Bengi László
Tudat, fantasztikum, identitás
Márton László: Tudatalatti megálló
A Tudatalatti megálló cím alatt - eltérően Márton nem egy ekkortájt készült munkájától - nem találunk szokatlan, sajátos műfajmegjelölést. Igaz, az utolsó lapra nyomatott fülszöveg a „fantasztikus elbeszélés" címkéjével illeti, ám elsőre a fantasztikus inkább tekinthető a műbeli világot jellemző - persze legalább annyira poétikai, mint tematikus - jegynek, illetve az olvasói várakozásokat fölkeltő-megszorító jelzésnek, semmint kifejezetten műfaji behatárolásnak. Ugyanakkor a (kiadói?) fülszöveget és kolofont megelőző, Végszó. Volna, volna, volna című szerzői jegyzet mégiscsak az olvasó tudomására hozza, hogy a történet eredetileg egy filmforgatókönyv alapjául szolgált, de „a film [...] (bár elkezdődött a forgatás) töredék maradt" (205).[1] A kézbe vehető kötet végül is az ekként megvalósítatlanul maradt forgatókönyvből, azaz a film helyett született meg, és - legalábbis az így nyert befogadói többlettudásnak a fényében - valóban nemegyszer fölfedezhetők benne a filmszerű lát(tat)ás s forgatókönyvszerű formálás nyomai.
A „fantasztikus elbeszélés" befogadástörténetében az elismerő-méltányló vélekedések vannak többségben, de már nagyobb számban és súllyal fogalmazódnak meg olyan fönntartások is, amelyek majd az Átkelés megosztott fogadtatásában, a nagyregényt lelkendezés helyett fanyalgással olvasók körében erősödnek föl, és válnak a bírálat alapszólamává. Ezáltal a Tudatalatti megálló az utólagosság távlatából könnyen olyan szöveg benyomását keltheti, amely egyfajta átmenetei helyzettel jellemezhető: ugyan még őrzi-hordozza a korábbi Márton-alkotások tematikus és szemléleti vonásainak emlékezetét, egyszersmind már előlegzi is az Átkelésben kiteljesedő vagy túlburjánzó írói-elbeszélői beállítottságot. Abban a tekintetben kétségesnek vélem egy ilyen besorolás jogosságát, hogy jószerével elvonja a figyelmet a könyv saját, vele rokon szövegekkel sem maradéktalanul egyező kérdéseinek mérlegeléséről. Ellenben ha a Tudatalatti megálló kapcsolódásait nem mint eleve adott és a műértelmezés szempontjait maga alá gyűrő szöveg(köz)i kötődéseket vesszük számba, hanem a befogadás elkerülhetetlen távlatossága felől közelítjük meg, akkor alighanem igazolható tapasztalat, hogy az elbeszélés eltérő olvasásmódjai bontakozhatnak ki a korábbi vagy a későbbi szövegekkel való összevetés során.
A Menedék és a Tudatalatti megálló alapötletét, poétikai problematikáját maga Márton László kapcsolta össze 1989-ben megfogalmazott írói programjában, ahol is még alakulóban lévő jövendőbeli életművét - Novalis nyomán és persze nem szó szoros értelmében - mint hét könyvből álló, egyre komolyabb ábrázolási nehézségekkel megküzdő egységet lát(tat)ta: „a másodiknak megvan a fele, a Menedék című kisregény, a másik fele Tudatalatti megálló címen jelenik meg [...]. A második könyv az embert mint önmaga külvilágát próbálja leírni."[2] Ahogy tehát az 1985-ös „beszély"-ben, úgy az öt évvel később napvilágot látott „fantasztikus elbeszélés"-ben is meghatározó szerepet játszik külső és belső viszonyának, a személyiség egységének és az egyéniség leírásának-megragadhatóságának kérdése.
A Tudatalatti megálló főszereplőjét, D. J.-t, azaz D. Jánost éppen elgázolta egy autó, és az elbeszélt események - legalábbis a történet egyik szintjén! - a halála előtti percekben-pillanatokban történnek, élet és halál határmezsgyéjén, félig-meddig eszméletlen állapotban: „Azzal kellene kezdenem, hogy a történet hőse, D. János fölébredt, illetve magához tért. Ám éppen ez a baj: D. J. még nem tért magához." - szögezi le az elbeszélő már a kezdeteknél (6).
A kisregény történetének előadását a narrátor mindvégig kézben tartja. Ugyanakkor a szövegbe három, önálló címmel is ellátott, jól elkülönített novellisztikus betéttörténet ékelődik, amelyekben a főhős életútjának főbb fordulatait az emlékezetét éppen részlegesen visszanyerő D. J. (56-75), D. J. anyjának árnya (114-136), illetve D. J. menyasszonyának visszaemlékezése nyomán annak testvére (175-197) beszéli el - egyaránt a regény valós világtól hangsúlyosan megkülönböztetett, alvilági jellegű színterein.
A filmforgatókönyvből született elbeszélés mindazáltal nem csupán az élet és a halál közti határsáv furcsa-ismeretlen törvényszerűségektől vezetett világában játszódik. A kötet címe éppúgy, mint Márton idézett önértelmezése abba az irányba terelhetik az olvasót, hogy teremtsen kapcsolatot a főszereplő tudati-lelki folyamatai és a mű kísérteties valósága(i) között - a szívében menedéket kereső Monori Bélához hasonlóan D. J. önnön tudatában-tudatalattijában járja útját,[3] mintegy zavaros-eltorzult egyéni, társas, kulturális-történeti emléknyomai közepette. Ha úgy vesszük, határozott irányban halad, hisz - a dantei pokoljáráshoz hasonlóan - mindegyre lefelé tart, folyvást szűkebb terekbe jutva. Annyiban mégis inkább bolyongásnak tűnik föl útja, hogy (D. J. számára) a cél homályba vész, a vezérlő erők átláthatatlanok, és a bejárt világ törvényei sem fölismerhetőek.
Ahogy a Menedéket többszörös motivikus kapcsolat és szövegalakításbeli rokonság fűzi a Nagy-budapesti Rém-üldözés történeteihez, úgy a befogadói emlékezetben - bár talán távolabbról s közvetettebben - a Tudatalatti megálló is hasonló módon idézheti föl az első Márton-kötet nem egy narratív jellemzőjét. A tornác alapötletével való párhuzam szinte kézenfekvő: a részben Albert főherceg koponyájába helyezett történet emberfő és Földgolyó, koponya és földfelszín, agy- és földkéreg metaforikus társításait hozza játékba. Igaz, a kisregény abban a tekintetben elvontabb a Nagy-budapesti Rém-üldözés írásának (vagy akár a Menedéknek) az alaphelyzeténél, hogy D. J. nem valamely szervében, de tudat(alattij)ában látszik eltévedni. Ennek az alapötletnek a nagyfokú elvontságát azonban az - öt évvel korábbi műhöz képest is fölerősödő - ironikusság és játékosság mellett[4] az is oldja, hogy a Tudatalatti megálló konkrét föld alatti, földmélyi helyszínei hasonlóságot mutatnak Albert főherceg koponyájának helyrajzával: A tornác föld, agy és elme sarokpontjainak terében kibomló képzettársításai mentén újfent lehetőség nyílik a tudatalatti folyamatok, az emberi szervek és a földtani képződmények gondolatköreinek emblematikus átmetszésére s metaforikus összeszövésére.
A korai novellák kétosztású elbeszélői megoldásaival egyetemben a keretes szerkesztés nyomai is fölsejlenek a Tudatalatti megálló lapjain: a főhős eszméletlenségének kezdeti kijelentését (6) a gázolásról szóló kötetvégi beszámoló (176, 195-197) magyarázza, majd a balesetet követő szóbeszédek kerekítik le. Jóllehet a keretesség és az (élet)utat bevégző halál a lezárás benyomását keltik, D. János élettörténetének kibontását tekintve a befejezés kifejezetten nyitott.
D. J. (állítólagos) menyasszonyának - „artikulálatlan kiáltások, jajveszékelés, nyögések" terhelte és „hebegéssé töredezett" - elbeszélését annak testvérbátyja mondja tovább (175), miközben „a baleset pontos körülményeit" János jövendőbelije sem ismeri (195), csak hallomásból szerezte értesüléseit. D. J. három beékelt élettörténet-elbeszélését eleve inkább csak a szerelmi szál s az elrontott élet motívumai kapcsolják egybe, de egy önmagával azonos személy egységes élettörténete aligha alkotható belőlük.[5] Mindezt pedig megfejeli az eset városi pletykában szétfutó s elhaló visszhangjának tolmácsolása: a takarékpénztár fiatal munkatársa, D. Jánosné „az áldozatnak még a nevét sem ismerte" (202), s a délutánt a megrázó eset után tanárember férje figyelmességétől elhalmozva töltötte (203). Pontot téve ugyan a történet végére, a szerencsétlen sorsát végzetével beteljesítő főhőshöz hasonlóan a történet egységének megteremtésére irányuló olvasói törekvésen is amolyan halálos ítélet hajtatik végre.
A könyv végére alapvetően kétségessé válik tehát, hogy van-e értelme az olyan befogadásmódnak, amely viszonyítási pontot keres a történetszálak föl- s kigombolyításához, vagy a cselekmény „valós" és a tudat(alatti) „kitalált" (fiktív) elemei között különböztet. Ahogy a kisregény Márton szerinti párdarabjában, a Menedékben, úgy itt sem választható szét éles vágással kint és bent, egyértelmű vonatkoztatási keretét jelölvén ki a beékelt történeteknek: „A történet mindhárom esetben ha nem is képtelen, de valószínűtlen, bizarr eseményekbe torkollik. Az egyes vallomások [...] számos helyen a külső szöveget idézik, inadekvát nyelvi fordulatokkal élnek - az elbeszélések önállósága, illetve a külső szöveggel való szembeállíthatóságuk egyre inkább kérdésessé válik."[6] A három pillérszerűen elhelyezett novella végül is nem bizonyul valamely egyenes vonalú történetet kifeszítő tartórendszernek, hanem a keretes szerkesztésben s az élettörténet ismétlődő elmesélésében megmutatkozó körkörösség olvasói tapasztalatát erősítheti föl.
A történet kezdeté(nek illúziójá)t éppúgy egy elbeszélői bejelentéshez köthetjük („Most pedig legfőbb ideje, hogy belekezdjek a történetbe." - 6), ahogy a végét is („a történet, amelynek elbeszélője voltam, itt ér véget" - 204, vö. 175). „Minthogy az elgázolt test mindvégig az úttesten marad, [...] másik időre és térre van szükség",[7] amely - időlegesen fölfüggesztve a viszonyítási pontul szolgáló hétköznapi teret és időt - mintegy megnyílik, majd éppen így be is zárul az elbeszélés során. Ennek jószerével allegória felé hajló (ön)értelmezéseként is olvasható, hogy a „történet egyszerre csak körvonalat ölt, majd elnyeri felületét, amelyen úgy érik egymást az események, mint az elpukkanását váró szappanbuborék csillogó színei" (6). A buborék alakja A tornácbeli koponya belső felszínének tájait is emlékezetbe idézheti, miközben a történet(mondás) eme térbeli metaforikus vetülete az emberi életút allegorikus megjelenítésével is egybecseng.
Amennyiben valóság és képzelet, kitalált és tudat(alatti) többé nem szembeállítható területek; amennyiben a novellisztikus betétek formai önállóságuk ellenére sem teremtenek viszonyítási pontot az elbeszélői tevékenységnek és a többi szövegsík történetelemeinek az olvasói megítélése s megfejtése számára - úgy bizonyul a Tudatalatti megálló „egy több ponton nyitott, szövegek egymásra vonatkoztatásával létrehozott nyelvi térnek".[8]
A kisregényben a történetszálak és az elbeszélés különböző szólamai - a formai különválasztásokat meghazudtolva, a nyugvóponttal kecsegtető éles határvonások benyomásának ellene tartva - olyannyira összekeverednek és -szövődnek, mint majd a hangnem s elbeszélésbonyolítás tekintetében rokon Átkelés az üvegenben. A szövegsíkok közötti kapcsolatokra figyelmezve is közelinek látszik a két mű poétikája: a korai munkák allegóriát (újra)értelmező befogadói föltevései helyett a „párhuzamos (lehetséges) világok eszméje"[9] kerül mindinkább előtérbe. Mindazáltal az eltérő (párhuzamos) világok halmozása többféle epikai alakzatot képes létrehozni, s ezek némelyike egyenest gondolati-poétikai egyszerűsítésre is vallhat.
Mind a korai, mind a későbbi Márton-szövegek kevéssé, nehezen vádolhatók az elbeszélésalakítás és az általa föltételezett befogadói szerepek egyneműsítő, könnyen átlátható és betölthető körvonalazásával. A szövegsíkok allegorikus - az értelem állításának és megvonásának feszültségétől mozgatott - egymásra vonatkoztatásai az összefüggések bonyolult és rögzíthetetlen olvasói tapasztalatában részesítenek - legalábbis sikerült változataikban. A későbbi történelmi regények pedig pont a történelem és nyelv, hagyomány és képzelet világai közti átjárások természetére, eseményszerű lehetőségeire kérdeznek. Könnyen megfogalmazható viszont olyan fölfogás, amely az Átkelés az üvegent a párhuzamos világok összeszövésének torzóban maradó epikai kísérleteként olvassa. Efféle nézőpontból éppen a monumentálissá növő alkotásba zsúfolt irodalmi-műveltségi emlékek özöne, a történeti ugrások néhol hatalmas, ám hirtelenül változó fesztávjai, az elbeszélői önkény (látszólagos?) fokozása vezetnek ahhoz, hogy kitalált és valós, kitalált és kitalált viszonyának kérdésköre egyre inkább elsikkad vagy szem elől vész a monoton mód szaporított valóságok forgácsai közt. Pedig a nagyregény poétikai tétje nem kis részben épp a valóságok közti átlépés, „átkelés" lehetőségeinek és módozatainak mérlegelése.
A Tudatalatti megálló történetének „fantasztikus" jelzője, D. J. halálának mint végső viszonyítási pontnak a tételezése (vö. 44-45), cselekmény/történet és leírás/elbeszélés szembeállítása (vö. 79-80, 112) mind az Átkeléséhez hasonló olvasói szereplehetőség felé mutat. Ámde a kisregény meglepő mód ellenállni látszik az egyszerűsítő értelmezői megfeleltetéseknek. Íve - már csak terjedelme folytán is - lendületesebb, mint ama nagyregényé, melynek ormótlanságát és széthullását sérelmezte nem egy bírálója. A fölidézett hagyományrétegek is jórészt ismertebbek, történetileg közelibbek,[10] mint a két évvel később megjelenő, követhetetlen enciklopédikussága és túlzó ezoterizmusa miatt kérdőre vont Márton-szövegben. Végül a Tudatalatti megálló nyelvi játékai és stiláris iróniája sem csak humoros vagy esetleg modoros kísérői-színezői a történetmondásnak, hanem magát a párhuzamos világok poétikáját is a nyelvi-retorikai hatások kiszolgáltatottjaként és következményeként teszik értelmezhetővé.
A Tudatalatti megálló legsúlyosabb kérdése talán a gondolati megragadás s elbeszélői ábrázolás lehetősége és mikéntje. Ehhez szorosan kapcsolódik a látás - nézni és látottnak-lenni - problematikája, ami összefüggésbe hozható a szöveg némely részleteinek jelenetszerű, színpadi alakításával is (csak a nyilvánvaló, mert dialógusformában íródott részleteket hozva például: Erénynek és Gyönyörnek a szofista Prodikosz Héraklész a válaszúton című beszédét újraíró vetélkedése: 27-32; a „Prodicus-fiókáknak" a középkori színjátékok emlékezetén túl a Csongor és Tündét is idéző jelenetei: 100-102, 139-142; Lívia és D. J. párbeszéde: 137-139 és 144-145). Szintén ide köthető a „betétnovellákat" körülölelő, de hozzájuk képest egyáltalán nem „külső" történet két helyszínének viszonya: a föld alatti színterek eseményeit egy rejtélyes tengeralattjáró képernyői közvetítik Hudingulf és „nőcskéi" számára (lásd például 27, 33, 37-38, 43-44, 136-137).
A megtörténtet és a kitaláltat egybemosva jeleníti meg a történéseket - életét és halálét, esetleg épp a pszichéét - a képernyő éppúgy, mint másutt a fénykép (53), a filmszalag (34), a színdarab (49, 97), egyúttal előhívva a nézőpont, a szemszög mindegyre - alább több idézetben is - mérlegelt gondját. A leírásba fordított látványok közvetítettségéhez hasonló az elbeszélésé is: miközben a történetmondó nemegyszer (átírva) tolmácsolja a szereplők szavait, gyakorta azok maguk is hallomáson, mások vélekedésein alapulnak.[11] Ez pedig - visszakanyarodva a párhuzamos világok poétikájához is - fölveti az események hozzáférhetőségének kérdését, fölébreszti a világok határának átlépésére irányuló kételyt:
„- Ezért vagyok én... a világon!
- Ezért vagyok én... a világ.
A világ...
...a világ - Hudingulf tisztánlátó szemszögéből nézve... maga Hudingulf!" (78; hasonló, az Átkelésben is megjelenő tördelés-központozás révén a világról tett állításokat viszonylagossá is tevő részletként lásd még 33, 97, 142, 147-151.) A világról alkotott eme kijelentés nem egyszerűen következetes észjáráson nyugvó levezetés eredménye, hanem legalább ennyire a párhuzamos mondatszerkezet kínálta apró nyelvtani módosítás lehetőségéből adódik, miáltal a világos érvelés helyébe a retorikai túlzás alakzatát állítja, sőt utóbbit azonosítja is a „tisztánlátással". Azon túl, hogy a látás ekként már itt nyelvileg meghatározottként tűnik elő, az idézet a szolipszista bölcselet kérdéseit fogalmazza - leginkább ironikusan közhelyes (nyelvi) sablonokban - újra.
A szolipszizmus az én létezésének kizárólagosságáig fokozza a világ és a tudat közt - különösképp az öntudatlanságban vagy eszméletlenségben? - fölnyíló szakadást. Mindazonképp a tudat érzékleteinek közvetítettsége nem föltétlen kényszerít ki ily szélsőséges következtetéseket; a valóság mint olyan hozzáférhetetlensége a tételezett világok ellenőrizhetetlen különbségét is maga után vonhatja - egyszersmind a (nyelvi) közvetítés kétségében gyűrűzve tovább. A lehetséges világok efféle egyenértékűsége, kölcsönös beláthatatlansága viszont összességében egynemű, ám épp egyneműségére vak - azaz mérlegelni és összevetni képtelen - elbeszélői szemléletet hozhat létre. A világok megsokszorozásának ellentmondástól terhelt törekvése így könnyen az elbeszélés, az elmondás, ha tetszik: az ábrázolás kérdését kerülheti meg. Vagy magát a kérdést utasítja el maradéktalanul, vagy a történetmondást tekinti továbbra is problémátlan és áttetsző leírásnak - csak legföljebb már több „valósággal" számol, melyet ábrázolhat.
A föld alatt és a tengeralattjárón játszódó színek éppúgy nem feleltethetők meg valóság és képe, közvetlenül észlelt és közvetve tapasztalt, jelölt és jelölő fogalmainak, mint a betétnovellákban megjelenő „külső" és az azokat körülölelő „belső" történet sem állítható egymással szembe. Már csak a közvetítettség szükségszerű voltának komolyan vétele sem tenne lehetővé ilyesféle allegorizáló megkettőzést és azonosítást: az egyik legalább annyira feltételezi párját és épül a másikra, mint fordítva. Másfelől a dolgok hozzáférhetetlenségének elbeszélői föltevése összefüggésbe hozható az allegóriában megmutatkozó szakadás és távolság mozzanatával is: az elbeszélt világok közt tapasztalható törések így nem pusztán a megfosztottságról, az üresség (elég üres) példázatáról tanúskodnak, hanem teremtő feltétellé, az elbeszélés mozgatórugóivá válnak. Mégsem állítanám, hogy a szöveg allegorikus szerveződése - jóllehet utalás is történik rá: 50, 102 - olyaténmód meghatározó-átfogó lenne, mint a korábbi Márton-művek esetében.
Az allegória értelmezői föltevése a Tudatalatti megállóban maga is közvetítettnek, azaz közvetettebbnek mutatkozik. Inkább csak egyik olyan mozzanata az olvasásnak, amely kimozdítja a látás mint ábrázolás kérdését s vele a párhuzamos világok poétikáját holmi egyneműségben nyugvó esztétikai holtpontról. Talán valamelyest hasonlóan ahhoz, ahogy - az egyébként épp allegorikus jellegű alapötletet továbbírva[12] - a tudatalatti is egyszerre egészíti ki, ajándékozza meg létének lehetőségével, és ássa alá a tudatos észlelést és gondolkodást annak magabiztosságában. Ezen a ponton lép a világ hozzáférhetetlensége mellé az emlékezés, az önismeret, az emberi azonosság kérdése, amely legalább négy egymást átmetsző távlatból fejthető ki.
Először is az egyéniség lényegének megragadhatatlansága, az emlékezés erőfeszítésének esendősége, az önazonosság tudatának elérhetetlensége könnyen fölfogható, mint a világ s a dolgok hozzáférhetetlenségének akár következménye, akár alesete: „Nincsenek meg az emlékeim. Vagy ha mégis megvannak... nos, akkor nem hozzáférhetők." (102) - mondja D. J. Másutt az elbeszélő - igaz, ironikus stiláris összefüggésben, Richárd pár sorral korábbi beszédmódjára hajazva - éppen a (fény)kép kapcsán vonja kétségbe a látás ama képességét, hogy az azonosság fölismerése számára biztos viszonyítási pontot kínáljon: „A fotográfiának se tulajdonítsanak a kelleténél nagyobb jelentőséget a tisztelt Olvasók; [...]. Nincs különösebb jelentőségük, bár ezekre a hártyavékony zselatin- és papírrétegekre fundáltatik életünk összes bizonysága, például hogy azonosak vagyunk önmagunkkal." (53)
A tengeralattjáró képernyőit szemlélő, a világ hozzáférhetőségének hitében megingó Hudingulf - egyszerre azonosíthatóan D. J.-vel és különbözve is tőle - szintén szembesül az önmegismerés kínzó gondjával: „Hudingulf megpróbál szembenézni önmagával.
No de ki lehet az, aki visszanéz rá?
Hohó, galambocskáim, tisztelt Olvasók! Hátrább az agarakkal. Pompás kérdés... elismerem... gyötrelmes kérdés! Hudingulfot kínozza, bár az Önök szájából hangzik el.
Hudingulf azzal az ősrégi felszólítással szembesül, amely úgy hangzik: »Ismerd meg önmagadat«, de bármerről próbálja is megismerni önmagát, minduntalan kisiklik, hogy úgy mondjam, a saját kezéből. Nem tudja eldönteni, ki a megragadó, ki a megragadandó." (15) A részlet egyben az olvasói tevékenység mintájára dramatizálja az identitásalkotásnak, illetve kudarcának folyamatát. Ahogy a többszörös közvetítettség az elbeszélés szólamainak egymásba ágyazásában és keveredésében érvényre jut, úgy lesz közvetítetté - a különböző hangok össze- és széttartó mozgásában - az önmegismerés is: mi okból lenne más a „belső" vagy a „múlt", mint a „külső"?
Ekképpen az értelmezés átlendül második lehetséges szempontjához: a Tudatalatti megállóban úgy válik nyomatékossá a belső egység elérésének lehetetlensége, hogy az identitás megalkotását lényegében magának az önazonosságnak a keresése játssza ki. D. J. „lelke [...] egy újabb tudat (a tudatalatti tudata), amely érzékel, képes rendszerszerűen gondolkodni, csak éppen nincs tisztában önmaga létével és (földi) múltjával".[13] Az önmegismerés ismert logikai ellentmondása szerint ugyanis éppen az alany megismerőre és megismertre való szétválasztása (megkettőzése) révén lehetetlen az önazonosság maga közvetlenségében vett birtoklása: „Nagyon ravasz jószág ez a gyomor, [...] a legfőbb emésztő!, de jómaga persze kivonja magát az általános emésztődési kötelezettség alól!" (77) - olvashatjuk a mozdulatlan Mozgató istenérvének ironikus megismétlését-kifordítását. Az önismeret nem valamely azonosítás rögzítése többé - végső soron mindig elvéti önmagát, még ha ideig-óráig leplezni is tudja ezt.
Harmadjára az eredeti személyiség eszméjének beteljesíthetetlensége összefüggésbe hozható az értelmezés - ha nem is központi, ám ettől nem föltétlen elvetendő - allegorikus távlatával. Erre a lehetőségre az is fölhívhatja az olvasói figyelmet, hogy az emlékezés - eszméletlenséggel összefonódó - nehézsége, illetve sikertelensége párhuzamba állítható a Menedék önnön szívében eltévedő hősének tapasztalatával. Annak ára ugyanis, hogy akár Monori, akár D. J. belülről tudja látni önmagát: a belső allegóriaszerű kívülre kerülése, a térbeliként megjelenített személyiség mintegy szó szerinti kifordítása, amely egyben a „belső" kiüresítése (kívüliesítése) is. Nemcsak kint és bent minden látszólagos egybevágóság ellenére megtörténő szétcsúszása folytán, hanem mert a belsőnek hitt elkülönítése legalapvetőbb lehetőségföltételét veszíti el - avagy más fogalmazásban mert a belül lévők külső-társadalmi eredete, a bensőségesen sajátnak hitt önkényes véletlenszerűsége válik nyilvánvalóvá. Ennek megfelelően - ha nem is teljes következetességgel (vö. 49) - a földmélyi D. J. érzéseiről, gondolatairól, azaz „belsőjéről" az elbeszélő visszafogottan tudósít, egyúttal felmentve az olvasót az értelemkeresést lezáró végkövetkeztetések alól.
Végül negyedszerre, külső és belső viszonya nemcsak a korábbi kisregény allegorikus szövegszervezésével, hanem a (másokra utalt) nyelvi tapasztalat természetével is összeolvasható. „Lehetséges, hogy álom az egész; de fölébredni nem tudok. És ezek a szavak sem az én szavaim, és ezeket a gondolatokat sem én gondolom, hanem valaki más." (170, vö. 51-54) - mondja D. J. A szavak idegenek, amennyiben a nyelv nem lehet pusztán az egyén bensőséges kifejeződése: eleve megelőzi, meghatározza a beszélőt, mintegy adatik számára a nyelvközösség szokásrendje és hagyománya által. Ezáltal az énnek az önmegismerés nyelvi folyamatában történő megalkotódása mindig is épül a másik szavára, a tudatalatti nyelvére, az egyéni önkényt önmaga ellen fordító idegen beszédre: „D. J. válaszol, de mintha nem is ő beszélne, mintha nem is ő formálná meg a szavakat, hanem a szavak őt." (51)
Némely szövegrészek és fordulatok megrögzött-rögeszmés ismételgetése, az önismeretre törő alany egyre csak megújuló hasadtsága a körkörös szerveződéssel, mozgás és helyben topogás feszültséggel teli tapasztalatával vág egybe. Talán lehetne ennek mitikus értelmezését is adni, ha a kisregény éppen nem vonná vissza a mitikus világfölfogásra jellemző biztos fogódzókat. Némiképp érvényesebbnek tűnhet föl egy egzisztencialista színezetű magyarázat, amely a halál föloldhatatlan idegenségébe taszított s halálra szántságában idegenné lévő én létbeli-pszichikus helyzetét hangsúlyozza. Ugyanakkor hátulütője emez értelmezési iránynak, hogy egyoldalúan a megfosztottság tapasztalatát emeli ki a Tudatalatti megálló történetéből és szereplői-elbeszélői fejtegetéseiből, holott a könyv aligha tekinthető pusztán tragikusnak.
A körkörösség mitikus és egzisztencialista fölfogása helyett meggondolandóbbnak vélem azt az indoklást, amely ezt a fantasztikus vidéken, kitalált téridőben játszódó kisregény nyelvi mivoltával hozza összefüggésbe. Azon túl, hogy általában véve is minden irodalmi szöveg szükségszerűen valamely nyelven íródik, a nyelviség az értelmezés nyomatékos és tudatosított mozzanatává léphet elő, amelyből egyszersmind nem is lehet kilépni. Ezáltal az olvasás fölidézte bölcseleti hagyományok közül leginkább a (korai) romantika reflexivitásra építő szubjektivitástapasztalata és a szofisták igaz-hamis ellentét eredendőségét megingató retorikafölfogása emelkedik ki.
Prótagórász szerint „minden dologról két, egymással ellentétes vélemény" alkotható, sőt igazolható.[14] A Tudatalatti megálló egyik - Whitman és a futuristák ódáira emlékeztető, ugyanakkor azokat az allegória hagyományához is kapcsoló - többszörös stílusparódiája hasonló módon kérdőjelezi meg jelentés és jel egységét, a megjelenítés (reprezentáció) szükségszerű hasadtságát ekképp a (költői) nyelv működéséhez is kötve: „Ó, műszerek és gépek!, hozzátok beszélek, ti szekularizált oltárok [...] Ti magatok inkább hasonlatok és kérdések vagytok, mindőtök egy-egy föltárulkozó hasonlat és kérdés, rejtőző tulajdonságaink allegóriái; rideg és érzéketlen költői képek vagytok, egyszerre jelentitek önmagatokat és annak ellenkezőjét." (147-148, vö. 17, 28)
Ahogy tudat(alatti) és elbeszélés közötti viszony a nyelvet közel sem a kifejezés ártatlan közegének mutatja, összefüggésbe hozható azzal, ahogy a történetmesélés nehézségei a közvetítés sikerét illető kételyekhez fűződnek. A látás, a közvetítés, a megjelenítés megjelenítése - Mártonnál szinte (el)várhatóan - a metafiktív értelmezés lehetőségét is nyitva hagyja: „A tényleges színtér [...] nem is a fikció, hanem a metafikció."[15] Így a látottnak-lenni és látni között feszülő ellentmondásos viszony mentén is mérlegelhetővé válik történet és elbeszélés, szöveg és értelmezés kapcsolata. A föltételezett olvasó elképzelhetetlen tekintete és rögzíthetetlen távlata a közvetítettség magába foglalta közvetíthetetlenséget leplezi le: „[...] azért akadtam el az írásban, mert egy ideje szinte kizárólag Önökre gondolok, tisztelt Olvasók, akik még nem is léteznek, hacsak nem a szónak egy igen szűk értelmében.
Megpróbálom elképzelni Önöket, akik beszéltetnek engem, s akiket az én szavaim tesznek megszólítottá. Ám azt is tudom, hogy Önöket nem lehet elképzelni, Önöknek nincs arca, számomra legalábbis nincs." (112) A szövegbeli, megszólított s kitalált olvasó ugyan elvéti a valódit, hisz nem lehet vele teljesen azonos, ám előképe is az utóbbinak; a befogadó egyszerre olvasója a műnek, s lesz - mint „tisztelt Olvasó" - olvasottá. Ahogy pedig D. J., úgy az elbeszélő is lét és nemlét határára tér meg; amint a könyv befogadók nélkül afféle hulla csupán, ebből adódó idegenségét az olvasás sem képes maradéktalanul fölszámolni.[16]
A látás, ábrázolás, megjelenítés gondja átfogja az emlékezet, az öntudat, az azonosság, a nyelv kérdéseit. - Ugyanakkor a tudat(alatti) nyelvbe fordítása nem végérvényesen lezárt, hanem a regényt mozgató, feszültségével elevenné is tevő föladat, amelyet a Tudatalatti megálló mint kérdést mutat föl és dolgoz ki. A három betétnovella, illetve a föld alatt és tengeralattjáró világát váltakozó ritmusban megformáló szövegrétegek egyszerre járják át egymást, és különböznek el egymástól. - Végső soron nem a megnevezés vagy hozzáférhetőség nehézségére adnak bizakodó vagy borúlátó választ, hanem olyan nyelvi történést visznek színre, amely szükségszerű ellentmondásosságában és folytonos (jelentéstételezés felől értett) „leértékelődésében" közelébe juthat élet és halál eseménye elválaszthatatlan-rögzíthetetlen tapasztalatának.
[1] Márton László, Tudatalatti megálló, Holnap Kiadó, Budapest, 1990. A szöveg önmagukban álló oldalszámai a továbbiakban erre a kötetre vonatkoznak.
[2] „vanni vannak, csak létezni szűnnek meg". Márton László, in: Keresztury Tibor, Félterpeszben. Arcképek az újabb magyar irodalomból, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991, 189 (JAK-füzetek, 54).
[3] Simon Attila például „pszichén belüli regényről", Kőrösi Zoltán pedig tudat és test viszonyának bonyolult ábrázolásáról szól: Simon Attila, Ott is csak ez van? Márton László: Tudatalatti megálló, Orpheus, 1990/3., 18; Kőrösi Zoltán, „Fantasztikus" történet. Márton László: Tudatalatti megálló, Magyar Napló, 1990/24., 12.
[4] Margócsy István és Varga Lajos Márton, Nagyon komoly játékok. Margócsy Istvánnal Márton László Tudatalatti megálló című regényéről, in: V. L. M., Kritika két hangra, Pesti Szalon Könyvkiadó, h. n., 1994, 22.
[5] Lásd például Thomka Beáta, Torzkép vagy tükör? Márton László: Tudatalatti megálló, in: Th. B., Áttetsző könyvtár, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993, 215-216.
[6] Turai Tamás, A szavak és a szöveg. Márton László: Tudatalatti megálló, Jelenkor, 1991/2., 178.
[7] Thomka B., i. m., 1993, 215. Vö. „A művek időszerkezete az önmagába visszatérő egzisztenciális időre épül, ezért a cselekményelemek, a betéttörténetek és epikai idősíkok egymással szabadon felcserélhetők." (Mészáros Sándor: Hány hét az aalvilaag? Vázlat Márton László prózájáról, Alföld, 1990/8., 59.)
[8] Simon A., i. m., 1990, 13.
[9] Ezt emeli ki Thomka B., i. m., 1993, 213 is.
[10] A kisregény szövege számos irodalmi-bölcseleti közhelyre rájátszik, elsősorban három történeti hagyományt állítva középpontba: a szofista törekvéseket és érvelést, a romantikusok esztétikáját s gondolkodását, a fölbomlóban lévő szocializmus szemléletmódját és kliséit. A mű több nyelvi, műfaji és kulturális rétegéről vö. még Simon A., i. m., 1990, 13-14, 16; Turai T., i. m., 1991, 178, 180.
[11] A többszörös közvetítettség kérdéséről vö. Kőrösi Z., i. m., 1990, 12.
[12] Alighanem bármennyire is lecsupaszított, javarészt az allegória csontvázának köszönhető a testi mivolt sajátos reprezentációja-megjelenítése Mártonnál, ami így egyszerre viseli magán a kulturális és fiziológiai vonatkozások jegyeit, s tanúsítja eme tapasztalat írott, kitalált és anyagi jellegét.
[13] Simon A., i. m., 1990, 17.
[14] A szofista filozófia, szerk. Steiger Kornél, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1993, 9.
[15] Thomka B., i. m., 1993, 216.
[16] Beck András, Vég, kifejlet nélkül. Márton László: Tudatalatti megálló, Holmi, 1990/10., 1204. Beck a kisregénynek ezt az öntükröző értelmezését mint eredeti, ám ígéretnek maradó írói ötletet említi.
Megjelent a Bárka 2009/3. számában
