Nagy Gábor
A társadalomkritika poétikája Buda Ferenc legújabb verseiben
A magyar költészet 2011 tavaszán felfedezte önnön politikus hajlamát. A magyar költészet ezen alaposan meglepődött, mert addig abban a hitben ringatta magát – idestova két évtizede –, hogy ő oly makulátlan dáma, akinek patyolatfehér uszályába nem ragadhat bele a politika pora és sara. Vagy ha mégis, akkor kiutasítják az irodalmi szalonokból.
Nem látom értelmét felidézni azt a hozsannázást, amellyel a szalonok hoppmesterei köszöntötték a hófehér tisztaságát elveszítő dámát. A Radnóti Sándor, Bán Zoltán András, Nagy Gergely és mások cirkalmas üdvözlőkártyáit bárki elolvashatja – egyoldalúságuk, mondhatni hóvakságuk miatt alkalmatlanok arra, hogy tartalmas irodalomkritikai vita tárgyává váljanak.
Ugyanígy csak utalok azokra az irodalomtörténeti kijelentésekre, amelyek szerint a magyar költészet legmélyebben gyökerező hagyományvonala a közösségi érdekű, a nemzeti identitást és a politikumot minden korban szem előtt tartó ars poetica: Illyés Gyulától Németh Lászlón, Cs. Szabó Lászlón át Görömbei Andrásig sorolhatnám vég nélkül a neveket és idézeteket.
Arra vállalkozom csupán, hogy egy jelentős, bár nem jelentősége szerint számon tartott költészet közéleti-politikus verseire irányítsam a figyelmet. Buda Ferencről van szó, akinek a neve véletlenül sem hangzott el a politikus költészetet üdvözlő áriákban, annak ellenére sem, hogy Buda lírája a kezdeti pillanatoktól, mondhatni sorsszerűen kapcsolódott össze a magyar történelemmel, s a nyomtató ló szemellenzője (és kulturális abrakzsákja) kellett ahhoz, hogy valaki ne vegye észre, az ezredforduló tájékán milyen fontos és jelentős közéleti versek kerültek ki a költő tolla alól.
Mára széles körűen ismertek a körülmények, hogyan szólt bele a történelmi valóság a fiatal Buda Ferenc emberi és költői sorsába. Három, 1957 novemberében írott verse miatt egy év börtönbüntetésre ítélték. A levert forradalmat sirató versei hozta sötét sorsfordulat nem tartotta vissza attól, hogy a börtönben is politikus verseket írjon – cigaretta- és vécépapírra –; ezek a művek csak a rendszerváltoztatás után kerültek napvilágra. A költői pálya kezdete gyakorlatilag három és fél évtizeden át homályban maradt. A diktatúra politikájával való konfrontálódás verseit Buda Túl a falon. Az én ötvenhatom című kötetében gyűjtötte össze (Holnap Kiadó, 2006.). (Érdemes volna egyszer összehasonlítani másik két kiváló költő gyűjteményével: Nagy Gáspár „…nem szabad feledNI”. Versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára, Ágh István pedig Októberi fogadalom címmel gyűjtötte egybe 1956-hoz kötődő verseit. Mindhárman valamilyen formában 1956 és azt követő megtorlás és terror áldozatai – emberi sorsuk szétválaszthatatlan költészetüktől.)
A Kemény István Búcsúlevele után kialakult hurrá-hangulat és parttalan ál-vita miatt azonban most fontosabbnak tartom Buda Ferenc költészetének azt a szeletét megvilágítani, amely szorosabban kapcsolódik Kemény, Térey János, Erdős Virág, Schein Gábor és mások újdonsült „rendszerkritikus” verseihez. Mert nincs új a nap alatt: hiába állítja Radnóti Sándor, nem Petri Györggyel kezdődött és végződött legújabb költészetünk közéleti-politikai hangoltsága. A ’90-es években Nagy Gáspár, Orbán Ottó, Baka István, Kiss Benedek, Ágh István és sokan mások írtak jelentős közéleti verseket. Buda Ferenc esetében pedig ez a verstéma – illetve a rendszerváltoztatás utáni társadalmi-politikai folyamatokkal való elégedetlenség – a költői attitűd megváltozását is eredményezte: a keveset író költő hirtelenjében mind gyakrabban érez késztetést a szólásra; verstípusai is gazdagodnak, és szinte mindegyikben teret kap a kritikus hang.
Szembetűnő a minimalista kisformák és a hosszabb, bonyolultabb kompozíciók váltakozása. Mindegyik alkalmat ad Budának egy olyan költői identitás kialakítására, amely – távolról sem „váteszi” igénnyel – magától értetődőnek tekinti, hogy az ember társas lény, közösségi vonatkozásrendszerben formálódhat csak meg sajátos arcéle, individuuma.
63 haiku című versciklusa Kányádi Sándor körömverseivel rokon: a haikukból kisebb, címmel ellátott egységeket hoz létre. Akár Kányádinál, nála sem a haiku ősi hagyománya éled újjá (kivétel az [Évszakok] kisciklusa): jellegzetesen magyar versformát kovácsoltak a haikuból ők ketten, hermetikus természeti képek helyett társadalmi problémákat villantva fel tömören. A hagyományosan szűkszavú, minden cirkalmasságot kerülő Buda Ferenc-i líra ebben a formában saját lényegiségét ragadhatta meg: a végletekig lecsupaszított, sallangmentes versnyelv egyként alkalmas ontológiai és társadalmi problémák szentencia-tömörségű megragadására. A létfilozofikus haiku-füzérek is a mi-tudat felől vetik fel kérdéseiket. Az [Élet] „Pillanat-létünk” tudatosítása, az [Idő] és a [Történelem] az ember esendő kicsiségét gondolja újra.
A [Civilizáció] három haikuja a földi apokalipszis folyamatát idézi fel. Az első a mű- előtag ismétlésével, majd a szekvencia végén egy remek szóleleménnyel jelenünk szatirikus rajza: „Műkő. Műselyem. / Műszív. Műméz. Művirág. / Műtét és műtett.” S a jelenben kódolt jövő: „letarolt erdők” s az „ember utáni” csend közelgése.
A [Gyorsulás] című haiku is egy remek nyelvi játékkal poentírozza történelmi és emberi lépték különbségét: „Szapora idő: / mily hamar letelik egy / gazemberöltő!”
Egy másik, jellegzetesen Buda Ferenc-i kisforma (amelyet ajánlással is deklaráltan Szécsi Margit nyomán visz tovább a költő) az anagramma. Még szűkebbre szabja a költő lehetőségeit, mint a haiku; itt tényleg csak az bontható ki, ami a nyelvben rejtetten bár, de eleve adva van. Ugyanakkor még nagyobb teret ad a játékosságnak, mint a haiku. A legjobb „lelemények” az evidencia ráismerés-szerű döbbenetével hatnak: ’így van, nem is lehet másképp’. A Politika „piti akol”, és „Aki lop: ti”. A Minisztérium pedig? „Imé, muri-szint, / mini ész. Mi rút!” De olykor a törvényfeliratokként működő igazságok termékeny továbbgondolásra is ösztönöznek. Buda Demokrácia című anagrammái szarkasztikusan fogalmazzák újra sokunk élményét a demokrácia-deficitről: „A morc ideák? / Cár koma, ide!” (E gondolat kifejtését Falusi Márton tudományos esszéiben találhatja meg az olvasó, Virágvasárnapi zsákbanfutás című kötetében.) Néhány darabja a ciklusnak aktuálpolitikai zsargonokat figuráz ki – tágabb társadalompolitikai érvénnyel. A Jóléti rendszerváltás többek között „Joviál társ, szender lét”, s még leleplezőbb látomást hív elő a költőben a Lendületben az ország szlogenje: „Ege: lenn. Űz, szart dobál. / Az dorgál – te ülsz benne.”
A harmadik, Buda költészetében szintén a ’90-es években feltűnő kisforma a limerick. Mint az előző példa is mutatta, Budának van érzéke az ízlésesen szabadszájú szókimondáshoz, ha szatírára hajló alkata – és az égbekiáltó társadalmi igazságtalanság vagy gazság – erre ösztökéli. A Keringő ciklusban összegyűjtött darabok – „tyúkszar közt hever a téma”, veti fel a [Prológus 2.] – társadalomkritikus szarkazmusa már a cikluscímet is ironizálja. S olyan társadalmi jelenségeket pécéznek ki, mint a karrier – „Pártkönyvvel: kamatos kinccsel / sok senki könnyen kilincsel”, kezdődik a [Karrier 3.] –, vagy geopolitikai helyzetünk. A [Kelet-közép] – Babitsot is travesztálva – a nemzetért való aggódás kifejezése – szokatlanul frivol hangon:
Lám csak, mint afféle „kisnép”,
jól reáfaragunk ismét.
Kucorgunk, haj, komám,
Balkán hűs balkonán,
seggünkbe nyomják a klistélyt.
(Nálunknál balekabb nincs még.)
Szintén a limerickek közé sorolható a Triptichon Pannóniából. A „KAF-nak, szeretettel” ajánlású hármas stílusimitáció: Kovács András Ferenc nyelvi játékait idézi, ritka, különös hangzású idegen szavak váltanak ki olyan kettősséget, amelyben az ódon elegancia válik anakronisztikusan nevetségessé, erősítve ezt a hatást a szándékosan keresett, több szótagos, nemegyszer humoros rímpárokkal.
A triptichon első darabja, a Regressio Pannoniae keresztrímes, hatodfeles és ötös jambusokat váltogató négysorosokból épül fel. Precíz kidolgozottsága ironikus ellentétbe kerül zárszavával: „Pannóniám, te tört cserépfazék.” Sokszor négy-, sőt akár öt-, hatszótagos rímek fokozzák a parodisztikus hatást: „ingyen is kijárok – dinnye kiskirályok”, „graciőz öntetű – eszi özön tetű”. Ezt a vásári kikiáltó hangütést erősíti fel a középső vers: a Progressio Pannoniae. A szonett formájú darab az egykori kuplerájok siratója – a progresszió ugyanis aligha nevezhető örvendetesnek: „Ma? Fürge talján s délceg teuton / száguld a szajhák-bészegte uton (…) / s a rozs között, hol elfödi a kurgán, / fertályidőnyit elmatat egy kurván.” A zárlat visszacseng az előző darab befejezésére: „Pannóniánk – maga egy kupleráj.” A III. Agressio a másságot fetisizáló társadalom gúnyrajza, amely a zárlatban politikai fricskába fut ki: „Cseréld le hát Kevinre kis Katót / s zokon ne vedd, ha Jim is összefogdos: / voksára sandíts – az csupán a fontos.”
Ez a hármas limerick már átvezetés Buda Ferenc legújabb költészetének egy másik verstípusához: a félhosszúversekhez. A félhosszú- vagy hosszúvers a korai Buda-költészetnek is kedvelt formája (Roham, Tanya-hazám) – ám ezek még inkább meditatív jellegű, komor természeti képekből, tárgyias és metaforikus elemekből építkező művek; távoli rokonai az extenzívebb Nagy László-i hosszúversnek, s termékeny poétikai párbeszédet folytatnak Ratkó József félhosszúverseivel. Buda ’90-es évekbeli félhosszúversei a limerickek hangütését viszik tovább; nem motívumismétlő-metaforikus építkezésűek, hanem az ismétlés, bővítés és felcserélés változatos retorikai eszközeiből és a Triptichonból is ismert frivol, a bohózatig feszített rímelés hatásmechanizmusából nyerik sodró lendületüket. Karneváli, haláltánc jellegük önmagában társadalomkritika: a harsány, hivalkodó civilizáció, a marketing- és reklám-nyelvezet paródiája ez a játékosságban tobzódó nyelv, amely mögött egy közösségi elkötelezettségű költői személyiség hallatlan fegyelmezettsége nyilatkozik meg.
A Rigmusok a századra, századvégre már a címével is előrejelzi a karneváli hang poétikáját. Bokorrímes négysoros strófák adnak ki egy-egy kisebb, csillaggal elválasztott egységet. Jelen és történelmi múlt szembesítése adja a vers gondolati ritmikáját. A [Civilizáció] című haiku ’mű-’ előtagja tűnik fel itt is, a költői invenciót itt a hozzájuk társuló igék adják: „Egemen műfények másznak, / műmicsodák planétáznak.” A XX. századot summázó lakonikus számvetést – „ürül a lövészárok. / Hurkot vetnek a határok” – az „Ez a század ilyen század” tautológiába oldott keserűsége tagolja. A „gazemberöltő” hármas összetételének leleményét – és a Rákosi- és Kádár-korszak parancsra tapsolását – idézi az „ázunk tapsviharkabátban”. (Ennek a fajta szójátéknak Nagy Gáspár költészete az eredete.) A történelmi múltat még hagyományosabb eszközök elevenítik meg, de a bokorrímek monotóniája, ironikus játékossága itt is megteremti azt a költői távlatot, amely a veszteségeket nem pátosszal, hanem a lemondás iróniájával sorolja. Jelenünk vásári kisszerűségét fokozott nyelvi invenció, a bóvli reklámnyelv és a bazári kikiáltók harsányságára utaló (és nem azt megismétlő!) eszköztár érzékelteti. A társadalmi morál züllését – „ha az etikád rugalmas, / dolgod lesz majd diadalmas” –, a jog és igazságosság arisztokratikus előjogát – „szörfdeszkáin ím a jognak / újgazdagék plébojognak” –, az emberi és művészi tartás hiábavalóságát – „Tökmindegy, hogy mollba’, dúrba’ – / az a menő, aki kurva!” – a költői hitvallás szerint csak a remény oldhatja. Remény abban, hogy az élet továbbadható: „Szültek kiket garmadában, / hátha nem éltek hiában. / Magot a szérű porában – / hagyj utódot a világban.”
Efféle himnikus remény-hitet Buda további karneváli félhosszúverseiben hiába is keresnénk. „Lagzi (…) báli évad” forgatagát, afféle minden-mindegy alapon járt őrült haláltáncot idéz az Össztánc. A költői beszélő itt is afféle vásári kikiáltó, aki a táncban való részvételre buzdít. A trochaikus, kétütemű nyolcasok és hatosok szinte életre keltik a tánc dévaj ritmusát; a keresztrímek tiszta egybecsengése is a vásári olcsóságra utal, itt-ott pedig a kancsalrímek – „őgyelegnek – gyalognak”, „pappal – sleppel” – fokozzák a biztatás mögötti szarkasztikus felhangot. Nemegyszer nominális felsorolások adják a vers elsöprő lendületét – nem minősítő jelzők, hanem az egymás mellé kerülő egymással ellentétes, egymást lefokozó minőségek hordozzák a költői ítéletet: „kanonokok kiskirályok / színarany koloncok / kápolnák és kuplerájok / pénzpribék-tanoncok”. A vásári forgatagból nem hiányozhat az átváltozás motívuma sem. Buda haláltáncában ez is értékvesztéssel jár:
s lőn jogőrzésből jogorzás
szűzleányból céda
bűntársból bizalmi portás
közvagyonból préda
koszlott kócból úri kantár
ebdögből szalonna
szarból ház zsiványból zsandár
édenből gyehenna
A „dies irae dies illa / solvet saeclum in favilla” refrénszerű visszatérése is azt erősíti, hogy a „polka valcer rock toborzó / sorra egy haláltánc”, amelyből a zárlat szerint nincs kilépés. Marad hát a buzdítás: „dies irae dies illa / fordulj egy utolsót / solvet saeclum in favilla / s add tovább a korsót”.
A Tiborc tűnődik, mint a cím is előrevetíti, részben külső nézőpontból láttatja a társadalmi züllést. Ám az eszközök hasonlóak: keresetten kimunkált párrímek, az argóból beszüremlő szavak, anaforák, sokszoros geminatiós szerkezetek adnak lendületet a versnek. A kétütemű tizedfeles jambusok is egyfajta kataton hanghatást eredményeznek. A nyelvi játékok itt is az erkölcsi züllés leleplezői: „az lesz vátesz, aki lóvá tesz”; „mielőtt még adnád dedóba, / kölykedet is viszik adóba”. Az argóból jött vagy anakronisztikus idegen szavak halmozása elidegenítő erejű: „szajhákon csillámlik a flitter, / sarzsihoz jut sok kósza ritter”. Buda e verstípusában elvétve használ metaforát – ha igen, azt is a szarkazmus szolgálatába állítja: „s vélvén magát vezérhajónak, / vígan feszít vízen a hólyag”.
A vers zárlata még lehetségesnek lát valamiféle közösségi menekülést, összefogást – ám ez is védekező, reagáló jellegű, a kitartás, tűrés metaforája: „így tehát, testvér, mi: Tiborcok / húzzuk összébb a gatyakorcot.”
A karnevalisztikus verstípus legjobb darabja a Malom. A cím, ha nem is műfaj-, de itt is hangnem-jelölő: négysoros szakaszok félrímes nyolcasai-ötösei őrlik, pergetik a szózuhatagot, az ezredvég társadalom látleletét. A malom egyszersmind az e világi vásári forgatag – arctalan, kiismerhetetlen –működtetőjére is utal. Az alaphelyzet a Szécsi Margit Címeréből vett mottó: Szécsinél még evidens volt az individuum belső sérthetetlensége („de én hálok a világgal, / nem énvelem ő”); a Buda-versben mindez ellenkezőjébe fordul: „a leosztás: kinek éhkopp / kinek tele tál / fölemészti ez a világ / aki vele hál”. Amint a Rigmusok… konkrétan is megidézte Illyés Gyulától az Egy mondat a zsarnokságról-t, a Malom is az Illyés-vers alaphelyzetét ismétli: nem lehet menekülni a Malom – Szécsi Margitnál: a Nagy Virágvágó Gép – elől: „benyomakszik ágyadba is / a Birodalom // szerveidet átszereli / belédtelepül / része leszel az életed / eléktelenül”. A különbség, hogy itt a malmot működtető hatalom arctalan – tán ezért is a háromnyelvű felkiáltás vissza- visszatérése: „c’est très bien it’s very good / οчень хорошо”. Mintha a nagyhatalmak érzéstelenítője volna e zsolozsma, nehogy a végképp eszközzé alacsonyított (magyar) ember magához térve felkiáltson: „hol a torony hol a harang / hol az a kötél / kiáltana még valaki / holott alig él”. De menekvés nincs „az űri hideg”-ből – a zárlat anti-fohász: „Uram Uram vond vissza a / Törvényeidet”.
A közéleti-politikai attitűd sokkal elevenebb volt a ’90-es és 2000-es évtized magyar költészetében, mint azt abból a felismerésszerű meglepetésből gondolhatnánk, ahogy az ilyen jellegű versek legújabb dömpingjét a kritika fogadta. (Itt jegyzem meg: az Édes hazám című antológiában Buda Ferenc egyetlen művel, a „karneváli” verscsoporthoz tartozó, ám az elemzetteknél esendőbb MR1 című bökverssel szerepel, amely ráadásul mára már aktualitását is vesztette.) Buda Ferenc lírájának ez az ága két szempontból is rendkívül termékeny: keserű illúziótlansága (ebben talán csak Baka István volt rokona), társadalomkritikája részben létfilozófiai gyökerű, távol áll az aktuálpolitizálástól; a ’90-2000-es években még részben jóslatszerűen hatottak az erkölcsi züllést ily kizárólagosnak mutató látleletek – ma legalább annyira aktuálisak, mint megírásukkor.
Akár a kisformákhoz nyúl, akár a karnevalisztikus hangvételű hosszabb formákhoz, Buda Ferenc költészete e téma révén gazdagodott, kiteljesedett: olyan elemi erejű nyelvi energiákat, a keserűséget is ellensúlyozni tudó féktelen játékosságot szabadított föl, amely jelentős értéke jelenkori irodalmunknak. Ne felejtsük: sohasem teljes stílusimitációról van szó, amikor Buda karneváli versei a vásári kikiáltók, a médiakampányok vagy reklámok „költőiségét” idézi: mindvégig érezni a különállást, a legkeresettebb csengő-bongó tiszta rímben is az igazi költői kreativitást. A rap és a slampoetry silányságának időszakában érezni csak igazán, hogy a „bolerósan” monoton ritmus, a szinte hivalkodó rímelés avatott kézben (és nem szájban…) igazi műalkotások elemévé válhat, miközben épp a silányság leleplezésére hivatottak. Buda Ferenc a romlással, a világ kaotikus forgatagával egyetlen módon kíván szembeszegülni: rendkívüli alapossággal kidolgozott formai-poétikai szigorúsággal, a világ bomlásfolyamatait tagadó művészi konstrukció fölmutatásával.
