Szalay Zoltán

 

Az irónia túlpartján

 

Grendel Lajos: Távol a szerelem

 

 

A Távol a szerelem Grendel Lajos tizenkettedik regénye: egy olyan életmű legújabb darabja, amely, bár nincs híján stílus- és technikaváltásoknak, alapvetően megbízható és egyenletes írói teljesítményt mutat. A 2005-ben megjelent Mátyás király New Hontban, az ún. New Hont-trilógia befejező darabja után némi szünet következett: a szerző mintha kereste volna a megszólalás új lehetőségeit. A New Hont-trilógia darabjaival alaposan sikerült kimerítenie egyik legfontosabb témáját, a kisvárosi provincializmus megjelenítését és kifigurázását, amire prózájának beszédmódját építette: tele volt ez a világ elfuseráltsággal, keserű humorral, a pongyolaság szereptévesztésével, s ami különösen fontos: tömény iróniával. Az irónia a korai Grendel-művektől nélkülözhetetlen adaléka ennek a szövegvilágnak; a korai regényeket olvasva úgy tűnik, képtelenség irónia nélkül ezen a nyelven, ebben a közegben megszólalni. S ezt természetesen nem csak Grendel mondja, hanem a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar és közép-kelet-európai irodalmában szinte mindenki. Hogy miképp sikerült Grendel iróniájának kiemelkednie az ironikus irodalom nyolcvanas-kilencvenes évekbeli kavalkádjából? Ehhez kétségkívül hozzájárult az a fesztelen, felszabadult elbeszélésmód, amely ellenállhatatlan, vibráló erőt kölcsönzött Grendel Lajos szövegeinek, s amely jelentős részben a mikszáthi hagyomány termékeny újragondolásán alapult; ez az elbeszélői tehetség lehetett az egyik oka, hogy Grendel Lajos példátlan népszerűségre tehetett szert a szélesebb olvasói körökben is (bár közvetlen követőiről nem nagyon tudunk beszélni), a művei hordozta gondolatiság megkerülhetetlenné vált a korszakról és a korszak irodalmáról folytatott diskurzusokban. Másrészt viszont a grendeli áttörés elképzelhetetlen lett volna a nagyon precízen átgondolt intellektuális koncepció nélkül, amely módszeresen számolta fel a történelmi és a jelenkori mítoszok szövevényét, hogy ezt a felszámolást egy szövegstruktúra elemeivé oldja. Egyrészt ott volt tehát az elbeszélő hatalmas lelke és jól pergő nyelve, másrészt egy kíméletlen gondolati hadművelet, amely minden ideológiai, irodalmi, történelmi nosztalgia és pongyolaság könyörtelen, tervezett felszámolására irányult.

Aztán eljött az új évezred, és megújultak az irodalmi kihívások. A New Hont-trilógia még érvényes, újszerű nyelvet tud működésbe hozni, a záró darab, a Mátyás király New Hontban esetében azonban már látszik, hogy ez a munka „be lett fejezve”, több aligha hozható ki belőle. Egyik kritikusa, Németh Zoltán például a regény kapcsán kifejtette, „az anekdotizmus és a humoros burleszkfigurák miatt a regény szereplői meglehetősen elnagyoltak, mélyebb lelki folyamatokról ez a nyelv és történetszövés nem képes tudósítani. A Mátyás király New Hontban humora is néha meglehetősen erőltetettnek tűnik”^[1]. Talán maga Grendel Lajos is erre juthatott, a hatéves szünet után megjelent következő regény, a Négy hét az élet ugyanis – jelenleg úgy tűnik – új fejezetet nyit életművében.

A Négy hét az életet úgy fogadta a kritika (sőt, már a kötet fülszövege is jelzi, hogy az „fordulatot jelent Grendel írói pályáján”), mint egy új hang felbukkanását a grendeli szöveguniverzumban. Az egy évvel később napvilágot látott regény, a Távol a szerelem pedig majdhogynem minden kétséget kizáróan igazolta ezt a feltevést. A két könyvet nehéz (sőt, talán nem is érdemes) egymástól függetlenül kezelni: mintha megint egy regényfolyam kellős közepébe csöppentünk volna.

A Négy hét az élet nyelve már az első mondatoktól fogva érezhetően különbözik a legutóbbi Grendel-regényekétől: míg a Mátyás király már első mondatában anekdotikus, parodisztikus felütéssel szembesülhettünk („Kamaszkorában Schiller Mihály arról ábrándozott, hogy majdan híres költő lesz, a szép szavak mestere, mígnem egy napon rá kellett ébrednie, hogy csúnya világba született, amelybe a szép szavak sehogyan sem illenek.”), a Négy hét indulása sokkal komótosabb, részletezőbb, pontosabb („Délután négykor már nem bír veszteg maradni, odalopakodik az ablakhoz, hogy jön-e a Füzély Lóránt, az meg hol jön, hol nem, néha másfelé megy haza.”). Mi az oka és a tétje ennek az eltolódásnak?

Az idő a kezdetektől fontos eleme a grendeli szövegeknek; korai regényei narratíváját a történelem és egyén kapcsolatának relativitására való rámutatás jellemzi. Miközben leszámolunk a „nagy elbeszélés” privilegizált helyzetével, az egyént belehelyezzük a történelmi relativizmus hurrikánszerű forgatagába. Így kavarog a történelem például a Nálunk, New Hontban lapjain, amikor a szlovákiai magyar kisváros lakói a második világháború utáni elnyomás idején saját nyelvükkel és identitásukkal kerülnek szembe; az elbeszélő ironikus perspektíváján keresztül ez a szembekerülés parodisztikus jelleget vesz fel. A történelmi idő ezekben a szövegekben kimutathatóan olyan rétegekre bontható, amelyek nem kell hogy összeegyeztethetőek legyenek egymással, sőt jellemzőbb, hogy egymás gyökeres ellentétei.

A Négy hét az élet és a Távol a szerelem időkoncepciója ettől merőben eltér. Az új hozzáállást kiválóan érzékelteti a következő idézet a Négy hét az életből: „Fiatalabb korában Sanyi minden ember életét egy-egy történetként olvasta, amely az illető születése pillanatában kezdődik, hol volt, hol nem volt, valahogy így, s aztán a halála percében lesz végleg kész. Hogy minden ember fölépíti az életét, ahogy egy házat vagy templomot építenek föl szorgalmas kezek valamely terv szerint. Alázattal és csodálattal nézett föl azokra a nagy emberekre, akik történelmet csináltak mint államférfiak, hadvezérek, tudósok, művészek, sportolók, vagy akár csak a hétköznapok névtelen hősei is, akiknek a munkája és buzgósága nélkül szegényebb és tökéletlenebb lenne a világ. Az ő életük, még ha olykor kudarcok is kísérték, egyetlen nagy történetnek tűnt, s a befejezettség és véglegesség távlatából már nem látszottak e történet hézagai és repedései, amint a célba érő út kacskaringói sem. »Na de ne hasonlítsuk magunkat a kiválasztottakhoz!« Ő mindenesetre hamar belátta, hogy az ő életéből sosem lesz nagy történet, ahogy az apjáéból, anyjáéból, Klementináéból, rokonaiéból, az összes tegnapi és mai ismerősééből sem. Az ő élete, amint a többieké is, kis történetekből tevődik össze, melyeket nem egy nagyszabású, az elejétől a végéig végiggondolt terv, hanem véletlenek megszámlálhatatlan sora rendelt egymás mellé olyan szeszélyesen és előre nem látható módon, ahogy valamely külföldi városban az ember előre nem látható módon botlik bele az utcán valamelyik földijébe, vagy ahogy az ember akaratlanul lesz szemtanúja egy balesetnek vagy bűnténynek. A kis történetekből semerre sem vezet út. Megtörténnek, aztán elfelejtjük őket, gondolta, ahogy további következmények nélkül múlik el a legtöbb gyerekkori betegség is.” (kiemelések az eredetiben) Azért volt érdemes hosszan idézni ezt a részt a Négy hétből, mert úgy is tűnhet, mintha ez egy írói program rejtett (vagy nem is annyira rejtett) kifejtése lenne. Ha pedig így van, az azt jelentené, hogy Grendel egy újfajta minimalizmus mellett kötelezte el magát, vagy legalábbis erre határozta meg prózájának új irányát. Az idő itt már az egyén ideje, a kis történetekben jelen lévő idő. A történelem eltűnik a horizont mögött – ha bele szól is a szereplők életébe, azok valódi tragédiái mindig hangsúlyosan személyes jellegűek. A Négy hét főhőse, Sanyi, végigtekint saját életén, egy titokzatos Vergilius, egy ismeretlen hajléktalan (Hugó) vezeti át nem túl színes múltján, amely elsősorban saját kicsinyességével való küzdelméről szólt. Az események jobbára banálisak, a konfliktusok kisszerűek, nincsenek nagy, általános jelentőségű kataklizmák. Eddig igazodnánk is a minimalizmus alapelveihez. Ami azonban a regény nyelvét illeti, Grendel nem tudja (bár talán egyáltalán nem is akarja) következetesen megvalósítani a fent vázolt programot: ez a nyelv még mindig inkább a nagy elbeszélések nyelve, még mindig anekdotázó, helyenként pedig egyszerűen túlírt, körülményes (kivált a Hugó által mesélt részeknél). Bár Sanyi története nem úgy végződik, ahogy a „nagy történetek” szoktak (egy autópályán búcsúzunk el tőle, valószínűleg végleg), sorsa (már csak a regény visszaszámlálásos szerkezetű fejezetszámozása okán is) valamennyire kiszámítható. A Négy hét tehát megalapoz egy izgalmas programot, azonban nem viszi végig.

A Távol a szerelem című regény (terjedelmét tekintve inkább kisregény vagy elbeszélés,) azonban kiteljesíti a Négy hétben vázolt koncepciót: itt a történet „hézagai és repedései”, illetve az út „kacskaringói” határozzák meg az elbeszélői nyelvet. A történet sokkal kevésbé követhető, mint a Négy hétben: már-már detektívtörténetként indul, az első oldalon mindjárt egy öngyilkosság (a „Fazoné”) rejtélyével szembesülünk, majd az elbeszélő kijelenti: „Tizennégy éve nem találták meg a gyilkost.” (8.) Beleszövődik a mesébe egy szerelem története, végül pedig rá kell döbbennünk, hogy a szöveg elsősorban az öregedés tapasztalatával kíván foglalkozni. Semmi nincs azonban megnyugtatóan lezárva, a szálak elvarratlanok, ahogy a szereplők keverik a napokat, mi úgy keverjük az éveket, az idősíkokat. S a Négy héthez képest merőben mást tapasztalhatunk a mondatformálás terén is: a Távol a szerelem mondatai rövidek, koppanósak, idegenül hatnak. Ha már az előző két regény első mondatát összehasonlítottuk, vegyük most melléjük az itteni első mondatot: „Már eljött a pálinkafőzés ideje, amikor G. bácsi, tizennégy éves hallgatás után előhozakodott a témával.” (7.) Sűrűbb és homályosabb, mint bármikor korábban: Grendel egy újfajta minimalizmussal rukkol elő.

És mi történik az iróniával? Úgy némul el, ahogy egy rádión csavarjuk le fokozatosan a hangot. Mondatok szintjén olykor még meg-megjelenik, de nem válik szövegszervező erővé. A „nagy történelem” még inkább felszívódik: az egyetlen közvetlen utalás a történelmi eseményekre az 51. oldalon található, és ugyancsak visszafogott: „Időközben lezajlott a rendszerváltás. Rudi hallott egyet-mást róla, de novemberben korán sötétedik, és sötétedéskor már a csendes otthon várta.” (51.) Rudi története a teljes kiábrándultságba torkollik, ahol már csak a legkeserűbb szájízű (ál)nosztalgia marad, és az egyén töredékléte, csupasz magánya.

Általános jelenségről van-e szó vajon? „Sokak meggyőződése, hogy az úgynevezett modern irodalom (és a történetmesélés) irónia nélkül elképzelhetetlen. Sokáig valóban motorja volt az irodalomnak az irónia, azonban meglátásom szerint mostanra már inkább gátló tényezőnek számít. Hasonlóképpen ahhoz, mint amikor egy életfilozófia, amely eredetileg nyitott és befogadó, hirtelen egyeduralkodó dogmává, zárt rendszerré merevedik. Az iróniából lassan ablaktalan torony épült a művek köré, új- és újbóli erőltetése (illetve számonkérése) pedig poshadt izzadságszagot áraszt. Az irónia mint írói attitűd manapság gyakran nem takar mást, mint a pátosztól való félelmet. A megúszás eszköze. Pedig az irodalom és a stílus nem kétosztatú, nem fekete vagy fehér; nem zárt rendszer. És nem lehet megúszni. Az természetesen nem kérdés, hogy az iróniának (a pátoszhoz hasonlóan) van-e helye az irodalomban. Hogyne lenne! Csak trónszéke ne legyen.”^[2] – írja Babiczky Tibor az amerikai Jonathan Franzen Szabadság című regénye kapcsán. Ugyanezt ismerhette fel Grendel Lajos? Jelenleg ez a kérdés megválaszolhatatlannak, meddőnek tűnik, ugyanúgy lehetséges, hogy Grendel mindössze az öregedés elbeszélhetőségének módját kereste, s így talált rá a Távol a szerelem végsőkig csupaszított, töredezett nyelvére. A következő kérdés, vajon mennyire tud újat és egyedit hozni ez a grendeli nyelv? Az az átütő erő, ami a korábbi, jelentős részben irónia irányította Grendel-regényeket jellemezte, itt mintha hiányozna. Zavaróan hatnak az olyan mondatok, mint például ez: „Jóformán nem is tudta, mit kell kezdeni vele, életében először fogott a kezében hajat” (20.), vagy amikor a „nők”-höz „amelyek” kötőszó társul (34.). Lehet, hogy gondosabb szerkesztői munkával ezek a hiányosságok kiküszöbölhetők lettek volna, így azonban időnként döcögőssé, idegenné teszik a regény nyelvét.

A grendeli életműben az utóbbi években zajló fordulat egyelőre még nyitottnak tekinthető: a Négy hét az élet inkább csak jelezte egy új korszak és stílus érkeztét, a Távol a szerelem pedig bár beteljesítette a programot, nem hozott átütő erejű megújulást. Az egyik nagy kérdés jelenleg, hogy küzd meg Grendel Lajos ezekkel a legújabb szövegdilemmákkal.

 

(Grendel Lajos: Távol a szerelem. Kalligram, Pozsony, 2012)