Németh Zoltán

A posztmodern Viharsarok

Mikszáthi anekdota és regionalizmus a Bárka-műhely prózaírónak műveiben

A regionalizmus a 20. század végén és a 21. század elején egészen más kérdéseket implikál, mint a 19. században, hiszen növekvő hatása a kánon határainak kérdését veti fel, hasonlóan az ún. marginális irodalmak jelentőségéhez. A kánon fellazítása és az ún. kánonviták éppen a női irodalom, a posztkolonialista szépirodalom vagy általában a kisebbségek irodalma, a kisebbségi irodalom felől értelmezhető. Olyan folyamat tárul az utóbbi évtizedekben az irodalomtörténész tekintete elé, amelyben a centrális nézőpont alapvetően kérdőjeleződik meg, s helyébe a többközpontúság, a sokszínűség és az eltérések iránti fogékonyság tapasztalata lép.

A közép-európai kisebbségi irodalmak, és most pontosítsunk, a kisebbségi magyar irodalmak esetében elfogadott eljárásnak számít a regionális specifikumok felemlegetése. Míg a magyar irodalom esetében a közvélekedés érvényesnek fogadja el azt a meghatározást, miszerint magyar irodalom az, ami magyar nyelven íródik (sőt: gyakran a más nyelvekről fordított szépirodalmi szövegeknek, tehát a fordításoknak a magyar irodalomhoz tartozottsága is szóba kerül), addig a kisebbségi irodalmak meghatározása esetén ugyanez a meghatározás sok irodalomtörténész számára nem tűnik elégségesnek. Innét nézve több értelmező számára szükségszerűnek tűnik egy olyan meghatározás, amely a kisebbségi magyar irodalom meghatározásakor nem elégszik meg pusztán a nyelv szerepével, hanem valamilyen specifikus látásmódról értekezik, a kisebbségi irodalmak sajátszerűségéről beszél.

A kisebbségi irodalmak meghatározásakor azonban mindenféle sajátszerűség, specifikum felemlegetése olyan általánosításnak tűnik, amelyet nem támasztanak alá a kisebbségi irodalomba tartozó alkotások szövegtényei. A kisebbségi irodalmak hasonló módon sokszínűek, mint a nem kisebbségi irodalmak. Eltéréseik a kánon és az eltérő paradigmák mentén generálódnak. Így tehát például a kisebbségi irodalomba tartozó neoavantgarde szövegek több közös vonást mutatnak fel a nem kisebbségi irodalom neoavantgarde szövegeivel, mint mondjuk a kisebbségi irodalomba tartozó mágikus realista alkotásokkal, s a sort természetesen tovább folytathatnánk. Mindez egyúttal arra is utal, hogy a kisebbségi irodalmakba tartozó szövegek esetében valamilyen közös nagy általános hatásfolyamatról beszélni igen illuzórikus, ha nem alapvetően hamis állításokat vonhat maga után.

Hasonló a helyzet a szlovákiai magyar irodalom esetében is, vagyis lehetetlen olyan általános közös specifikumokat felemlegetni, amelyek minden szlovákiai magyar szövegben tetten érhetőek lennének, s éppígy illúziónak tűnik annak feltételezése is, hogy a szlovákiai magyar alkotások egymásra épülnének, egymást olvasnák. Az igazság az, hogy nem egy szlovákiai magyar alkotást lehetne említeni, amely távol tart magától mindenféle regionális pozíciót, s nem értelmezhető más szlovákiai magyar szövegek felől - sokkal inkább egy szélesebb magyar vagy világirodalmi hatás mutatható ki esetükben.

Még illuzórikusabb a szlovákiai magyar irodalomba tartozó alkotások és az 1918 előtt e tájon született művek és szerzők között valamiféle kapcsolatot feltételezni. Még olyan szerzők esetében is problematikus ez az eljárás, akiknek az életművük egyenesen generálhatna egy ilyesféle, vagyis hangsúlyosan regionális hatásviszonyt - jó példa erre Mikszáth Kálmán esete a kortárs irodalommal.

Mikszáth Kálmán hatása a kortárs irodalomra ugyanis - talán meglepő módon - első pillantásra nem a regionalizmus felől értelmezhető, mivel sokkal szélesebb és erőteljesebb hatást fejt ki a kortárs irodalomra. Példaként a magyar posztmodern irodalom paradigmaváltó életművére, Esterházy Péter regényeire gondolhatunk. Esterházy Termelési-regény (1979) című alkotása több síkon zajló, bonyolult játékot folytat a mikszáthi életművel: egyrészt újraírja, posztmodernizálja a mikszáthi anekdotát, másrészt regényében szereplőként lépteti fel Mikszáth figuráját, akivel dialógust folytat, sőt: a regény egy emlékezetes jelenetében E. P. és Mikszáth arca egymásra kopírozódik. Esterházy további műveinek poénos-anekdotikus, illetve fragmentált szerkesztésmódja is a mikszáthi örökség felvállalásának és újrahasznosításának az igényét fejezi ki, s így a mikszáthi örökség a magyar posztmodern irodalom egyik fontos elemeként jelenik meg.

Hasonlóan fontos szerepet tölt be a mikszáthi életmű Grendel Lajos életművének eddigi utolsó szakaszában, pontosabban a New Hont-trilógiába sorolható regények prózapoétikai terének alakításában. Mindhárom regényben újraértelmeződik a mikszáthi anekdota fogalma, a Nálunk, New Hontban című regényben pedig maga Mikszáth is megjelenik egy kiskocsma falán függő fényképként, illetve a nagy mesélő Kálmán bácsi alakjában. Grendel Lajos a New Hont-trilógián keresztül a mikszáthi regionalizmus fogalmát is újraértelmezi az ezredfordulón, amennyiben a New Hont-trilógia egy hangsúlyozottan kisebbségi, szlovákiai magyar környezetbe helyezi el önmagát. E tanulmány megírásának pillanatáig azonban nem látszódnak annak a jelei, hogy - akár Grendelen keresztül, akár a grendeli újraírást figyelmen kívül hagyva - a mikszáthi örökség kitüntetett pozícióba kerülne a szlovákiai magyar irodalomban.

Ahhoz, hogy a Mikszáth Kálmán által megjelenített prózapoétikai, főként anekdotikus örökség és a regionális jelentésképzés együttes jelenlétét ki tudjuk mutatni a kortárs magyar irodalomban, nagyobb ugrás szükségeltetik. A békéscsabai Bárka folyóirat egykor volt szerkesztői körének prózai munkássága kiválóan mintázza azt, hogyan lehet a regionalitás elemeit felhasználva, a hatásviszony lehetőségeit akár alkotói műhelyként prezentálva korszerű, a kortárs magyar irodalom kánonjait is formáló szövegkorpuszt létrehozni. Valószínűleg jelentős szerepe van ebben Elek Tibornak, a folyóirat főszerkesztőjének is, akinek vállalt, többször kifejtett szerkesztői koncepciója az eltérő kánonok közelítése, a kortárs magyar irodalom eltérő köznyelveinek egymás mellé helyezése, egyfajta progresszív kánontörés céljából.

Ráadásul a Bárka három prózaíró szerkesztőjének - Kiss Ottónak, Grecsó Krisztiánnak és Kiss Lászlónak - az eddigi munkássága Mikszáth Kálmán prózaörökségének rendkívül termékeny és sokoldalú felhasználásaként is értelmezhető, különösen a már említett anekdotikus prózaalakítás és regionális kötődés révén. Ezen túl mindhárom szerző prózáját olyan elemek kötik össze, amelyek a hatásviszony egyéni, alkotó jellegű felhasználásáról, a szövegközi párbeszéd sokirányú lehetőségeiről tanúskodnak. Ennek az intertextuális dialógusnak a révén egy regionális prózai köznyelv jött létre, amelynek jellegzetességeire az alábbiakban igyekszem kitérni.

A mikszáthi hagyomány újraírásának elején minden bizonnyal Kiss Ottó Szövetek (1999) című regénye, elbeszélésfüzére, egyperces novellákból álló kötete áll. Nem véletlenül soroltam fel három műfajt: ha regényről van szó, úgy az rendkívül különös, fragmentált szövegként jelenik meg az olvasó előtt, amelynek egyes fejezetei mindössze egy-két oldalas rövidprózák, amelyek általában egy-egy anekdota köré csoportosulnak. A szöveg regényszerűségét a többször fel-felbukkanó szereplők és események biztosítják. Másrészt azonban éppen emiatt a fragmentált szerkezet miatt fogható fel a Szövetek elbeszélésfüzérnek is. Ezeket az elbeszéléseket az köti össze, hogy mind egyetlen mondatból áll, s az utolsó mondat utolsó szavai a következő elbeszélés első szavaiként térnek vissza. Az egyperces novella műfaja pedig a Szövetekbe sorolt szövegek kapcsán egyrészt a rövid terjedelem miatt értelmezhető, másrészt hogy a Szövetek szövegei miniatűr, gyakran pár szavas, groteszk karakterű anekdoták sokaságából épülnek fel.

Kiss Ottó Szövetek című kötetének Hull a hó című „fejezet"-ében található az alábbi pár soros anekdota, amely nagyszerűen demonstrál egy írásmódot. Ez a rövid anekdota olyan zárványként funkcionál a narrációban, amelytől aztán teljesen elkanyarodik az elbeszélés menete. Azt is mondhatnánk, hogy ez mindhárom szerző szövegeire jellemző eljárás - azzal a megjegyzéssel, hogy gyakran az egész szöveg efféle zárványok láncolataként épül fel:

„...senki sem tudja, pontosan honnan, még Stanci bácsi sem, pedig ő mindent tud, azt is megmondta akkor nekünk, gyerekeknek, hogy nem az aranyláncok, de még csak nem is az aranygyűrű miatt van a szuszogás, hanem azért, mert amikor végre rátették a templomra az új kupolát, az egyik munkás lezuhant a harmincméteres magasságból, de csak a teste esett le, a lelke fennmaradt az égben, vagy legalábbis a kupolában, ezért van hát a szuszogás, a lélek miatt, ezt az orvos is megállapította, mondta Stanci bácsi, be is írta a könyvébe, hogy a munkás, amikor leért, már halott volt..." (20.)

Grecsó Krisztiánnál az említett pár soros anekdotikus zárvány szintén gyakran használt narrációs kellék: „Például igen sértő volt, énnekem legalábbis, amikor Cinci nénit háttal fotózta le a hávégé, meg be is volt dőlve jócskán, igen kedves asszony az attól, hogy olyan termetes, húsos segge van. Éppen igazította a nehezéket a boronán, és akkor vették le, kőkorszaki módszerek a szegvári határban, ez volt alá írva, meglehetős modortalansággal. A kőkorszaki arra utalt, hogy a követ igazította a boronán, ami azért kell, hogy a szerszám mélyebb nyomot hagyjon. Le kell súlyozni. Arra gondoltunk, odacsörgünk Pestre, hogy számítógépet azért mégsem köthetünk a boronára. Jönnének inkább, segítenének, elkélne a munkáskéz. Okoskodni lehet sokat, de szarni senki se szarna, ha a paraszt nem dolgozná ki a belét." (Pletykaanyu, 9-10.)

Kiss Lászlónál a Levél az ezredeshez című novellában a Szindbád nem haza megy (2003) című kötetből: „...amikor nagymama kutyáját, a Morzsit, ezredes úr, futtattam az udvarban, a kutya meg futott a kő után, amit elhajítottam, és véletlenül nyakon dobtam nagymamát, aki a kertben gyomlált éppen..." (11.)

Az anekdota mellett rengeteg további közös vonás fűzi össze és állítja párbeszédbe Kiss Ottó, Grecsó Krisztián és Kiss László szövegeit. Ilyen például, hogy a posztmodern szövegirodalom olvasót próbáló nyelvjátékai, zsúfolt utalásai, többnyire areferenciális jelentésképzése ellenében a három szerző szövegeiben sokkal fontosabb szerephez jutnak a hétköznapi történetek, amelyek által a popularitás kódjai lépnek működésbe. Ezek a hétköznapi történetek a vidéki - kisvárosi, falusi - emberek mikrovilágát rajzolják fel, a közvetlenség, illetve a köznapiság nyelvi szituációjának felelevenítésével. Ezt egészíti ki az a vonás, hogy az elbeszélőhelyzet általában nincs problematizálva a három szerző szövegeiben: mindig pontosan tudható, ki beszél, s általában egy névvel ellátott, konkrét ember monológjaként prezentálódik a szöveg.

Ennek a monologikus beszédnek, amely szintén rendkívül erős összekötő kapocs Kiss Ottó, Grecsó Krisztián és Kiss László műveiben, gyakran az ún. hosszúmondat ad teret: elég e helyen Kiss Ottó egyetlen mondatból álló „fejezetei"-re, Grecsó Krisztián Én, Schriwanek András című elbeszéléseinek filozofikus gondolatfutamaira, vagy Kiss László elbeszéléseinek oldalakon át kígyózó mondataira utalnunk.

Mint már említettük, a rendkívül hasonló terek és személyek is összekötik a három szerző szövegeit. A vidék, a kisváros vagy falu megnevezett helyszíne Dél-Magyarország, az Alföld déli része, az ún. Viharsarok és környéke (Gyula, Szeged, Szegvár stb.), amelyet jellegzetes, hétköznapi szereplők népesítenek be. Nagyon érdekes képet nyújtanak a három szerző szövegeiben található nevek, amelyekből egy többnemzetiségű, multikulturális térre nyílik rálátás, ráadásul ezek a gyakran furcsa, idegenszerű nevek egzotikus réteggel gazdagítják a szövegnyelvet. Szlovákos hangzású (Szabovnyik Zsuzsanna, Zelinek, Szmola, Szvitánka Józsi, Hávelkáné - Kiss Ottó, Schriwanek András, Berenka Klára, Franczek Gyula - Grecsó Krisztián, Czidrich Miska - Kiss László), szerb (Dragica néni, Czárity - Kiss Ottó), román (Filimon - Kiss Ottó), német (Heller mérnök - Kiss Ottó,  Metz Dezső - Grecsó Krisztián, Rück Laci - Kiss László) és magyar nevek keverednek. Van, hogy egyetlen néven belül is többféle nyelv, illetve nemzetiség keveredése figyelhető meg, eklektikus, hibrid nevet létrehozva: például a Schriwanek András szlovák eredetű, de német helyesírású vezetéknév magyar keresztnévvel és sorrenddel.

Jellegzetes helyszín továbbá a kocsma, amely úgy jelenik meg, hogy a hétköznapi szereplők emlékeinek, bölcselkedéseinek is teret ad. A népi bölcsességek, az ún. falu bolondjának filozofikus gondolatfutamai, az alkoholmámorban elhangzó világmagyarázatok tartoznak ide, illetve a nosztalgikus emlékmonológok. Nem szabad itt megfeledkezni arról sem, hogy a mikszáthi anekdotán túl mindhárom szerző műveiben nagyon erős kapcsolódási pontok fedezhetőek fel Krúdy Gyula szövegeinek „aranykor"-képzetéhez, asszociatív időkezeléséhez, különc figuráihoz, illetve azok értékrendjéhez.

Szintén összekötő kapocs a gyermeki nézőpont imitálása: a monológok egy korlátozott ismeretekkel bíró gyermek nézőpontjához kapcsolódva végzik el a felnőttek világának értékszembesítését - mint például Kiss Ottó Szövetek című kötetének első szövege, Grecsó Krisztián Pletykaanyu című elbeszéléskötetének nem egy elbeszélése, Kiss László Szindbád nem haza megy című könyvének nagyobbik része. Ezek a nosztalgikus monológok, gyermeki nézőpontból felépülő történetek álom és valóság határán állva a fantasztikum szövegbe építésével kapcsolódnak a mágikus realizmus nyelvhasználatához. (Itt, írásunk végéhez közeledve szükséges megjegyeznünk, hogy a Bárka folyóirathoz kötődő, elemzett szerzők mellett Cserna-Szabó András prózája is hasonló kontextusban értelmezhető, rendkívül sok ponton kapcsolódik a felvázolt prózai térhez.)

A fentebb fölsorolt jellegzetességek nyomán Kiss Ottó, Grecsó Krisztián és Kiss László szövegei egymásba íródnak, kölcsönösen átírják egymást, s ezáltal mind a regionalizmus, mind az ún. műhelymunka új jelentést nyer írásaikban. Izgalmas vállalkozás ezek után annak vizsgálata, vajon a kortárs magyar irodalom egésze felől nézve milyen helyet jelöl ki magának ez a fajta prózaalakítás. Az elemzett sajátosságok nyomán egyértelműen a posztmodern jelentésképzés kontextusában vélem értelmezhetőnek ezt a prózát, sőt arra a meglepő tapasztalatra lehetünk figyelmesek, hogy a három szerző prózája a posztmodern irodalom mindhárom stratégiáját egyszerre lépteti működésbe. Így válik sajátjává az első posztmodern metafizikai igénye, mágikus realista történetszövése, egzisztenciális kérdésfelvetése, a második posztmodernre jellemző irónia, paródia, humor, valamint a poénos szerkesztés és a nyelvjáték, illetve a harmadik posztmodern marginalitás iránti vonzódása, a háttérbe szorított, elnémított egzisztenciáknak adott hang által, az identitáskérdések felvetésével. Mindez arra utal, hogy az eltérő minőségek együttes szerepeltetésével többhangú és többirányú, eklektikus prózai nyelv áll elénk, amelynek összetettségét az eltérő stratégiák egymás mellett szerepeltetése is biztosítja.

A Bárka-műhely tagjainak, Kiss Ottó, Grecsó Krisztián és Kiss László prózájának úgy sikerül újraírnia és újraértelmeznie a magyar prózahagyományt, hogy egy gazdagon árnyalt posztmodern nyelvhasználat által jelent meg alkotásaikban anekdotizmus és regionalizmus: a Krúdy-féle nosztalgia, az örkényi groteszk, a Darvasi-féle líraiság és hrabali monológ keveredik szövegeikben a mikszáthi anekdotával. A három szerző országos jelentőségű sikerei, díjai arra utalnak, hogy mind a regionalizmus, mind a mikszáthi anekdota felől megújíthatónak látszik a magyar prózahagyomány.

Megjelent a 2010/6-os Bárkában.