Kelemen Lajos
Szállsz te már, magad…[1]
Tóth Erzsébet költészetéről
Mind hazavágyunk. De hová haza: van hely, ahol nem fáj más arcok tükréből viszontlátni életünk éveit? A melegség puha fényű falain salétromosodik a meghittség. Nem, ez ostobaság! A feledhetetlen szabadság: feledhetetlen. Ki kell egyezni az idővel!
Az emlék csak azt repíti magasba, akiben maradt némi indokolt ártatlanság. A haza, fenn: „ahol annyit álltam, annyit álmodoztam / néztem a repülőket / vártam a szerelmemet / most egy rigó énekel a fenyőfán / így emlékezik a régi időkre” (Aliz már nem lakik itt)
A kordivat az efféle részvevést a jelenlétek legvégére helyezi. Igen: mint a kötelezően egymáshoz tartozó csillogást és nyomort, a bensőséges érzést is a paródiájával együtt transzportálja már a jövőig valami őrült módi, ami semmit sem respektál. Csak rajong vagy tagad. Hallgassuk, miről dobol A nap vége: „elgyöngül az áldás / elszáll a pipacs szirma / nem tart ki estig a remény / a láng a szellő a gyógyszer a hitel / / kiürül estig a piac / elfogy az ígéret a bizalom kihűl”?
És valóban: amint hazaérve keresztüllép a küszöbön, nem szeli-e ketté a megtért utast a perc? Hiszen a világból jön, ahol egymás torka táját fürkészik emberek és országok. És az emberkertet benépesítők jó néhánya, azok közül is többnyire a legdöngőbb mellűek, nemhogy fölérnének az erkölcshöz, alig is emlékeznek rá. A hazatérő hát mi egyébbel lephetné meg az övéit, maradék gyöngédsége mellett mit boríthatna az otthoniak lába elé, ha nem a lelkébe gyömöszölt távolságokat? „New York és Balkán, / és két ellenséges bolygó lakói ők, / és csak a félelem és az utálat és a szakadék nő.” (Szégyen nélkül és rongyaiban)
Annál inkább haza akarunk jutni? Utóvégre a haza: a jogos élet tanyája; az otthon pedig: a haza értelme és folytonossága.
De felesleges tovább feszíteni a fogalmat, pláne, hogy végig ugyanarról van szó: az embert az újrakezdés utáni honvágy viszi haza.
Otthon a kegyetlen igazságok és kegyes illúziók párbeszéde zajlik. Ez így együtt, akármilyen furcsán hangzik is, gazdag anyag, remekül oktat és mély érzések kútja, vagyis ösztönző, és éppenséggel Tóth Erzsébet verseiből nagyszerűen kirakható, s mivel igen személyes, meggyőző is. Íme, ahogy nem ér rá haragudni, ámbár csupa harag, hullámzás, és a gyöngék szóvivője: „A részegek könnyét nem látja senki, csak az Isten.” „a szívem mondani akar valamit” „Szabadság, szerelem. / A többit vihetitek.” „világzaj földmorgás / alex hurrikán / földrecsapott őzike kismalac (Megszületik augusztusban, Egy lopott nap, Költők, szegények) Mint látjuk, a hazaérkezés és újrakezdés
látszólag sima aktusából születik meg, illő távolságra egymástól, a töprengés és az írás kegyetlen szava.
Tóth Erzsébet édes szívfájdalmai egy kitágult világból valók: látta azt, ami hasonlít hozzánk, például Bulgáriát és Romániát, igyekezett megölelni Amerikát. Hogy briliáns belső szépség – röntgenpapírjára Kormos István, Nagy László, Csoóri Sándor ütötte a pecsétet. A természet önfeledt örömében ékesre formált költőlány külseje, szerelmi jelnek vélt, elértett gesztusai sokáig perzselték a költőfiúkat, és nyilván egy kis zsiványhadat is. Erő gyanánt egy költőből bizonyos idő után persze csak a verse hat.
A lázadó poéta, a kipirult vagy büszke társasági, közösségi szócső az elmúlt éveké, forró múlt, de múlt. A kikötőre lelt utas újfajta bátorságot próbálgat. Most már szabad neki például saját gyakorlatában összehasonlítani költőiskolákat. Dörög is néha, el is érzékenyül, bús és blazírt. Föl-fölcsíp hangulatokat a folklórból („szabad ég alá vágytam, mint a pásztorok”), a gyerekkori eszmélet nagy tudományából („hunyd be szemed, kék az ég / mint iskolásfüzet, nyugodt lény / mintha lennél: saját fenyvered”), az urbánus jassznyelv tónusaiból („ti még országot akartok alapítani / nem halljátok / hogy már a világvégére húzzák / a világ-discóban / műfüst / műhaj / műfiúk / műfasz / műlila füstfiúk a töténelmről vinnyognak és rángatóznak / tíz ujjukra öt gyűrű jut”), s élvezettel öblíti ezeket az angolszász receptre kevert próza-líra fröccsével („majd öreg leszel, / a Subway bolondjai között Salingerrel fogsz / beszélgetni”).
És mégis: végleg polgári költőhölggyé vált Tóth Erzsébet? A józanság a tündöklése? Akaratainak, gondolatainak, indulatainak kavargása sem tudja nem megláttatni a higgadt nőt? Pedig amilyen könnyen ellágyul, olyan könnyen fölindul. Hiába, no: a leghűvösebb józanság is a szubjektivitás igénybevételével kezdődik. Hozzá még: Tóth Erzsébet az a költő, akit nem ragad el a minden áron való különbözés a múltjától, de a hasonlóságért sem fog elvérezni. Úgyhogy végül is a 2004-es Rossz környék érzelmi lényegén látszólag éppen hogy egy kicsit csavar. Látszólag!
A kötet annak rendje és módja szerint összeolvasható korábbi korszakainak egyébként is összefüggő költészetével. Itt most sem a szakmaszerű líra termel. Ennek a könyvnek is a belső lírája a legmegragadóbb. Tempós és lassú, gondolatból generált, szomjúhozza és ontja az érzelmet, egyszóval áramot termel. De, de, de: félreérteni is most a legkönnyebb a szerzőt.
A Rossz környék s vele a 2010-re datált Aliz már nem lakik itt, vagyis az összegyűjtött versek ráadásául adott 17 verse: komoly limeseket bolygat.
Jött, amikor jött: jókor jött, a jelenség és költészete mindenfajta olvasói értésével és félreértésével. Jókor támadt ösztönből jókor tisztult éleslátás lett. Hite szép, eretneksége fájó. De a huszonegyedik század Tóth Erzsébetjénél nem is annyira a hithasadás a figyelemreméltó.
E líra voltaképpen a kezdetektől versek egymásba való átalakulása. Némi malíciával szólva költői múltjának és mindenkori jelenének viszonya egymáshoz az, hogy az egyik mérhetetlenül, a másik pedig nagyon fontos. Nem következik be nála teljes változás. De a Rossz környék az összes előző munkájához képest: más vérmérséklet műve. Ha olvad: olvadékonyabb, mint korábban; ha költői igazát hangsúlyozza, kegyetlenebb, mint azelőtt. S ha Rimbaud mondja, igazán elhiheti: Szállsz te már, magad…
Azért sóhajt az Óda a kézíráshoz című versében, hogy az édes töprengés el ne múljon! Néhány sorral alább, a szívszaggatóan kék ég alatt így kiált: „Láthatod, itthon vagyok.” Egy lírátlan kor nagyon is lírai szólama hangzik fel, „Utcák nyelve és isteneké”, ahogy az Egy márvány pillanatban című vers szóvá is teszi. Legbensőségesebb, legnosztalgikusabb, legmélabúsabb – és legkíméletlenebb formáját futja a költő.
Most is, akárcsak nyugtalan intelligenciájú, a szenvedély akcióit élő költészetének teljes összegére nézve, Tóth Erzsébet bővelkedik a dúltságig fokozódó feszültségekben. Átélni a világegészt, még ha az csak idea is, roppant konfliktusos, zaklatott lelkiállapotot feltételez. Lehető és lehetetlen: két pólus, de ezerféle fárasztása, igénybevétele, koptatatása, feszítése az idegrendszernek, s az elkerülhetetlen érzések kegyelmet nem ismerő bevallása. Csoda-e, ha néha behozza ide a szabad játék lazaságát, ha néha többet foglalkozik az ornamentikával, mint az épülettel? (A ragozó alak, a ragadozó nyelv) Kétszáz év óta akad-e egyáltalán költő vagy művész, akiben egy hányad nem színész? (Emlékezzünk, ennek okán a bősz Nietzsche miféle jatagán-analízist végzett Wagner művészetén!)
Tóth Erzsébet egész összefüggő költészete a legtermészetesebben foglalja magába alakváltásait. Állandó kitárulkozás és sejtelmesség. Mindenesetre az idejebeli kortárs líra hirtelen felkapott és körberajongott hercegkisasszonyából szkeptikus, ironikus, olykor még lelkesült, de ami a lényeg: felelősségteljes gondolkodó író válik. Országhoz, emberséghez, szívhez, újdonságokhoz kötődni kevesen mernek, s még kevesebben tudnak olyan hitelesen, mint ő. Védelme, fedezete, aranya, jövője, tábora népsűrűségének biztosítéka a hitelesség.
Versmondatainak egyensúlya a deklamált szavak helyénvalóságát és felcserélhetetlenségét jelenti. A vers és a verset megelőző szemlélődés, élmény bevitele a kész műbe azonban olyasféle behatolás, ami – ha talán némiképp tarkítja – rögtön szét is feszíti a líra formai kereteit. Helyhez és korhoz idomuló lírát ír, magatartásának, de magatartása körülményeinek is formát akar adni. Ezek olykor pazar leírások, máskor kommentárok, mesélő prózák. Százéves tendencia, de ettől még robosztus félreértés, hogy a formák összeszitálása közepette törvényszerű, hogy egyszercsak aranyrögökön csillan meg a nap. Az a költészet, amely rejtőzködő novellák fedezéke, nem a lírikusi eredetiséget, hanem a trükközés lehetőségét reprezentálja. Ha egy költő – bármilyen okból – a verset a lírai kifejezés válságával kapcsolja össze, aligha abban lel megoldásra, hogy szembehelyezkedik a költészet szellemével. Hol az a színes, szellemes, sűrű, tökéletesre kalapált próza, mely helyettesítheti a vers dimenzióit? Sehol!
A huszadik század elején, a mindentagadás hajszájában inkább mókás, erőltetett, semmint termékeny produktumok szegélyezik azt az utat, ahol valamiféle mániákusan új, addig soha nem volt líráért a valódi lírán gázoltak át a megszállott újítók. A dadaisták például a romantikát, a futuristák legfőként önmagukat kompromittálták.
Száz évvel később egy fölényes eklekticizmus került elő a sokrétűség nevében. S minthogy a költészet végül a nyelven épül föl, a gyakorlati életből a mesterséges jelek elvontságába zuhant világban, egyszerre mulatság és mesterkedés lett az írás főiránya. S hirtelen megszaporodó hidalgói ezzel, akarva vagy sem, nekifogtak a valóság szétroncsolásának. Tipikus huszonegyedik századi pálya. De mintha a revolverkommentátorok is elszánták volna már magukat, hogy a beszédtől visszatérnek az alkotáshoz.
Úgy van: a legnagyobb költők nem restelltek és nem restellnek közelebb húzódni a társadalomhoz, és a kor süketsége és közönye ellenére a kor árnyalatainak kutatásával igyekeznek igazolni a hivatásukhoz való hűséget. Ez is kísérlet, de szenvedélyesebb, termékenyebb, és mintha többet ígérne a grammatikusok formajátékainál. A misszióérzés áthangszerelve is az, ami: „cyberhulligánok megabitzsiványok közhullagyalázók piócák / energiavámpírok strigulastricik bánatjampecok / mindenkori ördögök / vérszívók szúnyogemberek kint maradnak / enyém lesz ez a nap” (Egy lopott nap)
Tóth Erzsébet veleszületett temperamentumán kétféle környezet alakított. Erre kevés az, hogy sajátosság, inkább komplex egyéniség ő. Dac, büszkeség, alázat egyszerre. A legnagyobb és leghívebb szenzáció egyféleképpen írható le róla. Ő:ő.
Úgy taksálja, élete csupa néznivaló, csupa verstéma. Különös magyar szál; oda van kötve a nyírségi tájhoz, és szoros csomóval New Yorkhoz. Meg kell-e hajolnia a puszta, vagy az emberi léptékeken túlnövő, ígéret-teli megalománia előtt? Odüsszeusz hajóútját, a csodát végigjárni, ehhez igazán semmi szükség valóságos tengerekre; átkelve valóságos tengereken olykor nagyon is reménytelen kikötők várják az embert.
Hány hosszú esztendő szükséges egy bizonyos kérdés megválaszolásához?
Tóth Erzsébet érzelmei mögött egy észtiszta, nyugtalan intellektus töpreng és vívódik. A készület (más szóval a morál) az, ami életét és költészetét, ezen belül költészetének egyes fázisait összeköti. Ha csak preparál is, elemez, kíméletlenül boncolja magát, megvan benne (hol kérdezve, hol kijelentve) az összhangteremtés hite. „te szereted őt, ő szeret engem, / én szeretlek téged, szeretlek benneteket, / ne félj, hullámzó, édes vizeiben / Isten cserélget mineket.” (Walk with me)
Ő az a kísérletező, akinek a szívében valamiféle aggregátor dolgozik, s azért termel áramot, hogy ne maradjanak sötétben az ember úgynevezett örök aspirációi. Szeretet, gyűlölet, születés, pusztulás, gyönyör és kín. Elévülhetetlen érzéseink, amelyek a vonzástaszítás ritmusára összekötik hétköznapjainkat az örökkévalóval. Itt, e mértéket nem ismerő ismétlődésben gyúrja ki arcunkat egy titkos kéz, s edzenek bennünket végsőre erre-amarra kanyargó lépcsőfokok, azaz ellentmondásaink.
Szeretni vagy nem szeretni; továbbmenni vagy maradni, fájni vagy a gyönyört hajszolni, sírni vagy mindent lekacagni? Ezek rossz és gyönge vigasztalású kérdések. Mert ha csak nem akarjuk erőltetetten külön halomba pakolt rejtélyeknek látni azt, ami együtt a lélek, az ellentétek összeadva vannak meg bennünk. Tóth Erzsébet is oppozícióival együttvéve az, aki – így ő, ez a törzsállapota.
Kinőttségéről sok szó esett; Vörösmartyhoz, Petőfihez, Aranyhoz, József Attilához atavisztikus kapcsolat fűzi. (Be is ülteti őket verseibe.) Fiatalemberként, mint csaknem valamennyi nemzedéktársára, őrá is hatott Nagy László. Csoóri-hódolata: visszasugárzott inspiráció; egy-egy szófordulattal, a verskelesztés némely fogásával máig is oda-oda mutat, mennyire óvja a mesterétől kapott örökséget. Ebben sincs, és abban sincs semmi meglepő, hogy a lelki viviszekció módszereinek és eszközeinek folytonos bevetésében pedig mintegy költő-testvérként tünedezik elő, helyeken és időkön át, s támogatja Tóth Erzsébetet az érzelmi boncolástudomány doktora gyanánt: Sylvia Plath. (Legújabb művétől, a két hangra írt Kőrózsától ugyan nem vezetnek-e rejtett s rejtetlen fonalak Plath Három nő – vers három hangra című triplett darabjához?)
Ahogy Tóth Erzsébet tematikája bővül (bár nem mondhatni, hogy kivételesen széles tematikájú poéta), mondatai egyre újabb ízt nyernek.Kép és fogalom immár nem titkoltan a közlő prózával egyenrangú alkateleme az ellenstilizálásnak. Alanyi sorstudása már nem annyira a művészi, elvont magas fénytől, hanem a vallomás közvetlenségétől sugárzó. Akár csörtet, sétál, rohan, szemlélődik, kínos vagy édes terhű a szava, az ember csak ámul, micsoda szimbólum-rétegeken tapodnak vagy úsznak elsőre könnyednek látszó mondatai. Ez volna az epikolíra megdicsőülése? Mintha a múzsát faggatná: „nem lehetne hogy egy kicsit belém szeretne? / elvinne erről a rossz környékről örökre?” (Rossz környék)
Hogy átlépte régi limeseit, nem kétséges.
Maradtak azonban reveláló titkai. Amikor kitárulkozik, minduntalan valami zord melankóliának, valami kijelenthető sorsszerűségnek ad hangot. Ölel és karmol. Megrendül és lesajnál. Egyetlen korai forrását sem tömíti el, de belső pillantását még beljebbre fordítja. El nem szakadna önmagától. Nagy meglátásai abból származnak, ha saját magát beszéli, a ma életét, tulajdon zaklatottságát, akár a külső életrajzi pontosságig menően. Hűség és gyötrelem kamatja nála minden költői igazság, még ha némelykor groteszkül vagy abszurdan igazságos is. Allegóriává nyíló metaforáit, gyónásait, melankolikus, perelő okosságát könyörtelen tükör gyanánt tolja a világ arcába. Érett korára éppen e keserédesség és kíméletlenség lett igazi elkötelezettsége. (Spinoza reggelije, Nagymama pirítósa, Alíz már nem lakik itt)
Vele, a talentuma lehetőségeit maradéktalanul utolért költővel kapcsolatban mindig kérdés, kivetettje-e a modernségnek, vagy önkéntes száműzöttje, aki sok tekintetben adományként éli meg kivetettségét – ha kivetettség az övé, s nem kivonulás. Nála is gyakorlat, igazi műhelyérték a modernektől oly ismerős, s a megindultságtól a dühig terjedő vallomásvágy, a töredékesség miatti gyónás. Tőle is hallunk megrendítő elcsuklásokat. S nincs messze attól a klasszicitástól sem, amely ugyan más-más esztétikai szituációban, de szereti ugyanazt többször is kihevíteni.
És a magához-ragaszkodás úgy is megvan benne, hogy a maga garabonciása. Időről-időre új szándékokat enged írásvágya közelébe, nem bánja például, ha a vers egy-egy képe időszerűségekre applikálódik, zsurnalisztikus eseményekre, napi történésekre. Másfelől párját ritkítóan szubjektív, ám e személyesség – ha úgy akarja – magasrendűen szervezett formákban vibrál.
A képektől sűrű, fölbonthatatlan szövésű korai verseit a kibontakozás korába átvéve, egy mámorítóan sokszínű anyagot énekelt s énekel rá versmúltjára – amúgy mit sem törődve az oráció-kompozíció ideálisnak elképzelt egyensúlytörvényével. (A nyúl, Megszületik augusztusban, Nyáresti hüllők)
Lehet csodálni lágyságát és vaskosságát, szívbemarkoló prózai színezetű epizódjait, lehet bámulni vízióit, szellemességét, kajánságát, könnyű beleszeretni tisztánlátásába – mégsem ezek az egész rovására kiemelt részek posztulálják a kiérett Tóth Erzsébetet.
Számára is annyi az egész, amennyi tavaszkor megújhodik, télen megfagy. De a költészet nemcsak időjárás és égöv függvénye.
Költészet az is, hogy valaki az egyénisége iránti hűségét megzavarni próbáló mindenféle hatásra nemet mond; az is, hogy ösztöneit adja a gondolkodásnak, és nem fordítva. S hogy egy darabig nagyon becses, ami új, de csak az folytatódik, ami igaz. És költészet az a bizonyos világpasszus, teleróva az élet szerelméről szóló sorokkal, kételyekkel, fájdalmakkal, a napfény gyülekezetének zsoltáraival. A végtelen vers okmánya, amelyre a legkínálkozóbb konstellációk közepette is bátorság föliratkozást remélni.
Töltse el bátorság Tóth Erzsébetet, ott a neve a végtelen vers szerzői lajstromában.
