Szakács István Péter
Kis magyar csendélet
Nagy Koppány Zsolt: Amelyben Ekler Ágostra - emlékezünk
Több szem kevesebbet lát, vagy mégis? - tehetnénk föl facér posztmodern lebegtetéssel a kérdést Nagy Koppány Zsolt legújabb könyvének elolvasása után.* Pedig az alaphelyzet olyan banálisnak tűnik. Ekler Ágost, a jobb (művész)sorsra érdemes alkoholista giccsképfestőt halálra gázolja egy kisteherautó. A kiindulási pont azonban, mely köré a regény szerveződik, a - töprengeni, átélni, szörnyülködni, szórakozni, netán (isten bocsá!) hangosan nevetni szerető - olvasók szerencséjére mégsem ilyen egyszerű, sőt, valójában eldönthetetlen.
Mindjárt az elején szögezzük le: cseles, rendhagyó regényről van szó. Szerzője minden hájjal megkent, ravasz író, a magyar irodalmi préri profi lézengő writtere (a dőlt betűs megnevezés NKZS szellemi tulajdona), aki nem átall olvasójával játszani; szégyentelenül provokál, összezavar, ködösít, s műveli mindezt legalább annyira a maga örömére, mint a miénkre. Ezért a „Légy résen!" cserkész jelszót ajánljuk a szépirodalomban (még) esélyt, fantáziát látó Olvasónak, hogy - kezében a könyvvel - sérülésmentesen s minél többet (mű)élvezzen. Közben ugyanis minden írásjelre figyelnie kell, ha nem akar pofára esni, vagy kielégületlenül maradni.
A hagyományos regényeken szocializálódott olvasó már a cím láttán felszisszen. Nem csupán a lazán odavetett mellékmondat fájhat annak, akit zsenge korától veretes címekkel kényeztettek a klasszikusok, hanem az a gondolatjelek közé ékelt alcímféleség is. Pedig ez adja meg az egésznek az alaphangját, narrátori magatartását, ez jelzi előre a mű polifonikus szerkezetét. A többes szám első személyű igealak ugyanis azokra a regénybeli szereplőkre utal, akik megpróbálják a maguk szubjektív módján s a groteszk sorsú festőhöz való viszonyuk alapján elmesélni, értelmezni Ekler Ágost életét és halálát. Egyetlen személy van közöttük, aki nem ismerte személyesen a giccsfestőt, maga a műbeli szerző, aki azonban kíváncsiságtól felajzottan fáradhatatlanul csetlik-botlik hősei között.
Az összetett elbeszélői helyzet résztvevői a 0-ik fejezet szereposztásában kerülnek bemutatásra. Néhány, rövid mondatban felskiccelt jellemvonásával máris ott áll előttünk a festő őrangyala, a balesetet okozó sofőr, a hagyatékot rendező ügyvéd, az ortopéd sebész főorvos nagybácsi, az özvegyasszony, a giccsképfestő kolléga, a képek eladására szakosodott vállalkozó, a történetbeli szerző húsz évvel később, az örömlány, na meg a különböző tárgyak, dolgok, amelyekkel Ekler Ágost élete folyamán kapcsolatba került, pl. Józsi, a sok használattól kifényesedett szexlap.
Az Amelyben Ekler Ágostra - emlékezünk - egyik lehetséges olvasata szerint tehát oknyomozás, amelyet a szövegbe írt szerző, Nagy Koppány Tömzsi végez, a legkülönfélébb szituációkban, helyszíneken (vezetőfülkében, felhő szélén, kocsmában, kórházfolyosón, hálószobában stb.) faggatva interjúalanyait. E dialogikus beszédhelyzetek során azonban nem derül fény az eredendő titokra. Mindenki úgy értelmezi a történteket, ahogyan ismerni véli az áldozatot, s neki könnyebb feldolgozni az esetet. Mindebből az a posztmodern világszemlélet körvonalazódik, hogy egyetlen, mindent megmagyarázó Nagy Történet helyett csupán kis történetek sora létezik, melyek igazságértéke nyugtalanítóan viszonylagos. Annál többet tudunk meg viszont a beszélőkről (s egymáshoz való viszonyaikról), akik egymást követő monológjaikban - zaftos részletekkel fűszerezve - saját történeteiket kezdik el mesélni.
A szereplői szólamok nyelvi megalkotottsága jelentős mértékben növeli a mű esztétikai értékét. Itt mindenki úgy beszél, ahogy kell. A mondandóját szójátékokra kihegyező, tudálékos sofőr, a sorsán tragikomikusan kesergő, alkoholba menekülő festőtárs, a pikáns szakmai titkait csábító kuncogások közepette részletező örömlány, a bürokrácia száraz nyelvén nyikorogva fogalmazó jogász, a női nemről költői hévvel s meglehetős szaktudással áradozó orvos. (Csak zárójelben jegyezzük meg, bár a jelenség terjedelmes tanulmányt érdemelne, hogy a szövegben előforduló trágár kifejezések helyénvalóak, mert hitelesítik az élet- és beszédhelyzeteket, jellemzik a beszélőket.)
S miközben a regény hősei buzgón mesélnek, érvelnek, magyaráznak, felvillan előttünk a mai magyar valóság görbe tükre. Korunk kis magyar csendélete. Az igénytelenség, a kisszerűség, az értéktelenség, az identitásválság világa, amelyet a mindenáron való érvényesülés, a pénz utáni embertelen hajsza, a megélhetésért hozott megalázó kompromisszumok, a cinikusabbnál cinikusabb önáltatások jellemeznek. Ahol a jobb sorsra érdemes fiatal festőből giccsgyártó lesz, mert igény, az van rá. Ahol a menő orvos reflexszerűen zsebeli be a hálapénzt, anélkül, hogy emlékezne mozdulatára. Ahol a helyét kereső ápolónőből „kiegyensúlyozott" kurva lesz, akire, ha jól beosztja a testét, „szép, utazgatós és fényképezgetős öregkor vár." Ahol a piac igényeit pontosan felmérő vállalkozó cégtársa a verőlegény. Ahol az emberhez méltó élet A terve helyett már csak a B terven alapuló méltatlan vegetálás marad. Ez a lehangoló világ azonban nem komor, könnyekre fakasztó, hanem önfeledt nevetésre ingerlő módon fogalmazódik meg. S ez az (ön)ironikus hangnem, szemléletmód szintén a mű esztétikai értékét emeli.
Nagy Koppány Tömzsi oknyomozása nem áll meg a földi valóság szintjén. A magyar rögről a felhőkön gubbasztó őrangyalig jut el az igazságot kutató narrátor - transzcendenssé tágítva regénye világát. Ez a fenti világ sem különb azonban a lentinél, legalábbis ez derül, ki Angelus szavaiból, akit lelkiismeret furdalás gyötör, mert szerelmi gerjedelme egyik kolleginája iránt pontosan a kritikus pillanatban vonta el a figyelmét az út szélén magán könnyíteni akaró festőről. Így ő is csak közvetett bizonyítékokra, Ágost utolsó, töredezett gondolataira hivatkozhat, amelyek azonban nem visznek közelebb a rejtély megoldásához. (Miként Ekler Ágost hátrahagyott rövidprózája sem. Ezeket az abszurd és groteszk írásokat, ötleteket a festő ügyvédje bocsátja a szerző rendelkezésére. Több negatív utópia is szerepel közöttük: A stresszmentesítő gépezet, A beteghajók, A 2050-dik év.)
Az Amelyben Ekler Ágostra - emlékezünk - azonban nem csupán monológok sorozatából, különféle szövegtípusok ötvözetéből összeálló regény, rendhagyó jellegét hangsúlyozza az is, hogy az alkotás műhelytitkaiba beavató alkotás, írás az írásról, szellemes szerepjáték játszótere, amelyben megjelenik a szerző alter egója -sajátos módon hitelesítve a leírtakat -, ahogyan a festők is hajlamosak belopni magukat egy-egy mellékfigura révén képeikbe. Nagy Koppány Tömzsi, a szerző húsz évvel későbbi, elhízott alakváltozata író-olvasó találkozón osztja az észt közönségének. Hogy honnan lopkodta a neveket. Hogy Karácsony Benő így, hogy Karácsony Benő úgy. Hogy az egész csak játék, fikció, merthogy ez az irodalom lételeme és lényege. A jámbor olvasó meg, ha kapható a játékra, elfogadja a szabályokat, s bizony mondom, nem bánja meg.
A függelékben aztán az irónia fájdalmasan nosztalgikus érzéssel társul, líraisággal gazdagítva a könyvet. Az Ekler Ágost & Nagy Koppány Zsolt „aggályos" szerzőségű A VENDÉGMUNKÁS DALAI - dal tragédiában elbeszélve; mondja egy büszke székely - az itthon és az otthon, az Erdély és Magyarország között ingázó, tartózkodási helyétől függően románnak vagy magyarnak, mit ad isten! virtuskodó székelynek titulált, köztes állapotából szabadulni képtelen (s már nem is akaró) én maró (ön)iróniával fűszerezett, megrendítő vallomása. E köztes helyzetnek összes hiányai és hátrányai dacára van azonban egy elgondolkodtató előnye is: az így bolyongó ember a bennszülöttekkel ellentétben ugyanis „...mindig másutt jut felszínre. Mindig másutt mehet. Ezer út közül választhat. És ez azért nem semmi." Ahogyan ez a könyv sem.
*Nagy Koppány Zsolt: Amelyben Ekler Ágostra - emlékezünk - (Magvető, 2010)
Megjelent a 2011/6-os Bárkában.
