A hit kozmosza - Bárkaonline

Kritikák

Szakolczay Lajos

A hit kozmosza

(Föld – Biblia – Szabadság)

Nagy Gáspár költészetéről

Egy nem is olyan régi antológia Nagy Gáspárt a katolikus költőkhöz sorolta. Nem véletlenül. Persze, ha a Sík Sándortól és Mécs Lászlótól Tűz Tamásig és Sajgó Szabolcsig húzódó vonulatot vesszük – mindannyian papköltők –, a Koronatűz szerzőjének lírája a modern megszólalásuk közül való. Leginkább az angyalokat hús-vér angyalokká emelő, és a Scarboro-i elégiákban az „arany és kék szavaktól” eléggé eltávolodó kanadai poéta, Tűz verseivel rokon, illetve erkölcsi alapú magyarságversei szerint Dsida Jenő (Psalmus Hungaricus) éppúgy társának nevezhető, mint az ugyancsak kanadai Fáy Ferenc, a Jeremiás siralmai poétája.

Nem akármilyen társaság.

Amiben, fölnővén a klasszikusokhoz, Nagy Gáspár akarva-akaratlan fölülmúlja őket, az a forradalmi indulatú számonkérés intenzitása, komolysága. Az 1956-os magyar forradalom és hőseinek igazsága nyersen szókimondó darabokban kamatozódik. A bátor hang teszi – verse nemegyszer ítélőszék –, hogy a lírahős szinte mindig a költővel azonos. Amikor pedig a „külső” és a „belső” maszkok révén el van bújtatva – a harlekini álarcnál a bibliai parafrázis jóval gyakoribb –, akkor is égetően egyértelmű a tisztasága. Akárcsak a fehérségé vagy a hóé, amely a János Jelenései által – egyszer még Pilinszky által is átszűrve („örökre hó alatt marad”) – szakrális köröket érint, természeti tüneményként pedig maga lesz a külső és belső megtisztulás apoteózisa.

„Visszanézek bűneimre / mielőtt lehullok / hófehéren / látom az Istent: / arcáról alázúdultam” (Ősz és tavasz között” – Hó). A látás nyomán éledő azonosulásról – vágyott titokról – van-e itt szó, vagy a „csörgedező” hit könnyként való leválásáról, nem tudhatni. Ám a tisztát a tisztával összemérő azonosság, az egy darabból – melyik melyiknek folytatása? – kettőt varázsoló akarat a bűnveszejtésben (föloldozásban?) csúcsosodik. Jóllehet a központozás hiánya egy kissé más értelmezést is megenged, de az Úr megpillantása – pontosabban az arcáról való alázúdulás – csaknem a tisztítótűz erejével ér föl.

Semmi kétség, hiszen az egész életműből világosan kitűnik, Nagy Gáspárnál a hit kozmosza olyan, égi és földi határkövekkel „kicövekelhető”, az egyetemesség minden tulajdonságát magában hordozó terrénum, amelynek rendíthetetlenségét több „alapkő” szavatolja. A reáliákat sem feledve a Föld mint égitest, és a föld mint bebarangolható ország (táj, kert) mítoszi területekkel is (Ősanya, Paradicsom) érintkezhetik, anélkül, hogy elveszítené a többrétegű, s a lírahősnek nem kis biztonságot adó couleur locale-t, vagyis a helyi színt (Bérbaltavár, Pannonhalma, vőfély nagyapa, csikó, zabla, esti itatás), s nem utolsósorban az egyén és a közösség pszichéjét meghatározó történelmi és társadalmi erezetű értékeket („Magyarország-medencecsontok”, „EURÓPA, FEKETE OSTYA”, „Attila kardja”, „Visztula, Duna, Olt Szökővér vize”, „Fejér várra menő utak”, „Sortüzek gyalázta Magyarország!”, „Duna-cipelte Normandia”).

A Föld-tan csak látszólag geológiai nézőpontú eszmefuttatás, valójában – a vers megszületésekor 1980-at írtunk – a Trianon sújtotta ország elsiratása. És az írótársak bátrabb megszólalásra való ösztönzése. „Úgy kikalapálták, edzették, / hogy úgyszólván szinte sík lett; / bemérték, átszabták, eladták / nem maradt rajta hű hegy, / csak heg maradt, mélyedés / ágyában szunnyadó herma – / érte szót, hangot emelni, / költővitézek, ki mer ma?” Nagy Gáspár mert szólni; övé az érdem, hogy többek közt a magyar októbert sírba taszító gyalázat a csönd jégkockáival nem fagyasztotta be véglegesen – csak időlegesen – a néma torkokat.

Hihetetlen, hogy a kezdő költő már mennyire birtokában volt a modern látásnak, modern versnek. A hit (bibliai hagyomány) és tudás (repüléstechnika) ötvözete a bérbaltavári kertet olyan kilátóvá avatta – a Lopd el! a helyi szín egyik markáns megdicsőülése –, amelyről kozmikus távlatot kapott az idő. A kezdet – „Kerted lapály-válla mögött / kihemperegsz az időbe // szakadt szálú köldökzsinór / nem kötözhet oda többet” – és a vég – „Katapultos szamárháton / röpítsd szavad ki a kertből // ezért a mákszemnyi kincsért / lopd el szíved Názáretből!” – összecsengése, „űri” távlattal, ars poetica-szerű kinyilatkoztatás. Benne jórészt az érzelmi javak dominálnak.

Később, a megfeszíttetés (egyén, közösség, haza) szimbólumaival, az érzelmi megnyilvánulás erkölcsi alapú – Ady és Nagy László korbácsával ostorozó – számon kéréssé tágul, amelyben a nem kevés indulati elemet az egyenes gerincből fakadó alapállás, sorsfelelősség magyarázza. A költő – miként monográfusa, Görömbei András megállapította volt (egyébként őt meg középiskolásként a győri igazságosztó ég pallérozta) – „a hazugság, cinizmus, árulás, nemzeti felelőtlenség, történelmi tudatzavar, erkölcsi nihilizmus ellen küzdve adott és ad ma is példát arra, hogy modernség és közösségi felelősség, hagyományok gazdag sokféleségéhez való kötődés és újítás, erkölcs és esztétikum nem kizárják, hanem hitelesítik egymást a művészetben”.

Eme költészetben a hit kozmoszának másik fontos tartópillére, az egyetemesben a helyi színt is megfürdetve, a Biblia. Az innen vett, saját arcára egyénített, szimbólumok, történések, helyzetek – akárcsak egy-egy név (Jézus, Péter, Jakab, Messiás, Júdás, János apostol, Heródes, Golgota) megvillantásával – a parafrázisnál jóval több, egyediségükben is megrendítő verspéldázatokká nőnek. Amíg a hagyományhoz (vershagyományhoz) jobban ragaszkodó papköltők – ne lekezelésként hangozzék – csendes méltósággal az ég grádicsán fölfelé kapaszkodnak, szinte semmit se számolva a zuhanás veszélyével, addig a Szabadrabok poétája a kín űr-hidegét (a megválthatatlanságot?) érzi szorító palástnak. Ebben – bár közösségi, politikai indíttatású vádbeszéde mindig túllép a vallás keretein – Pilinszkyvel rokon.

Aki szőlőbontáskor „májusi karácsonyban” született, és nevében a háromkirályok megjelölte stigmával él, az nagyon is tisztában van Betlehem (jászol, szalma) mint az egész világra kiható – a Titkos Eljövő (Dsida) fényében toborzó – eszme magasabbrendűségével. A Lehetnénk a tanítványoktól (1970) a „Golgota orma: szenvedés győzelme” (2005) című Mindszentynek ajánlott hálaadó énekig – a „kis” verset is (Jegyezvén szalmaszállal) és a nagy verset is (Hullámzó vizeken kereszt) megannyi társával ideértve – számtalan költemény: ima- és zsoltárparafrázis, lélekharangként és katedrálisok orgonazenéjével fölhangzó tedeum dicséri az Urat, hozza emberközelbe a Szűzanyát, védi a hazát (még a gonoszoknak, besúgóknak is fölmentést adva), és szolgál szellemi táplálékul a sokáig mindentől elzárt éhesek asztalán.

A sok drámaian ünnepi (karácsony, húsvét, pünkösd) vers közül – az egyik így, a másik úgy megrendítő – talán a Karácsonyéji ár(v)ulás érzékelteti leginkább a szakrálisban (is) fogant erkölcsi tartomány mai érvrendszerét. Miként a Faustban Mefisztó rondója vágja a szemünkbe, tehát nemcsak a hallóidegeket borzolva, a kufár szellem könyörtelenségét – „Eladó az egész világ” –, Nagy Gáspár a szóismételgetés ellenére is kihagyásos versében mond ítéletet végül is a Hatalom, a heródesek fölött. „Gyanútlanul hó esik a földre / gyanútlanul Ő most születik / gyanútlanul mondom a köszöntést / gyanútlanul mindörökre így // Gyanútlanul persze a sok pásztor / gyanútlanul három a király / gyanútlanul imbolyog a jászol / gyanútlanul ki mellette áll // Gyanútlanul rágcsálják a szalmát / gyanútlanul most még szamarak / gyanútlanul serdülő júdások / gyanútlanul Heródes alatt // Gyanútlanul szikrázik az égbolt / gyanútlanul olvad el a hó / gyanútlanul szépen megfeszítik / gyanútlanul minden eladó”.

Kíméletlen hang? A helyzet teszi azzá – a költemény a Kibiztosított beszéd (1987) című kötet jellegzetes darabja –, a „helyzet”, amely a Nagy Imre-vers (Öröknyár: elmúltam 9 éves) utáni vesszőfutást, a „barátok”, írótársak, írószövetségi tisztségviselők árulását éppúgy magában foglalja, mint a költő véghetlen kiúttalanságát, keservét. A golgotai út, legalább is számára, a politika bazaltjával volt kikövezve. Avval, hogy később ebből épített, mert elorozta jogtalan tulajdonosától, megannyi társával együtt barikádot, a csaknem szakrális értékké emelt 1956-os magyar forradalom melletti kiállása igazolódik.

De a biblikus telítettségnek – „Egyszer mindent az Ő szemével látunk” (Visszatérés) – van egy szelídebb, a történelembe mélyebbre nyúló változata is. Az Esztergomi apokrif, melyben nem zörög a ma, forma míves, Urat engesztelő, az elmúlás fölötti fájdalommal erezett a búcsú. A maszk Balassi gyóntatópapjától, Dobokai Sándor Györgytől származik, s ezért úgy illik, hogy a kardforgató „diák” is megidéztessék. „Tusakodván bévül / én igaz istenem / soha nem is másokkal / hajolj Te most fölém / egekből leszálló / minden angyalaiddal. // Szívem humuszába / legszebb hónapodat / virágostul borítsad / sebemnek üszökét / lázam futkosását / erősen csillapítsad. // Hűsítő kedvével / csobogó nagy vized / testemet ha megfolyná / Danubius forrás / szikkadt nyelvem tövét / élesztené olyanná, // mivel Téged Uram / végcsatám porondján / híven dicsérhetnélek: / katonád voltam itt / angyalid kürtszaván / táborodba megtérek.”

Minthogy Nagy Gáspár „evangéliumi költő”(Görömbei András), bibliai igemondása nem más, mint igazmondás. A szerkezet szerint is impozáns verseinek is (Symphonia Ungarorum – Szent István és Szent Gellért emlékezete; Hullámzó vizeken kereszt) mi más volna a gerince, mint a történelem és a hit, az ország-féltés és az isteni törvényeket az emberi törvényekkel ötvöző méltóság. Nagy áttételekkel a betlehemi jászol – „de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” – ugyancsak tartóoszlopa a poémáknak. S a kilencvenes évektől egyre gyarapodó halálverseket, amelyekben egyszer másszor a létfilozófiai töprengés a poklot (valójában a keresztény hit szerinti beteljesedést) fura apokalipszissé változtatja (Tudom, nagy nyári délután lesz), szintén a hit fényessége és bölcselete járja át. Világos ez az alagút, s azért nem nehéz a közlekedés benne, mert – ahogyan rengeteg köszöntő-vers tanúsítja – szeretet a hajtószíja.

Költőnk ugyan bátor volt, de sosem volt forradalmi alkat. A vallásos neveltetéséből eredeztethető igazmondás vezérelte tollát. Minthogy Tékozló fiúként mindig elment „addig a házig”, végig kötelességének tartotta, hogy a szó bármily nehézség közepette is – „jöhetett kozák-szurony, tehervonat” – szabadon szárnyaljon. Amikor a Csak nézem Olga Korbutot című poémájának eredeti címét, a Szaltószabadságot betiltották (hogyne tiltották volna be, amikor az hangzásában-hangulatában a sajtószabadságot sugallta), kevesen vették észre, hogy a politika köreiben botrányossá vált Nagy Imre-versének – pedig ekkor még csak 1970-et írtunk – szimbolikájában is egyértelmű nagyszerű előzménye volt, az Aki állítólag. A benne szereplő elhallgatott, akinek történetével az utókort meg akarták kímélni „egy >vértanú-históriától<”, nem más, mint Nagy Imre.

Tehát a hit révén alapozódó erkölcs már ekkor zengte szabadság-dallamát, amely végül is olyan nagy hatású művekben csúcsosodott ki, mint az A Fiú naplójából – a bibliai erezetű képes beszéd sem tudta elfödni, hogy a költemény valójában a magyar október harmincadik évfordulójára készült „… és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa” –, vagy az Ők már kivárják… („csöndben kivájják fényük / a deszkaprés alól / mikor föltámadnak halottaiból”), avagy a Benézünk majd a Múltidőbe… ősszel („szabadság kopogtat az ajtón és szaval nekem”). Ám a Halála kellett, halála jel volt című verstől az Október végi tiszta lángokig és a Fénylő arcok és tükörképek portré-arzenáljáig szóló szabadság-futam szintén a „tenger zsámolyára” letérdelt bűnbánó Fiú tiszta hangját – „a Föltámadott igéit mormoljuk” (A halál beüzen…) – visszhangozza.

Nagy Gáspárnál a hit olyan terebélyes fa – erős gyökerekkel –, amely környezetünket örökkön a szabadságvárás – szabadságmegtartás izzó hevével sátorozza. S egyben modern versteremtésével a katolikus költészet megújításának karakteres példája is.