Fazekas Ibolya
Idegen testek magánya

Tóth Krisztina: Magas labda

Tóth Krisztina legújabb kötetének címe, Magas labda, közös játékot, kerek világot, repülést ígér. Miről árulkodik a borító? Hiányról, elválasztottságról, egyedüllétről. A létezés két ellentétes módja közt a kapocs a vágyakozás a magányból a közös „labdajátékba": „Át kell ütni a folyó felett a holdat. /...Át kell ütni a szívedet, te boldog." (Magas labda). A cím és kép egységesen, egymásra utalva és egymást kiegészítve jelöli ki a kötet főbb szimbólumait, kontúrjait is. A magasban széttárt karok valaminek a hiányát, valamire való várakozást jelentik, és egyben jellemzik a kötet jellegzetes alapszituációit is, amelyben az én a világot „mélygarázs"-ként, „huzatos metró"-ként képzeli el, ahol csak mint idegen, mint szellemtest, mint nem evilágba/evilágból való van jelen.

Az ezerágú irodalmunkban két jellegzetes hagyományból merít Tóth Krisztina, aszerint, hogy miként viszonyulnak a valósághoz és a nyelvhez. Babits, Füst, Nemes Nagy, Pilinszky a valóságot objektíven közelítették meg, hogy a létet juttassák szóhoz. Az elszemélytelenítő megszólalás egy egzisztenciális szemléletből nőtt ki. Alapvetően bölcseleti líra az övék.  Kosztolányitól Petriig a költők számára pedig a nyelvi megelőzöttség olyan problematikává válik, amely alapvető kételyt ébreszt mindenféle bölcselkedés iránt, ezért inkább játékba kezdtek ezzel a helyzettel. A versszubjektum a nyelvbe vetve az irónia áldozatává válik. A Magas labda az utóbbiból a nyelvhez való érzéki viszonyt átvette ugyan, mégis szorosabban kötődik a valóság tárgyi és képi elemeiből jobban építkező beszédmódhoz.

A kötetet a Hangok folyója és az Esős nyár című alkotások keretezik. Áramló, zubogó, örvénylő mondatfűzés rokonítja őket, mely a lírai én türelmetlen keresését, kutatását jelzi; a nyitóműben egy hely után, „ahol minden fel van sorolva,...", a kötetzáróban egy mondat után, amely folyamatosan kísért, lüktet, beszél, ami mindenhol ott van, de mégsem mutatja magát. Kergetik egymást a képek, a tárgyak, amelyeket a hangok folyója sodor, „kísért egy mondat, egy szavak nélküli tompa sajgás, / jár a testben a mondat körbe és nem akar mást, / nem akar szűnni, maradni, múlni, se megszületni, / egy hangok nélküli mondat, nem mondja - hallja senki, / kongat a mondat és félrever éjjel a szív harangja"(Esős nyár). E posztmodern korban könnyen hajolhat arra e keretköltemények értelmezése kapcsán az olvasó, hogy ezek magát a versírást problematizálják. Az egész kötetet végigolvasva, mintha mégsem erre mutatnának a szövegek, hisz sehol máshol nem vetődik fel e reflexív téma. Az alkotások szinte mindegyike a hiány, az idegenség léttapasztalatáról tanúskodik, ezért az utolsó versben újra visszatérve a kezdő szólamra inkább egy átfogóbb cél, a teljesség és az igazság utáni végeérhetetlen kutatásként értelmezhetőek e keretszövegek. Tudva, hogy Tóth Krisztina tudatos kötetszerkesztő, talán e tágabb jelentéskörű interpretáció jobban megállja a helyét.

A Hangok folyója mint nyitódarab, kulcsot is ad a kötet leggyakoribb toposzához, a folyóhoz, ami szinte minden versben megjelenik valamilyen formában. Olyan jelkép, amely a korábbi kötetek „tóthkrisztás" motívumait egységbe fogja és tágítja is. Egy vitális szimbólum és egy költői világ nagyszerű egymásra találása. „Tudom hogy nyár tél hogy a virág és a termés. De közben áll az idő és néz a szeme se rebben."- írja korábban Porhó című kötetében. Mi a folyó, ha nem ennek a teljes léttapasztalatnak a szintézise? Egy folyó állandóságát a szüntelen sodrásban-lassulásban, mozgásban és változásban őrzi meg, akár az idő, amelynek talán ez a kép a tapasztalati világban fellelhető legtökéletesebb modellje. Milyen egy folyó? Néha mély és néha sekély; kiismerhetetlenül hömpölygő, kanyargós vonal(kód); tükrében megmutatja arcodat, alakodat- összefoglaló jelenség.

Szimbolikusan elmélyített líranyelv ez, és a kötet további motívumait megfigyelve egy lassan feledésbe merülő írónk költészetével, Füst Milánéval mutat szoros rokonságot. A sötétség, a hold, az idegenség Füstnél a lét megfejthetetlenségének jelképei, és ezek a Magas labdának is visszatérő elemei: „Ne bujdosson test a testbe/ selyemsötét éjszakába / (...) időm hogy mivégre töltöm / mért e forgás végre lássam" (Vers, amelyben az új esztendőt köszönti).

A sötét tónusú írásokban a tárgyak metafizikai lényegükkel lépnek elénk. A Tóth-líra ebben a mozzanatában kapcsolódik az objektív lírához, de az attól való elkülönböződése is figyelemreméltó. Ugyanis miközben a dolgok a valóságról tárgyilagosan közvetítenek üzeneteket, a szubjektumot ez a látásmód nem semlegesíti, mint általában az objektív líra hagyományában, sőt a lírai én kinyilatkoztatására is sor kerül: „A sziklák közt üres zacskó lebeg, (...) Ezt a dalt / fejben írtam." (Sodrás) A kötetben a lírai alany(ok) a legszemélyesebb témákat vetíti(k) bele a személytelen dologiságba (Notesz, Sötétben járó).

A tárgyak, a jelenségek nem teljességükben vannak jelen, hanem hibásan, törötten, foszlottan rémlenek fel. Elveszítve funkciójukat létük céltalan. Ez a Magas labda világa: idegen testek magánya. Ugyanakkor mégsem válnak teljesen statikussá ettől a szövegek, mozgásban vannak. A dolgok a történéseknek nem funkciójuknak megfelelően aktív részesei, hanem passzív elszenvedői (Ünnep, Szülők).

A kötet jelentős hányadát képezik a narratív szálakat kibontó versek, amelyekben a lírai én a visszaemlékezés szituációjában eleveníti fel a történetet. Nagyszerű szövegek, kitűnő formába szedve. A költemények a hangokkal, a rímekkel, a ritmusokkal mindennapi élethelyzetek, -érzések cérnavékony rezdüléseit érzékeltetik. A költő egy-egy szó hangzásvilága által tudja a hétköznapok létszituációit egyszerinek és megismételhetetlennek mutatni (A koszorrú baba). Az Idegen testben egyetlen gyönyörű - rímtelenül, magányosan, idegenül álló - szó köré íródik a gyermekkori történet. Olyan szó ez, mint a tündérmesék varázsigéi: jelentése a hangzásában van: „Küllőgyöngy, vetette oda megvetően. / Szép szó volt: ragyogott, mint a macskaszem." A versbeli beszélő gyermekkorára emlékezik. És ki lenne más, mint egy gyermek, aki a küllőgyöngyhöz a nevéért kötődik, akinek a szavak sallangok nélkül, önmagukat mutatják meg. Erről is vall az Idegen test. Minden gyermek: költő. Költőnek lenni: gyermeknek maradni. E költeményben a többinél érzékletesebben van jelen az, amiről Heidegger beszél a műalkotások kapcsán: a mű „miközben felállít egy világot, nem tünteti el az anyagot, hanem csakis itt mutatkozik meg igazán az anyag: a sziklaszirt hordozóvá és mozdulatlanul nyugvóvá válik, s csak így válik sziklaszirtté; a fémek fényleni és csillogni kezdenek, a színek ragyogni, a hang csengeni, a szó mondani kezd." (A műalkotás eredete).

A kötetben felrémlenek groteszk történetek, kísérteties hangulatok, képek, melyek még inkább befeketítik a versvilágokat. A lírai én gyakran tanácstalanul áll az idegen, az árva létezés előtt, ekkor csak annak feleslegességére kérdez rá (Vaktérkép, Véletlen művek). Egyes darabokban azonban a lét értelmének hiánya a valóságból való kitörést produkálja. Ekkor már el sem méláz a kérdések felett, hanem borzongató képekkel festi le a jelent vagy különös, ijesztő esemény ugorja át a világi létezés értelemvesztettsége feletti filozofálgatást. Új, egyedi hangok ezek, melyekben a világ torz és rút oldalai válnak témákká (A szerető álma; Játék, öröm).

A történeti versek közül az egyik legjobban sikerült A világ minden országa. A beszélő, akinek a nagymamáját hamvasztják, realisztikus, pontos leírásai a krematóriumi eseményekről zseniálisan csapnak át az élet egyik legnagyobb misztériumának a siratásává:

„nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve, / (...) hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt, / hogy csak ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi,.." Ez a probléma - a test, mint az élet formája, ugyanakkor a szív nélkül mint idegen, üres, semmi - a könyv több mozzanatában is artikulálódik.

A Magas labda kötet súlyát a léttől elidegenedett lírai én(ek) torz valóságképe(i), és ezek a narratív szállal rendelkező költemények adják, melyek leggyakrabban egy én-te szituációban fogalmazódnak meg.

Az irodalmi hagyományokkal párbeszédet kezdeményező újraírások legnagyobb érdemei, hogy a költő saját arcára tudta formálni azt a „gyakorlatot", amely a kortárs költészetben népszerűvé vált, és amely általában ironikus, önironikus színezetet kap a lírai én saját „eredetietlenségére" adott válasza folytán. Ekkor az allúzió a beszélő „nemtudását" domborítja ki, azt, hogy nem képes olyat alkotni, mondani, ami a hagyományban már ne létezne. Tóth Krisztinánál az intertextualitás más módon valósul meg. Utánzása hálával teli. A lírai én éppen ettől válik többé, nagyobbá, hogy az elődök nélkül nem „éghet éneke". A Hála-változat alapötlete, hogy több mester nevét köznevesítve helyezi bele a szerző a szövegébe, így ténylegesen ők maguk válnak a költemény építő anyagává: „Arany színekben játszó szén szavak."; „Hány láng sisteregne,/ Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,/ Kormos Vas bongna,..."

A kötet olyan hasonló darabjai, mint a Hasonlatok, Futrinka utca, Letölthető csengőhangok alapvetően a nyelvi játékosságra épülnek. Mintha a forma könnyedségével szeretnének valami nehézséget oldani vagy rejteni. Magas labdák, amelyekkel nehéz a játék.

Megjelent a Bárka 2009/5. számában

Főoldal