Ayhan Gökhan
Toroczkay András: Napfényvesztés
Mielőtt elragadtatnám magam és jellemzésem hirtelenjében a szerző elsőkötetes voltára szorítkozna, s abból indulna ki a könyv erényeit, esetleges hibáit taglaló lemzés, gyorsan olvasói élményként kezelem a könyv tartalmát, nem bocsátkozva túlzottan hivalkodó kritikai felütésekbe.
A hétköznapi olvasó jelmezében maradva kijelenthetem: nekem ez a könyv tetszik. Hogy-hogy nem, az ember mondd ilyet a poétikai adottságok megfontolása és az esztétikai mércék felállítása nélkül. Tetszik, mert egy édesanya halála és az azt megelőző és követő körülmények összefoglalása válik a kötet fontos célpontjává, nem nyitva teret az ilyen témáknál általános, túlzásba vitt érzelgősség elszaporodásának. A cím mögött rejlő valóság-tárgy a napfogyatkozás (azt hiszem, Magyarországon legközelebb a kétezres évek végén lesz újra látható). Az ember életében egyszer találkozhat a napfogyatkozással és az édesanyja halálával, mint ahogy élete és saját halála is egy van. A nap az élet jellegzetes szimbóluma, Mária jelképe; ezt a napot veszti el a szerző, ennek a napnak a hiánya köszön vissza a kötetből. Ami nekem túl direkt, az anya halála jelentette tragédia újabb, már-már fiktív tragédiákkal színezése, a baljós előjelek túlzott felsorakoztatása, a helyenként a minden-mindegy állapot feloldhatatlan kidomborítása az egyes szövegekben.
A versek regényesek, nagy részük elbeszél, rögzít, visszaemlékezik, a múlt csatornáján keresztül áramlik a sok-sok történet és a leírásuk szorongatóan szép és nem egyszer meglepő fordulatokkal bír, az esetenként fel-felbukkanó hibák ellenére. Családregény ez, versbe tördelve. Kitérőként jegyzem meg, a versek a valóság leszármazottjai, természetes élőbeszéd irányítja őket; a nyelv a megszólalás eszköze, nem pedig lírai tárgy, mint azt manapság nem egy fiatal szerzőnél megszokhatta a kedves olvasó. Az én olvasásomban zavart okozott, egyes versek értelmezésénél akadályként képződött körém a halálhoz való viszonya a költőnek, az a tény, hogy nem tud elmozdulni az édesanyja halálától és a családját és az őt ért szenvedésektől, nincs szándékában egy objektív, egyetemesebb kiegyezés felé törekvés, ami segítségével felszabadítaná, több levegőhöz juttathatná az olvasót. Mintha Toroczkay András nem akarna engem, olvasót megtanítani a halálfogalom ízének megtanulására, az édesanyám vagy édesapám halálának feldolgozására, hanem benne hagy a versei vetette szorongás eltéphetetlen hálójában. Nem gondol arra, hogy az ő édesanyján kívül más édesanyák is meghaltak vagy meg fognak halni. Megjegyzem, nehéz dolga lesz annak, aki a versek olvasásánál egyedül azok poétikai sajátságaira figyel majd, az erős élményből építkező versek ezt nehezen teszik az olvasó számára lehetővé.
Finom megoldásnak gondolom a narrátor-kezelést, néhol a költő mintha ismeretlen világból jelentkezne, mintha a túlvilágról vagy a túlvilágba küldene versleveleket a családjához, a halott édesanyjához. A Séta című versben az egyetem környékén sétál a már halott édesanyjával, vele együtt értelmezve a történteket. „ Teljesen beleéltük magunkat / Jól ránk ijesztettél - mondtam, / közben kurtán nevettem és vállad bokszoltam." Itt érzek némi halványan lappangó feloldás-mechanizmust, ha szabad ilyet mondanom (és miért ne szabadna), humort („Humortalannak lenni annyi, mint embertelennek lenni. Hiszen maga az ember is rendkívül furcsa lény, s maga az élet is kicsiny és nagy egyszerre, vagyis humoros" - Kosztolányi); és az ilyen típusú játék beiktatásával nagyban változtat a költő a versek keltette feszültségen.
Toroczkay András verseiben intenzív emlékezés és szomorúság válik valósággá a személyesség hangján, de mindvégig (ha itt-ott nem is) a pontosság keretei között maradva számol be az édesanyja szokásairól, az állapota változásáról, a megfagyott felhőkről és a Toroczkay-családról. Olvasása mindenkinek kötelező, kivétel talán csak az lehet, aki soha nem született meg vagy aki soha nem fog meghalni.
Toroczkay András: Napfényvesztés. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2010.
