Bodor Ádám és Elek Tibor
Darvasi Ferenc
Nagyprózában a kispróza
Bodor Ádám békéscsabai estjéről
2012. április 23., Jókai Szalon
Rögtön feltűnt, mikor még csak kezdtem az ismerkedést a kortárs magyar irodalommal, és Krasznahorkain, Darvasi Lászlón, Tar Sándoron és Zalán Tiboron túl nem nagyon olvastam mást, hogy nálam pallérozottabb barátaim mennyire más dimenzióba kapcsolnak, amikor egy bizonyos erdélyi származású, de régen Magyarországra költözött prózaíró kerül szóba. Bodor Ádám, mondták ki, szinte áhítattal, a nevét, amihez aztán nem is igazán fűztek semmit, mert mintha felesleges lett volna ragozni, amit ez a név és a hozzá fűződő szövegek rejtenek. A bennfentesek mosolyával nyugtázták a tényt, hogy létezik ez a ritkán, de akkor nagyot szóló alkotó. Igen, a Sinistra körzet, ahhoz nincs fogható, mondták, ha néha mégis mondtak valamit.
Volt az egészben, ebben a szertartásban valami - kívülállóként természetesen idegesítő - titokzatosság. Hogy aztán rájöjjek, amikor kezembe vettem a könyveit, hogy, a művész saját szavaival élve, ez „az ösztönös, nem kiszámított titokzatosság" éppen a Bodor Ádám szövegek egyik leglényegibb jellemzője is. Mint ahogy később azt is látnom kellett, hogy magának a kolozsvári születésű művésznek is alaptulajdonsága az enigmatikusság. Ellátogattam egy-két beszélgetésére, tudom, miről beszélek. Szigorúan és tömören válaszol, láttam is egy-két kérdezőt emiatt leizzadni és az est végét várni. Ha nem lenne tiszteletlenség, azt is állítanám, hogy Bodor amolyan irodalmi nehézfiú; ezerszer meggondolnám, hogy mit kérdezzek tőle, nehogy rám pirítson visszakézből.
Szerencsére a békéscsabai esten a sokat megélt szerzőt egy szintén felvértezett, tapasztalt moderátor, Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka főszerkesztője faggatta - így a nyögvenyelősségnek nyoma sem volt. Elek mindjárt az elején leszögezte, hogy nem a Verhovina madarai bemutatójára gyűltünk össze, hanem - mivel Bodor még nem járt Békéscsabán - a teljes életmű valamiféle foglalatát igyekeznek majd nyújtani. És nem hazudott: átfogó képet kaptunk a Bodor szövegeiben felmerülő kérdésekről, alkotói módszerről, gondolkodásmódról. Hogy aztán az árnyalt kérdéseket általában rövid, de szintén árnyalt válaszok kövessék.
Elsőként az került terítékre, hogy mit is jelent az erdélyi író fogalma. Bodor el is zárkózott ettől a terminus technicustól - mondván, hogy utálja, mert valamiféle anyaországi gőgnek tartja külön beszélni a határon túli magyar irodalomról -, meg nem is, hiszen mi másból is táplálkoznának szövegei, mint az „erdélyiségből", letagadhatatlanul. Erdélyt amolyan etnikai és földrajzi tájként értelmezi, fejtette ki, és még azt is megkockáztatta, ha mondjuk Pesten született volna, nem is vált volna belőle prózaíró vagy unalmasan írna.
Már a beszélgetés vége felé említették meg az egészen a '60-as évekig rendkívül sokszínű, magyarok, németek, románok és zsidók lakta Máramarost, Románia és Ukrajna határvidékét, ami elsőként ragadta meg a képzeletét, s melynek ábrázolása mellett a mai napig kitart, hiszen maga Verhovina is a történelmi Máramaros északi részén található. Bodort 1952-ben államellenes szervezkedésért letartóztatták Romániában, és két évre börtönbe került. A földrajzi meghatározottság mellett Bodor azt sem tagadta, hogy a börtön hatása is rendkívül fontos volt a számára, erkölcsi értelemben és írásait tekintve is.
Az estnek ezen a pontján Bartus Gyula, a Jókai színház friss Jászai Mari-díjas művésze olvasta fel a Milyen is egy hágó? című írást, amely annak illusztrálásául is szolgált, hogy milyen lélegzetállítóan sűrű és titkokkal teli a Bodor Ádám-i kisepika. Természetesen szóba kerül az is, hogy, ha már jelen van, miért nem maga a szerző olvassa fel a saját művét, hiszen viszonylag ritkának nevezhető, hogy egy alkotó másra bízná egy szövege tolmácsolását. Bodor elegáns válasszal szolgál a felvetésre: nem akarja ráerőltetni a saját interpretációját a befogadóra, mondja, márpedig minden felolvasás értelmezés, és ő jobb szereti az olvasást, mint intim, magányos tevékenységet. Mint ahogy íróként, az alkotás folyamata közben viszont egyáltalán nem törődik azzal, milyen elvárásai lehetnek majd az olvasóknak.
Bartus Gyula színművész olvassa fel Bodor Ádám prózáját
Elek Tibor arra is rávilágít, hogy Bodornál kis- és nagypróza nem válik el élesen, gyakorlatilag a nagyprózái is rövidebb egységek nem is teljesen hézagmentes egymáshoz illesztésével születnek meg. Mindketten úgy vélik, hogy időszerűtlen már a kérdés, főleg a posztmodern óta, hogy mit kell novellafüzérnek és mit regénynek tekinteni. Bodor elsősorban a kispróza mestere, aki tulajdonképpen nagyprózában is kisprózát ír, ez nyilvánvalóan így van.
Elek felveti azt is, hogy akár trilógiaként is olvasható lenne a Sinistra körzet, Az érsek látogatása és a Verhovina madarai, de Bodor ettől - az egyébként mások által is megemlített - értelmezéstől mereven elzárkózik, mondván, hogy komoly különbségek vannak a három könyv között. Azt viszont felveti ő maga is, hogy nem hisz azokban az írókban, akik túl sokoldalúak, folyton meg tudnak újulni - az ilyesmi szerinte egyszerűen nem hiteles művészileg. Ilyenképpen tehát, indirekt módon, mégis annak a vélekedésének ad hangot, hogy a művész gyakorlatilag ugyanazt az egy könyvet írja egész élete során.
A Jókai Szalon közönsége
Bartus Gyula az est második felében felolvas a Verhovinából is. Elek megemlíti, hogy annyiban mindenképp különbözik ez a regény az előző Bodor-művektől, hogy egyszerre derűsebb és apokaliptikusabb, ami - ez a kettő együtt - ritka írói teljesítmény. Az író ekkor pesszimizmusának ad hangot, mert szerinte a világ tulajdonképpen tönkrement végérvényesen. Azt viszont hangsúlyozza, hogy semmiképp sem a magyarok apokalipszisét akarta szavakba önteni, csupán egy olyan területről írt, ahol korábban éltek, de ma már nincsenek magyarok.
