldogság-interjúk talán a környezetjobbító, szociálisan is érzékeny magatartási modell révén kapcsolódnak a kritikusi attitűdhöz.)

Zsigmond Andrea könyve tematikusan és műfaji értelemben egyaránt sokféle határt hoz játékba. A kritika(i gondolkodás) hagyományos formáit provokáló gondolatokat és szövegkísérleteket azonban botorság lenne a szerző ezek eltörlésére tett javaslataiként olvasni. Zsigmond könyve nem a nyilvános beszédet uraló műfajok lerombolását célozza, hanem – néhol merészebb határátlépések segítségével – kérdéseket vet fel velük kapcsolatban. Például a kritikus értelmezői szabadságát illetően: egy műfajban, amelynek nyelvét a diszkurzív logika szervezi, mekkora tere lehet az alanyiságnak, költőiségnek? (44. és 60. fejezet.) Hogyan gondol a kritika az olvasmányosságra? Miként árnyalja az esztétikai olvasatot a színházi gépezetről való ismeretünk? Milyen nézői szerepeket osztanak ránk a színházak, ezek hogyan határozzák meg a befogadást?  

 

Ilyen és ehhez hasonló izgalmas kérdéseken gondolkodhat el a Mi kritika még? olvasója, ha kézbe veszi Zsigmond Andrea tartalom és nyomdai kivitelezés szempontjából is igényes könyvét, amely, jóllehet számos tudományos előfeltevést mozgat – szerzője egyetemi oktató, irodalmi és színházi lapok, könyvek szerkesztője –, mégis olvasóbarát, és nem valaminek az engedményeképpen válik azzá.

 

(Korunk – Komp-press Kiadó, Kolozsvár, 2012.)

 

Megjelent a Bárka 2013/1-es számában. 

 

 


 

 

Főoldal

 

2013. március 07.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png