Tóth Tünde
Változatok végnapokra
Bodor Ádám: Verhovina madarai
Az abszurditás és a tárgyi valóság metszetében. Ahogy Esterházy Péter is írja: "Aki hallaná, tudná, ő mindenek előtt nem más, mint olvasó, és azonnal hozzá is látna a könyvhöz, tudná, ismerős vidékre érkezik, de mégis folytonos meglepetésekkel, ám mégse tudna mindent, mert mégsem egészen úgy lesz, ahogy gondolná, ahogy eddig, együltében fogja olvasni, ahogy eddig, egyre nehezebb szívvel, mert mintha egyre nehezebb szívvel is volna írva, a vidék, a táj, a tér is hiába egyre abszurdabb, de egyre ismerősebb is, izgalmas, fájdalmas, rémületes, érzéki, emberi, a miénk."
Valahol fenn, a hegyekben, ahogy a szó jelentéséből is adódik, felföldön. Ha létezne egy Kárpátalja és Erdély távoli részeiből gyúrt régiónak mágikus realista kópiája, Verhovina volna az.
Egységes világkép rajzolódik ki előttünk, egy mitikus, zárt és pusztulásra ítélt mégis örökkévaló és változhatatlan tér, amelyben a szerző elmond egy-egy mesét a „selyem seregélyekről, az égbolton tündöklő gyöngyházfényű N-betűkről, az örök alkonyatban derengő végnapokról."
Az alcím (Változatok végnapokra) előrevetíti a (nem csupán fizikai) halál központi pozícióját, mely révén tizenhárom történet mentén szervezi az egységes regényvilágot, a cím pedig kettős jelentéssel keretbe foglalja azt.
A hagyományos értelemben vett madarakon, a már elköltözött szajkókon, pintyeken, rozsdafarkúakon kívül „megtévedt vadócokat" takar a szó, mint amilyen Daniel Vangyeluk. Vele érkezünk Verhovinára, egy menetrend nélkül járó vonaton, a ködös állomáson Adam, az elbeszélő fogad. Mindkettőjüket - ahogy a regény több szereplőjét - Anatol Korkodus brigadéros közbenjárására engedték ki a nevelőintézetből. Ők azok a madarak, akik a brigadéros szerint sosem raknak fészket Verhovinán.
A fejezetcímeket szereplők nevei adják. A köréjük gyűrűző, egymásba kulcsolódó történetek koncentrikus körei metszik egymást, kirajzolódnak a szereplők közti viszonyok, induktívan tárul fel Verhovina históriája.
Alkalmanként ismétléssel, leginkább elhallgatással él a narrátor, aki leggyakrabban külső szemlélő. Adam az utolsó fejezet kivételével szinte végig passzív, leggyakrabban figyeli és rögzíti a történéseket. Akár omnipotensnek is lehetne nevezni, hiszen minden eseményről tud, amit egy regényvilágban elhelyezkedő szereplő korlátozott látószöge nem tenne lehetővé, ellenben ritkán tisztázza a karakterek lelkiállapotát, motivációját. Az elbeszélői pozíció nem minden esetben egyértelmű. A kilencedik fejezetben is láthatunk egy narrátor váltást, ahol láthatólag nem Adam beszél: „Adam a vízfelügyeleti brigádtól volt az, aki rendszeresen felolvasott neki, de olykor ha fontosabb teendője akadt, vagy éppen nem volt kedve, maga helyett Radojt küldte."
Az idősík nem lineáris, olykor a múlt egyenesen jövőbe torkollik, a jelen néha megelőzi a múltat, a jövőhöz vezető ösvények szerteágazva kuszálódnak előttünk. A jövendölések előrevetítik az eseményeket, hiszen rendre beigazolódnak, az előzményekre általában utólag derül fény. Ugyanakkor eleve elrendeltek az alakok és az események, szó szerint: ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ebben az estben a „nagykönyv" Eronim Mox szakács-, illetve meséskönyve, amely ételek elkészítésén túl, a receptek átvitt értelmét is mozgásba hozva, útmutatásokat, Verhovina bölcsességét, múltat és jövőt fölölelő történeteket tartalmaz. Ezt a könyvet Verhovina védőszentje, Militzenta bízta Czervenskyék gondjaira a megáldott, kilenc hévíz forrását őrző területtel együtt, pontosan ezer évre. Ezidő elteltével a család hirtelen eltűnt: „Egyedül ők, Czvervenskyek érezték meg, hogy itt, a Medwaya és a Paltin lejtői alatt valami véget ért, hogy itt hamarosan és végérvényesen minden megváltozik." A transzcendens beavatkozás ezúttal látszólag elmarad. A loboncos hajú fiatalember, a hátán hátizsákkal, nyakában távcsővel, fölmálházott szamárral és egy kancsal férfival érkező Anatol Korkodus brigadéros veszi birtokba az eddigi Czvervensky tulajdont. Adam szemszögéből a brigadéros egy sajátos ősatyaként mutatkozik meg, hiszen uralja a vidék féltve őrzött kincsét, a kilenc hévíz-forrást - a víz minden aspektusa kitüntetett szerepet kap, ezáltal az egyetlen ünnep itt a Vizek napja - és a titokzatos könyvet, amit senki más nem olvashat. Ez a sajátos hatalmi szerepkör hagyományozódik át Adamra Anatol Korkodus halála után, de nem teljes mértékben. A brigadéros a rejtélyes kettes számú forrást választja nyughelyéül, ami védelmet nyújt az enyészettel szemben (szakálla még nő is tovább), így az „örökkévalóság kék vizeiben ázik" változatlanul, mintha a túlvilágról is őrizné a tájat. „Anatol Korkodus egy ideje sejtette, hogy valaki szemet vetett a Jablonska forrásvidékére, és itt ér véget majd az ő pályafutása is, hamarosan vége lesz mindennek, ami ide kötötte, mégis úgy végezte a dolgát, mintha nem az enyészetnek, hanem az örökkévalóságnak dolgozna."
A „civilizációs végvidéken", társadalmi jogszabályozás helyett, az emberi ösztönök dominálnak, de ellentmondásos önhatalmú törvénykezés: a gyilkosságok közül csak a gyerekgyilkosságot büntetik, fogda híján az elkövetőket saját házukba zárják be ítélethozatalig, azonban a gátőr megöléséért például senkit nem vonnak felelősségre.
Sajátos berendezkedéssel szembesülünk, ahol úgy tűnik az emberek tökéletes összhangban élnek a természettel, olykor az állatvilággal azonosulásig fokozódik az beágyazottság: Delfina téli álmot alszik, Roswithát állatként kezelik. Mintha ezredévekkel korábbról tudósítanának, de életvitelüket kiegészítik olyan modern eszközök, mint a motor. Ezen ambivalencia legerőteljesebb szemléltetője az az eset, amikor Adam Stihl fűrésszel bontja a jégbefagyott malom mellől a jégben tartósított nyulat. De ennél többről van szó: technikai vívmányok segítségével élesztik fel, vagy zúzzák szét egy ősi hiedelemvilág látszatát keltő kultúra kereteit.
A természet diktálta legelemibb tényezők kudarcra ítéltek. Verhovina ellenáll az időnek, a változásnak, az új kezdetnek, ritkán tűri az idegeneket. Rendellenes a szexualitás, a születés, a halál. Ebben a metafizikus világban a cinege démon gyerekeket éleszt fel, a Nikitának keresztelt, egyetlen Verhovinán születetett gyerek két év után születik csak meg, az öreg Balwinder az utolsó kívánságának teljesülésébe hal bele, mikor a pópa kielégíti.
Az emberi magatartás megérzéseken alapszik, a közösségi kapcsolatok javarészt mértékletesek, távolságtartók, alig találunk kivételt. Dühöt és fájdalmat csak a süketnéma Roswitha távozásakor látunk Anatol Korkoduson, máskülönben az elmúlás, a pusztulás elkerülhetetlenségének csendes elfogadását vagy az arra irányuló kísérletet tapasztaljuk.
Legtöbben vagy önkezűleg vetnek véget az életüknek, vagy gyilkosság áldozatai lesznek. Verhovinán a halál órája délután van, és Nikita a neve. Mindennek nincs hangsúlyozott visszhangja. A veszteségek elfogadása, a beletörődés szólamai egyszerű, meghökkentően nyugodt hangvételű párbeszédekben, monológokban realizálódnak. Az elbeszélés egyébként is lényegre törő, szűkszavú mikor cselekményről, párbeszédről van szó, ellenben bővelkedik lírai természetleírásokban. Ebben a végtelenített csendben, ahogy azt a vészjósló N betűk jelzik, és a jövendölések előrevetítik, teljesül be egyenként a személyre szabott végzet, akkor viszont nincs mit mondani. Épp, amikor a legsúlyosabb, legfontosabb szavak, mondatok, gondolatok kaphatnának figyelmet, végeredményben már fölösleges a beszéd.
Adam, szinte a Godot-ra várvát felidézve, azt írja: „Várjuk hátha jön valaki. (...) Hátha jön valaki, és megmondja, mi végre vagyunk itt. Vagy nem jön ide többet senki. Igazából csak az idő múlását várjuk."
Bodor egy olyan világot épít fel, amelyet mindnyájan magunkénak érezhetünk. Tudatos-tudattalan félelmeket, hiedelmeket, vágyakat elevenít meg történeteiben, alakjaiban, amelyek először idegenül hatnak, azonban mégis értjük, átérezzük őket. Talán épp azért, mert mindnyájunknak van egy saját Verhovinánk, ahol a groteszk helyet cserél az egyértelművel, a képtelen logika a józanésszel. Könnyedén helyezkedünk bele a regény zárt világába, ami erőszakosan tartja magától távol az ismeretlent, magába zárkózik, felszámolja a kifelé vezető utakat (sínek felszedése), így megőrzi azt, ami lényege. Képletes gesztus zárja a művet, a rozsdafarkúak visszaköltözése útját állja a várható, végleges pusztulásnak. Bodor stílusában van valami lesújtó fájdalmon túli derültség. Bármilyen tragikus eseményről ad számot, könnyed humorral tud átlépni felette, mintha azt mondaná: így működik ez a rohadt élet, és akkor mi van?
Megjelent a 2012/2-es Bárkában.
