Fodor György

Hiátus egy vázon

Zalán Tibor: VÁZ

„A vers számomra szerkezet. Forma. A líra megszólalás. Az is forma. Tehát, már csak a formával való küzdelemről van szó. Az életem nem érdekel, a versekben sem, az irodalom még kevésbé. A halálom annál inkább. Az is egy forma. A halál. És egyre tökéletesebb létformaként rajzolja ki magát előttem.”

(Zalán Tibor)

A Bárka előző számában (2009/3. 51-55.) arról adtam számot, hogy a global haikuk halmazában milyen színes megjelenési formái vannak a haikus hungaricus-nak. 30 magyar haikuka nevét említettem meg, akik közül sokan a formát, mások a filozófiát közvetítették sikeresen. Mindkettőt elegyíteni és hitelesen örökíteni komoly kihívás, hiszen figyelni kell arra, hogy a magyar haiku ne essen szét, ne legyen a harmóniát távolról sem mutató, a személyiséget magányba taszító korszak látlelete. Szepes Erika szerint a magyar haiku „önarcképünk, kollektív kórképünk”. Itthon a haiku-filoszok elhajlottak egy nihilisztikus irányba, alkotásaik húrtalan hárfák a mélylélektan szimfóniájában. A közönség talán utóbbi időben ért meg arra, hogy 17 szótagból kihámozza a tao lényegét, azt, hogy a világ dialektikus mozgásának törvénye van. Mindennapjainkat átitatja a tao, a jin-jang játéka, az evolúció harca a természetben, és rádöbbenünk: magányunkban sokan osztoznak velünk (lehetne ezt groteszk szóképpel élve „társas magánynak” nevezni?). A magyar haiku-mánia oka talán éppen az, hogy európai gondolkodásmóddal közelítünk a távol-keleti filozófia felé, és úgy értelmezzük, hogy valaki teljes magányában már önmagától is eltávolodik, kívülről szemléli saját cselekvő énjét, holott a vers test és lélek dualizmusának azt a pillanatát mutatja, amikor a lélek földi tartózkodásának ideiglenes foglalatán felülemelkedve azt az anyagi természet részének látja.  Így lesz pl. a lovas, a ló és a mező „madártávlatból” spirituális-materiális egység. A hazai költészetben érezhető ez a fajta felülemelkedés, kívülről szemlélés, amolyan radnótis „nem tudhatom”, és adys-dac is, hogy legyünk emberek az embertelenségben, értéket alkossunk az értéktelenségben, mégha ezzel felkorbácsoljuk is a nyugodt vízfelületet. Ilyen interferencia a magyar irodalom állóvizében a kortárs Zalán „futása”!

Zalán Tibor immár „feketeöves haiku-mester”! Végigjárta a haiku-költészet minden fokozatát. Beérett. Maga fejti ki „léleknaptára” lapjain: „van Még egypár év / hogy eljussak A teljes / seholse-létig”. Ő a forma mellett a tartalmat is sikeresen toposzálja. Hiátust tölt be a magyar haiku-történelem vázán, hiszen kevesen jutnak olyan magas poétikai szintre, hogy a japán ujjat magyar köznyelvi hagyománnyal (szólások, közmondások, kultúrtörténeti elemek) gyűrűzzék meg, amivel Európában méltón parafrazálják az ázsiai poétika mitológiáját. Zalán haiku-poétikájának VÁZasodását alábbi címszavak halmazának metszéspontjaiban értelmezhetjük:

Lepke-lét: a lepke toposz Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma c. költeménye óta aktívan jelen van a magyar irodalomban.  A pillangó Könnyű, puha, mint egy párna (Lepkepárna), libben, mint egy árny (Lepkeárny), mindannyian ismerjük (Barátság), szeretjük, de tudjuk, hogy a természet remekművei mind sérülékenyek, ezért nézzük szánakozva a haláltusáját, amikor szárnyaszegetten pörkölődik meg a neoncsövön, vagy letöröljük róla hímporát. Az ember-pille retteg a haláltól, és inkább eltakarja arcát kezeivel…

Igenek és nemek: mindennapi életünk a szeretet és gyűlölet (Igen, Hiány), a létbizonytalanság (Edény, Kétely), az inkoherencia (Film) furcsa játéka. A túlélésünk azzal biztosított, ha ezeket elkerülendő válságkezelési módszereket fejlesztünk ki. Ennek alapja a Bizalom, az Indulás képessége (Auftakt), a társak megtalálása (Tengertársak). Nincs is nagyobb kortárs paradoxon, mint együtt magányosnak lenni (Másikban).

Biblikusság: a belső béke megteremtésének egyik lehetséges útja a hit. Noha olykor ez nyilvánvaló álca (Póz), csak megnyugvás a halálban (Keresztút). Az ember minduntalan gyötrődik, megkérdőjelezi jóságát (Evangélium) vagy helyét a világban (lencsén keresztül / szűkül A világ egy nagy / férges lencsébe).

Imitációk és parafrázisok: elmarad a versekből a tájkép,
helyére az európai értelemben vett idő lép, a történelmi idő, amelyben Seneca (Seneca-zárlatok), Ady (Remegések), Szathmári Sándor (Kazohinia), Eugene O'Neill (O’Neill-képvillanás) életek és alkottak evidenciákat. A „követésben” és „átiratokban” talán az a legnehezebb, hogy evidenciákat örökítsenek, hiszen ma minden relatív. Zalán poétikai-filozófiai tudását hatalomként tudja használni, amikor „magyarításaiban” a japán műfaj és műforma mellett nyugati bölcsességek sorát képes beiktatni (Kelet) és mindezt az európaiság epigrammatikus alakzataival fűszerezni (Középkor, Történelem). Ezeknél a haikuknál úgy érzem, mintha beigazolódnának Theóphile Gautier szavai: „A művészet örök. A többi por” (A művészet).

Bölcseleti-szemléleti dominancia: az ember alapvetően a tér-idő-kontinuumban szemléli magát. Közöttünk azonban térben, időben, és a társadalomban is egyre inkább megnőtt a távolság. A modern haiku-költők főként ennek a szociológiai távolságnak az érzékeltetését helyezik a centrumba. Nem kerülheti el ezt Zalán sem (A távolság feljegyzései, Távollét). A konzekvencia mérhetetlen űrt generál a létértelmezésben: „Túl kicsi a föld / ahhoz hogy ketten legyünk / boldogok rajta” (Földön).

Élethelyzetek: mivel a haiku eredeti funkcióját tekintve élethelyzetekre világít rá, pillantok impressziója, óhatatlanul foglalkozni illik a szerelemmel (Veszteglés, Jel), a szomorúsággal (Tükör), a fájdalommal (Híd). Mindezeket legalizálja az emlékezés (Sárnyomok), amely általában a halál közelségében koncentrálódik (Úgy, Készülődés). Zalán értelmezésében  - aki ne feledjük, kiváló dramaturg is - az élet egy Szerep, aminek a történetét mi írjuk, de a tragédiáját sajnos már kitalálta a Teremtő, de mindenképpen valamilyen felsőbb egzisztens, amely Törődhet végre / A bábokkal a zsinór / Halkan megfeszül…

Toposzok: a költészet bölcsőjénél a toposz a bába. Öröklődő jelképek erdején át visz az ember útja. A haiku jelkép-erdeje a hagyományos természeti képekből nőtt ki (Hószárny, Villám, Homály, Nyárhalál, Könyörtelenül, Part, Őszül). A szimbólumok értelmezéséhez ismernünk kell az elődöket, és azt, hogy bárki ír a homokba, a zajló tenger újra meg újra letörli a fövenyt. Az alkotások csigaháza azonban mindig megmarad (a forma Maradt / szertartás üres Váza / zajló tengeren - Váz). Azokat nekünk kell megtöltenünk tartalommal.

Egyedi soráthajlások: a magyar haiku-költészet sikeresen aknázta ki a kireji[1] fordítási lehetőségét. A Friss rajzok a halálról ciklusban Zalánnál is számos kontextuális játék épül a sajátos enjambementekre (Háló, Homok, Önzés). Nála szintén előfordul a kireji: És valahová / menendez megyek – sehol / sincs lakozásom, vagy rozzant madárijesztő - / madártalan nevetés.

Enigmatikusság: a japán költészet rejtélyessége megkérdőjelezhetetlen, a találós kérdéseknek, misztifikált, homályba burkolódzó feladványoknak évezredes hagyománya van. Magyarhonban Nagy Bandó András élt a játékos és egyben elgondolkodtató haiIQ elnevezéssel.  Zalánnál ez a Rajzok a halálról c. ciklusban köszön vissza a Morvay-oltárra vésett bölcsességekben (3 haIQ). Aki a „szavak színésze” kíván lenni, annak elsődleges megtanulni a sejtetés-művészetét, a kimondás helyett. Az enigma alapja a végtelen sűrítés, a néma irgalmatlanság (Néma).

Kóan-paradoxok[2]: a kóan-gyakorlat egy formális, hagyományos stílusú zen interjú, amely egy négyszemközti találkozás a tanítóval, ahol az alapok elsajátítása után megkezdődik a tudat tisztaságáért folyatott küzdelem. A tanító kérdést tesz föl, a tanítvány válaszol. A kérdéssel egyesülve a válasz elkezd működni, és a tanító, – ha kell – láttatja a tanítvánnyal, milyen következményei vannak a válaszának. A tanítvány már a második interjún lehetőséget kap arra, hogy kérdést tegyen föl a tanítónak, tehát, hogy ő hívja ki egy kis párviadalra. Ha megjelenik az „én”, a harcos bukik, de ez nem baj. Így szerzünk igazi tapasztalatot és készülünk föl arra a helyzetre, ami már a valós élet, ahol a hibát sokkal nehezebb kijavítani, ahol sokkal többen sérülhetnek és szenvedhetnek egyetlen rossz mozdulat miatt. A kóan az úton járó tudat tápláléka, a mesteri tíz kapu pedig a „főmenü”, melyet sikeresen el kell fogyasztani, több más előételnek, desszertnek illetve alkalmi csemegének (netalán kemény diónak) számító kóan társaságában. Így érik a tanítvány, így gyarapszik a bölcsessége, így tud egyre tisztábban cselekedni. A magyar kultúra kevésbé alkalmas efféle kóan-bölcsességek megjelenítésére, hiszen hiányzik a zen háttér, az évezredes tapasztalat, a napi többórás meditáció, a csend, a lelassult élet, az ideális környezet. Mi csak azt a kérdést tehetjük fel: Miért bántasz ha / látod körülvettek a / halál árnyai? vagy miért töri össze a madár szárnyával egy sötét szobában a gyönyör üvegét (Madárverés). Nálunk ezek a kóanok inkább hallucinációkban, merész asszociációkban, szokatlan víziókban nyernek értelmet (Hattyúhavazás). Zalán mester kiváló tanító. De vajon értjük-e a leckét?

Példázatosság: a parabola lényege, hogy érdekes, tanulságos történettel erkölcsi, vallásos, társadalmi vagy filozófiai igazságra világítson rá. Az elvontság és a többnyire zárt, egységes szerkezet miatt a haiku tökéletesen alkalmas rövid, tömör, sűrített tanulság-átadásra. Amíg a japán fabulák fő forrása a zen, addig az európai példabeszédek a Bibliára épülnek.  Amint a shintoista szerzetes üldögélt a cseresznyefa alatt, úgy ült az almafa alatt Newton. Változhat a helyszín, az idő, de a gondolat, a váz, a forma, az ÉLET örök.  Az emberiség történelme egy kifogyhatatlan dráma, sohasem tanulunk eleget, sem a bohócoktól (Bohóc), sem a ripacsoktól (Ripacsok), mert a köztünk lévő „szoros űrben” szertefoszlik a létünk (Család). Példaértékű a természet, az Isten, az idő, a törvény, a teremtés, a társas lény. A sorrend egyénenként változik. A Zalán-haikukban mindez para-, anti- és metahaikukban van jelen[3].

Weöresi mediátor-fotográfia: a magyar lírában az önkiírás jellegzetes alkotói módszer, amelynek következménye az, hogy a felvett költői szerep és a személyiség közötti állandó lebegés mediátor, prótheuszi jellegű lesz. A személyiség mindig a saját képére szabja az őt elrejteni hivatott álarcot, úgy bújik mögé, hogy az álarc kezdi felölteni a költő személyiségét. Így jön létre egy belső konfliktuskezelés a pillanat szemantikai megragadásával (Levél, Terv): egy női profil / S mögötte arcmasszába / összegyúrt Világ, vagy avarra ejtett / fénykép az elmosódott / arc helyén madár. Zalán rajzaiban minden vonalnak helye, időrendje, szerepe van. A friss rajzokban testet ölt, s minden üveg mögül vigyorog a Halál!

Időutazások: elvétette az / órát meghalni volt hely / de nem volt idő.  Mondhatni: vissza a jövőbe. Az időugráson való töprengés kedvelt téma volt, és lesz is. Az időcsavarokat, paradoxonokat megjeleníteni haiku-szinten emberpróbáló feladat. Zalánnak ezt úgy sikerült megoldania, hogy az idő időtlenségét hangsúlyozta ki (Jelenidő, Most, Időtlen, Végül, Időköz, Időkör, Akkor). Az utolsó sorokban csattanószerűen ugrik a dimenziók között (Gyászbeszéd, Kántoriáda), játszik a szavakkal, ezáltal időzavart idéz elő, felborul a tér-idő egysége, és feltesszük a kérdést: ha múltunk jelen / jelenünk pedig jövő / jövőnk hol múlik. Jómagam ezt ekképpen fogalmaztam meg: a múlt emlékszik / a jövő várakozik / a jelen szemlél. Az idő egy egyenes mentén halad, az egyenesnek nincs vége, csak szakaszoknak; az emberiségnek, az életnek nincs vége, csak az egyénnek. Noha ez nem túl megnyugtató…

Kísérletező csöndpoétika: az idő olykor a végtelen térben kap értelmet. Ahogy Deák Bill Gyula énekelte: „Köszönj hajlongva a süket csöndnek” (Ne fordulj el!). Aki haikut ír, az vágyik a csöndre (Befelé), hiszen az ihlettel nem egy zsúfolt villamoson, egy száguldó motoron, egy lánctalpas mellett masírozva fog találkozni. Fontos néha kiülni a tópartra, felnézni a csillagos égre, önszemléletet végrehajtani, figyelni a pillanatot, amelynek igenis van időintervalluma, tudatos szerkesztésmóddal pedig a tóba vetett kő hullámainak fokozatos elhalása is érzékeltethető (Visszhang). Ugyanígy halványul el a szavak ereje, így szűnik meg a skeleton-struktúra (Fogyatkozás), kiüresedik a fizikális test (Elfoszlás), elkezdődik a „vázasodás” (Hallgatásod, Váz), amely az asztrált testen kívül maradva megőrzi hamuszobrunkat. A csónak partot ért, hideg csendben, fekete minden. A végtelen csöndben védtelenek vagyunk. Ahogy Pilinszkynél plakátmagányban áztunk, Zalánnál bogáncsmagányban szakad ránk a reggeli harmat (Könyörtelenül).

Avantgárd hullámok: az első haiku-fordítások (illetve „ferdítések”) angol és francia nyelvterületen születtek az 1910-es években. Táptalajuk az angol és amerikai költők avantgarde mozgalma, az imagizmus volt, amely a haiku módszeréhez és képalkotásához nagyon közel álló versírást tekintette legfőbb elvének (F. S. Flint, Amy Lowell, Ezra Pound, R. Frost és A. MacLeish). A Zalán-haikuk alaptulajdonságai között szembetűnő az, hogy valójában sűrített impressziók (Teregetés), szimbólumrendszerrel dolgoznak (Peron), expresszivitásuk szembenáll a közlés minimalizmusával (Ablak-kép), szürreális képeikkel meghökkentenek, elbizonytalanítanak (Kifeszített, Lányzavar, Irodalom). Egy Zalán-haikut nem elegendő egyszer elolvasni, mert akkor valóban csak az ablakot látjuk meg, nem pedig azt, ami mögötte van: a pózt, a keresztet (Brókát), a lemenő-felkelő napot, a füstben araszoló létet (Füst), a halál árnyait (Árnyak), a viszkető másnaposságot (Seb), a mennyek útját (Út), a rettegés jeleit (Jel).

Társművészetek bevonása: a haikuban egyesülnek a rajzok vonalai (Rajzok a halálról, Hárfa), az ecsetvonások színei összeállnak (Akvarell), teret kap a zeneiség (Partitúra, Szólam, és Média). Mindezek az eredeti japán szavak, szójátékok poliszémiáját hivatottak visszaadni. Az igazi költő modern polihisztor, aki mindenben meglátja az értéket, sokoldalú tevékenységét pedig a végtelen sűrítésben kamatoztatja. Az igazi olvasó modern dekóder, akinél a vonalak, színek, hangok kavalkádjából megszületik az ÉRZÉS. Divatos manapság haiku-installációkat kiállítani (pl. Gyulán a Pándy Kálmán Megyei Kórházban volt rá lehetőség). Kíváncsi lennék egy Zalán-haikukból készült perfomance-re is…

Hiátus-pótlás: a címadó haiku magyarázatául szolgál a kötetnyitó Hiátus: tartalommal, érzelmekkel, filozófiával, mélylélektannal, gyakorlattal kell feltölteni az olvas(and)ót. Zalán Sára igényes, mérhetetlenül tudatos szerkesztésének eredménye, hogy a japán cédrus árnyékából a magyar fénybe lépett egy sokoldalú alkotó, aki létomlásra ítélt hazában képes graffitik nélkül is összetartani a várost.

Zalán Tibor haikui nem villamosfirkák, nem lapszéli jegyzetek, hanem egy dekadens, posztmodern vagy akár poszt mortem evolúció curriculumai, bennük a létezés tradicionális hungaricumai köszönnek vissza, ettől egyediek. A japán forma csak váz, sorainak esszenciális hasítószavai igazi nyugati világképben lüktetnek. Ő pedig szelíden osztja szét testét a világnak, ahogy egykor Krisztus is tette (Szelídítés). Hát hol itt az Önzés…

Azt mondod önző

vagyok Igaz Nincs bennem

más csak irgalom