Koncz Tamás
Kalandkifli
Fehér Béla: Kossuthkifli
2007-ben jelent meg az Alszik a doki Betlehemben, ám Fehér Béla már akkor egy új történelmi regény receptjén dolgozott. Négy éven át gyúrta a Kossuthkiflit, ezt a pikareszknek, kalandregénynek vagy akár reformkori fantasynek nevezhető kötetet, s mire elkészült vele, kisült a Filkó és az Ede a levesben is. A ’48-as szabadságharc öt napját feldolgozó könyv afféle írói mesterdarab: rafináltan megkomponált és veretes szöveg, amire azonban jellemző a mestermunkák gyakori buktatója, a túlhajtott, s végül kifulladó igyekezet. Mint egy kézműves vásárra készített péksütemény, amibe szőlőszemen hizlalt kacsamáj, mandula és barackfán füstölt sajt is kerül – a Kossuthkifli töményen virtuóz regény, annyira sokrétű és ízes, mágikus és romantikus, hogy az olvasó (s talán az író is) gyorsan eltelik vele. Épp ezért lehet találó a könyv munkacíme is: Gyanús erények.
A történetet a kabarék jól bejáratott rugója, a félreértés hozza mozgásba. Vödric Demeter, az idős, lányát egyedül nevelő cukrászmester 1849 májusában levelet kap régi bajtársától, Elepi Kőszáltól, aki még a Napóleon ellen vívott csatában – 40 évvel azelőtt – megmentette életét. Vödric hálája jeléül egy egész láda bejglit küld komájának, azonban egy fanatikus Kossuth-hívő, Swappach Amadé őrnagy nem csak válaszlevelét és a rakomány süteményt ragadja el, hanem szeretett lánya, Estilla kezét is. A vérre menően idealista katonatiszt szabadságharc-ellenes összeesküvést sejt a kódolt üzenetnek vélt bejglik mögött, s egy postakocsit, plusz apja, Swappach Ferdinánd vagyonát elrabolva Debrecenbe indul, hogy felkeresse Kőszált. Amadé és Estilla duójához egy púpos grófnő és a varázslatosan félkegyelmű hajtó, Batykó is csatlakozni kényszerül, s ezzel kezdetét veszi a reformkori Alkonyattól pirkadatig, amiben fejek, ábrándok bőséggel hullnak. A bonyodalmakat tetézi, hogy Amadé apja, Ferdinánd – hidegvérű császári titkosügynök – kifosztása miatt vérbosszút esküszik, s a lányát sirató Vödriccel társulva a társaság nyomába szegődnek, méghozzá egy halottas kocsin. A kötetben gyakoriak a gyilkosságok, mint a bonyodalmakkal tarkított út természetes velejárói. A háborúban edződött őrnagy vagy apja részéről talán természetes lehet az erőszak, az viszont a mesés fordulatok ellenére is valószerűtlennek tűnik, hogy a Kossuthkifli kényes úrihölgyei „hervadt” nyugalommal nézzék végig az erőszakos jeleneteket – torokmetszést, főbelövést –, mint ahogy egyébként teszik.
Az egymást vagy a forradalmi eszményeket üldöző hősök külön-külön eseményszálat követve hajtanak végig a 1849-es Magyarország térképén, vargabetűs útjuk pedig kirajzolja a reformkor társadalmi megosztottságát, a szabadságharc káoszát is. A Kossuthkifli történelmi hátterét egy sáros, elmaradott, megfélemlített ország adja, ahol a paraszt egyaránt megsüvegeli az osztrákot és a magyar huszárt, de ez nem menti meg attól, hogy hol a császár, hol Kossuth nevében rekvirálják el mindenét – s ahol a titkosrendőrség hálózata a legkisebb faluban is (temetkezési hivatalnak) álcázott irodát működtet. Az egységes nemzet fogalma zavaros ezekben az időkben (is), s még a legradikálisabb reformpártiak sem tudják a gyakorlatba átültetni: jó példa erre Schwappach Amadé, aki a magyar szabadságot élteti, miközben pórázon húzza fogathajtóját, Batykót. A monarchia kontrollja visszatekintve éppannyira tűnhetett idillinek a kor embere számára, mint később, a vadkapitalizmusban a viszonylagos létbiztonságot nyújtó Kádár-éra; Ferdinánd, a császár ügynöke ebből a szemszögből látja veszélyes felforgatónak Kossuth Lajost, akit ráadásul Görgey Artúr hívei is megvetnek. A Kossuthkifli – a mesés elemeken túl – hiteles képet nyújt a közegről, s távolabbról nézve a törésvonalak szabdalta társadalomról; élő a párhuzam közte, és Börcsök Mária Kettéosztott Magyarországa között, ami a magyar történelem kettőségeit, állandó törésvonalait mutatja be, az államalapítástól egészen a szabadságharcig.
Amikor ragaszkodik a realitásokhoz, Fehér Béla nagyon pontosan és élethűen illusztrálja az 1849-re jellemző viszonyokat: a háttértörténetekhez Jókai Mór és Horváth Mihály anekdotáit használta fel, a két trupp útját egy valódi katonai térkép alapján szabta meg, figyelembe véve az osztrák, magyar csapatmozgásokat és terepviszonyokat; hősei így csak ott utaznak, ahol a valóságban is tehették volna. Gondosan kidolgozott és hiteles a szereplők megjelenése, hangneme – másként szólal meg a sellyei betyár, a zsigárdi fogadós vagy az érsekújvári hajfodró, s az olvasónak pedig meg kell barátkoznia az olyan jellemző kifejezésekkel, mint az étüi, delizsánsz, cemende vagy redengó. Ez még csak-csak menne, Fehér ugyanakkor fűszerként beveti a mágikus realizmust is, idővel egyre nagyobb adagokkal mérve belőle. Ami a kötet elején szimpla babonaságnak tűnt – például, hogy Kőszál lelket rejteget a tarisznyájában – idővel egészen természetessé válik; a postakocsi utasai légből kapott terülj-terülj-asztalkámmal laknak jól, a kísértetek és óriások hétköznapi módon flangálnak a regényben, sőt, az is kiderül, hogy az orosz cár titkosügynökei kutya, macska vagy épp gémeskút képében szaglásznak a magyar ellenállás körül. Fehér Béla végül már magától értetődő módon keveri a valósnak és a meseszerűnek ható elemeket, s a regényt itt-ott megszórja némi anakronizmussal is: eltalált poén, hogy a fogathajtó „Aszófő-bibapot” fúj rézkürtjén, de maga sem tudja, mit jelent a bibap szó: „Hirtyelen gyütt a számra”.
Bár a mágia a Kossuthkiflinek sajátos ízt ad, a mesés elemek azért sok esetben gyengítik a regény történetvezetését: érthetetlen például, hogy ha Schwappach Amadé hozzájut Füzegyhez, a dobozba zárt magyar őslélekhez – ami teljesíti a kívánságokat – akkor segítségével miért nem rövidíti le Debrecenbe vezető öt napos kocsiútját. Máskor viszont, amikor a regény hősei kilátástalan helyzetbe kerülnek, felhasználják a szellem erejét, az adott lehetőségekhez mérten logikusan járva el. Ennél feltűnőbb azonban a regény idő előtti megfeneklése: Fehér jó tempóban váltogatja a két fő történetszálat, s hosszú ideig fenn tudja tartani a feszültséget, ám a kötet kevéssel a vég előtt mégis leül, mihelyt a két kulcsfigura kilép a történetből. Innen már csak maradék lendülettel sodródunk el a zárlatig, ami nagy meglepetést nem hoz – igaz, csalódást sem okoz, inkább csak kerekedik, mint egy Pozsonytól Debrecenig érő kifli csücskei. Kalandregénynek Fehér Béla könyve azonban így is megteszi: többnyire fordulatos, ironikus, s helyenként a jelen is átsejlik benne, továbbgondolásra csábítva. Mint a Magyar Nemzetnek adott interjújából kiderül, „ennél nagyobbat markolni” a szerző, Fehér Béla sem akarhatott.
Fehér Béla: Kossuthkifli. Magvető, Budapest, 2012.
Megjelent a Bárka 2012/4-es számában.
