Kritikák

 

 

kadenciak

 

Mohácsi Balázs

 

 

Sarkig tárt boldogtalanság

 

Zalán Tibor: Fáradt kadenciák

 

 

Az egész úgy kezdődik, hogy tök komolyan akarjuk venni, aztán a felénél-kétharmadánál belefásulunk, és nem megy. És akkor eszünkbe jut, amit egyszer a Kispál és a Borzból ismert Lovasi András mondott egy tévéműsorban: „azt vettem észre, hogy a legnépszerűbb magyar slágerekben sírnak a refrénben”. Zalán Tibor pedig – jut eszünkbe, bár persze nem így van – mintha egész kis slágercsokrot írt volna. Ezután már csak hab a tortán, mikor ezt olvassuk: „Egy kis irónia azért ráférne / ezekre a versekre” (14). Igaz, ez már a kötet végén van, de úgyis elnyammogunk még ezeken a verseken, ha másért nem, hát épp emiatt az idézet miatt. És akkor értékeljük – s mert valamit egyszer megkóstolni általában nem elég –, újraértékeljük az olvasottakat. Szóval Zalán Tibor fáradt kadenciáit valószínűleg elolvassuk egyszer komolyan is, aztán meg ironikusan is.

De valahogy végül egyik olvasat se működik, mert ilyennek túl olyan, olyannak meg túl ilyen. Közben meg valamiért mégsem dobjuk a sarokba (eszünkbe sem jut), mert nem rossz. Egyszerűen az van – talán így a legkorrektebb –, hogy nincsen meg hozzá a megfelelő értelmezési kódunk, a megfejtésnél (fordításnál?) elvész valami a jelentésből, egészében nem tud nekünk való lenni. A Fáradt kadenciák bizonyos részei azonban nagyon is működnek.

Talán arról van szó, hogy a megverselt téma olyan nagyságú, hogy egészében nem tudjuk befogni látóterünkbe. A szövegek mélyén ugyanis valami alaktalan szenvedés feszül, amely az ént a lehető összes módon uralja: az élet. Ez valószínűleg eléggé megfoghatatlan így. Nem érdemes kibogarászni a versek szövetéből a szerelmi bánatot, a depressziót, a halált, a hiányt, a bűnt, satöbbit: ezek az okok csupán sokadlagos szempontok lehetnek, a fókuszban a rossz áll – hogy az énnek mennyire rossz. Ez a rossz banálisan egyszerűnek hangzik, pedig valójában ezek a versek olyan létfeszültséget, a romlás, a gyötrődés mélységének azt az esszenciális sötétségét próbálják megragadni, melyet nehéz visszaadni szavakkal, mert talán elképzelni sem vagyunk képesek. E tekintetben Zalán Tibor kötete nagy vállalkozás. A verseket ráadásul Kovács Péter – ahogy Jankovics József fogalmaz – „hasonló megfogalmazású, a feszületes fájdalmat megidéző” grafikái tovább árnyalják.

E nagy vállalkozásához jó formát is talált Zalán. A kadencia a zenében a hangszerszóló, mikor a zenekar is elhallgat: hang kíséret nélkül. A kadencia magányos hang. Szenzitív és törékeny. A csöndbe vetett. Valahogy úgy, mint az első vers felütésében: „Pártalan vagyok párosok között” (1).

Az egytől tizenötig számozott kadenciák formailag egységesek: többnyire párrímes négysorosokból épülnek föl a szövegek – de néha csak kétsorosok, vagy éppen négy- plusz kétsorosok. A részeket csillagok választják el egymástól, ez a sajátos szegmentálás töri a részeket egésszé. Töri, mert ezekhez a versekhez talán még a romantika töredékessége áll közel.

Jankovics József a hátsó borítón olvasható ajánlójában hiányköltészetnek nevezi ezt a poétikát, de valójában ennél sokkal összetettebb dologról van szó, melynek a hiány csak egy rétege – hacsak nem a hiányt pusztán negatív előjelként kell értenünk, ez esetben helytállónak bizonyulhat a megnevezés. De már csak azért is összetett költészet ez, mert olyan elődökre ismerhetünk a versekben – közvetetten vagy éppen a szövegek reflexív megnyilvánulásaiban –, akik irodalomtörténetileg nagy spektrumon helyezkednek el. József Attilán kívül még Adyt, Babitsot, Pascalt, Baudelaire-t és a „kortárs halott” Sziveri Jánost nevezi meg Jankovics. De a sor joggal bővíthető Pilinszkyvel, s talán meglepő módon egy-egy helyen Balassi istenes énekeinek – persze Adyn szűrt – ízét is kiérezni. Igaz, utóbbit csak egy-egy sorpárban, ahol az egyszerű formához igazodnak a versmondatok, s ahol az istennel perlekedő én hangjából kikopik a váteszi él: „Imára kulcsolt két álnok kézzel / emléket kérek sok feledéssel / Szólítom Istent vigyen vagy adjon / fordítson hátat rám ne virrasszon” (2).

Mindenképpen örömteli azonban, hogy Zalán ebben a kötetében nem játssza ki azt a – talán posztmodernnek nevezhető, mégis már megkopott – játékot, amit 2006-os dünnyögés, félhangokra (sic!) című kötetében (mely bizonyos tekintetben a Fáradt kadenciák elődje): nem jelöli az allúziókat és az intertextusokat. Inkább figyelmesen takarja a protézisek illesztékeit, és csak csöndes huncutul kacsint össze azzal, aki észreveszi őket. Az egyik legfigyelemreméltóbb ezek közül talán az a Babitsnak Szonettek illetve Arany Jánoshoz című verseire utaló allúzió, melyben egyszerre vállal közösséget Babitscsal, Adyval, de Adyra rá is licitál: „Megaláz ahogy s amiért hallgat / festettem vérzést most kitakarnak / igazi sebek zsibongva égnek / meg fogom tanulni mi a végzet” (2).

Más helyütt – de ez sem általánosan jellemző – sorpárok, versmondatok dalszövegesnek mondhatók: lendületes, könnyed tiszta rímek, s ezeknek alapul szolgál a precíz, ám egyszerű strófaszerkezet. Ezt a dalszövegességet természetesen láthatóan igyekeznek elkerülni a szövegek, s nagyrészt sikerül is, de olykor találkozunk olyan sodró ritmikájú strófákkal, melyekhez könnyen hozzásejthetünk valamilyen dallamot is: „S ha a szépséget elveszi a kor / volt-e értelme hogy valamikor / rajongott és meghajolt nők előtt / Árnyék taszítja Ismerős délelőtt” (9).

A dalszövegességtől remélhetőleg – főleg ha tekintetbe vesszük a versek letargiáját – már nem túl távoli (bár nyilvánvalóan szubjektív) asszociáció az Európa Kiadó zenekar Szabadíts meg című számának egy sora: „elhagyott a közérzetem”. És az ént elhagyta a közérzete – bár így se írhatjuk le teljes pontossággal az én állapotát. Mert bár az Európa Kiadó-idézet önmagában elég radikális megfogalmazása a kiábrándultságnak, a Fáradt kadenciák (lét)feszültségét csak megközelíteni tudja. „[B]oldogtalansága kitárva sarkig” (1): az állapot – jobb híján nevezzük most így – nem ismer a sajátjain kívül más határokat, a romlás csak totálisan képzelhető el Zalán kötetében, ahogy a csövön kifér.

Ez a megverselni kívánt létfeszültség a kötetnek (vagy kötetnyi ciklusnak) egyszerre a legnagyobb előnye, és hátránya is. A szövegekben egyrészről olyan gondolatokra, sorokra lehet bukkanni, melyek igazán felvillanyozóak, s ezeket általában az a kis poétikai játék, hogy a szerző a központozást elhagyja (bár a mondatkezdő nagybetűk megmaradnak), csak erősíti: „Órákat hallgat[,] lábánál a tenger” (10). És az a kíméletlenség is önmagával szemben, ahogy az én megírja saját szenvedését, gyakran gondolkodásra készteti az olvasót: „Rájön hogy nem tud egyedül lenni / számolgatja hogy ideje mennyi / lehet vissza és a maradékhoz / hozzáadható-e amit még hoz // az idő” (5).

Ugyanakkor elrontja az olvasó szájízét a tény, hogy egészében a szövegek nem működnek, aminek valószínűleg a töredékesség az oka: mint kompozíciók hiányosak. Az egyetlen, ami versszerűvé teszi e kadenciákat – persze a rímeken túl –, hogy az utolsó szakasz rendszerint a nyitó strófa variációja, vagyis az egyetlen markáns, szövegszintű rendezőelv a keretesség. Ritka az, mikor két strófa kommunikál egymással, a mozaikdarabkák mintha úgy akarnák megalkotni a képet, hogy közben egymással csak áttételes kapcsolatban állnak. „[A] rész fölzabálja az egészet” (9).

Máskor (többször) úgy érezhetjük, a szövegek mintha törlés nélkül készültek volna, emlékeztetve az automatikus írás technikájára, s a Szabad ötletek jegyzékére, csak tizenöt ülésben: „Romlottam pszichoanalízisben / én is” (10) – így az önreflexió. Persze a pontos verstan, a jól kiszámított (és a néha majdhogynem virtuóz – kancsal asszonánc) rímek kétségtelenül kizárják az automatikus írást, mégis olyan egyenetlenségek maradnak ezekben a kadenciákban, melyeknek ki kellett volna kerülniük az utómunkával, ugyanis az ilyen sorok tesznek kis túlzással komolyan vehetetlenné egyes szöveghelyeket: „Testemben jéghideg remegések / csuklóm környékezik könnyed kések” (1). A kendőzetlen (már-már zavaróan nyúlós) pátoszt gyakran éppen az ismétlésretorikai elemek duzzasztják elviselhetetlenné, például a rímhelyzet vagy, mint itt: a k-s alliteráció. S ráadásul a betűrím elfedi azt a feltehető szándékot, hogy a „könnyed” ellensúly legyen valamilyen igazán patetikus jelző helyett: összességében egy csálé képet kapunk, amely komolynak giccses, viccnek pedig gyenge.

Szintén gyengébbnek mondhatók azok a szakaszok, melyekben egyes költőelődök (tulajdonképpen céltalanul) neveztetnek meg, ezek közül – bár szerencsére csak két-három szöveghelyről van szó – a legkirívóbb talán Ady esete: „Ködöt eszik de rögtön kihányja / nagy az Isten de nagyobb a hiánya / Foltozott lyukas öreg kabátja / lábánál hempereg Ady Endre” (5).

Találhatnánk még ilyen darabokra szedhető mondatokat, szakaszokat, de nem volna fair, ha egy szubjektív hibajegyzéket készítenénk. Azért is helytelen volna, mert Zalán Tibor kadenciái ezektől az egyenetlenségektől nem lesznek rossz szövegek. Az egyenletes, egyszerű, s legjobb értelemben véve dísztelen hang, melyet Zalán megüt e verseiben, vállalható, ahogy a témaválasztás is – igaz: egyszerűségétől, dísztelenségétől nem lesz könnyű olvasmány a Fáradt kadenciák.

Ahogy a zenészek szokták mondani: ha a gyászindulóba becsúszik egy-két hamis hang, hát csak attól lesz igazán szomorú. Zalán kötetének pedig valami hasonló a tétje. Hogy megírja, milyen az igazán szomorú. A magányos hang tündöklése végül elfedi és elfelejteti annak minden remegését.

 

(Zalán Tibor: Fáradt kadenciák. Kortárs, Bp., 2012)

 


Megjelent a Bárka 2012 / 6-os számában.

 

 


 

Főoldal

 

 

2012. december 12.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csontos János verseiZalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjei
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
„Szemétdomb az egész világ”Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bálAz apokalipszis táncosai
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA