Grecsó Krisztián
Családi csomagolás

A félős kopogás után egy köpcös férfi lép be féloldalasan, nem köszön, csak mélyen ülő, izgatott halszemekkel kéredzkedik befelé. Ennek a délelőttnek befellegzett, gondolom, mikor végre beljebb tessékelem a szerkesztőségbe, az elgyötört, lemondó tekintete miatt vélem így, amiatt, hogy úgy néz, mint aki hozzám utoljára jött, és most már sehová nincs tovább. Haja csak félig ősz, viszont mindenütt ritka, a nők öregszenek így, néhány mondat után úgy fogalmaz, hogy a kettőnk közti bizalomra tekintettel barátoknak is tekinthetjük egymást, velem ő így van, aki a fia lehetnék. Várakozó állásponton vagyok, érdeklődő, ám semleges tekintet, tessék, uram, mondja a szemem, de a koromat meghazudtoló fáradt rutinnal ülök tovább némán. Ha netalán kérdezek valamit, csak felettébb tapintatosan, az efféle kíváncsiskodásra nem illendő személyeskedve válaszolni, ha pedig mégis így tesz, tolakodó alak, aki ellen úgysincs védelem. Találgatom, milyen fordulattal él majd, hogy „először hoz írást”, „egész eddig titokban”, „de most, hogy nyugdíjba ment”, „szeretné, ha ezek a gondolatok másokat is…” igen, erre gondolok, hogy egy életen át dugdosott érzelmek sisteregnek a papíron, és most azért a szűkös nyilvánosságért epednek, aminek az én ízlésem a kapuja. Negyed óra múlik el csontfájdító lassúsággal. A redakció beázik, a takarítónő az asztalra helyezett egy jégkrémes kupát, abba koppan bele a víz, a beépített szekrény alja már rohad, doh- és penészszag van, azt hiszem, kissé vendégem is megázott odakinn, a nedves csirketollnak van ilyen gyomorforgató szaga. Igyekszem máshová nézni, szemben egy társasház épül, sárga védősapkás férfiak kémlelnek ki a jövendőbeli ablakok helyén, negyedórákig csak állnak, mozdulatlan. Vendégem, aki a kettőnk közti bizalomra tekintettel hamar barátjává fogadott, még mindig nem ejt egyetlen szót sem az ölében szunyókáló nejlonszatyorról, pedig a lélegző batyuról azt gondolom, szellemi táplálék lapul benne. Hanem, ő soha senkivel nem tudott ilyen értelmesen elbeszélgetni, például úgy, mint most velem, mert én azért mégis más vagyok. Zavarba hoz, mondom szenvtelenül, kissé talán a szememmel mosolyogva, akkor feleltem így egyszer, mikor egy izzadós kezű, füllentős magyartanárnő azt suttogta egy konferencia szünetében, imádom az írásait. Mert neki, magyarázza, olyan munkát jelölt ki a sors, ahol az érzelmekről nem volt ildomos beszélni. A fia meg vadász, mondja, egy olyan vadász, akit nem érdekel semmi más, mondjuk a versek, a legtöbb vadász ilyen barbár. Mármint szakbarbár, óvatoskodom, a vadászok védelmében, illetve teszek a vadászokra, inkább, hogy mondjak valamit. És ő a feleségétől is, akire sohasem mondana rosszat, csak egyszer kérte, hogy olvassa el, mert az a vers neki is az elevenébe vágott volna, csak azért, különben nem tolakodik, és a neje, aki tisztességgel fölnevelte a gyerekeket, feddő szó nem érheti, azt felelte, majd, ha lesz ideje. Ő eltette, pedig nagyon fájt, hogy azóta, és ennek már nyolc éve, nem tértek vissza rá, hogy a nejének ez egyáltalán eszébe sem jutott. Az unokája meg, akit odacsap a fia néha… a vadász?, villantottam meg gyarapodó ismereteimből… hát persze, mondta, és kapkodósan folytatta is, hogy kövér, nem az, hogy hájas, de húsos fiú, nem tud megcsinálni tizenöt fekvőtámaszt, a fenét, ötöt se, puha, elkényeztetett kölök, és soha egy büdös sort sem olvas. A kötelezőket is ő zsolozsmázta el neki, és akkor pedig tetszett, és megfogadta, hogy magától is, de sohasem.
Hát akkor kiben bízhatna ő?
Milyen értelemben kellene, okvetetlenkedem, az a bizalom. Abban az értelemben, feleli, hogy őrá senki sem fordít energiát, még a családjában sem, őrajta átnéznek, ki foglalkozna akkor ezekkel itt, mutatja, és az asztalra puffantja, mintegy nyomatékképpen a nejlontáskát, az ázott zacskót, ami odacuppan a dohányzóasztal nyirkos lapjára. És ekkor elérkezettnek látom az időt, hogy végre előhozakodjam, szokásosan, választékosan, jó ütemben fölfedjem a kortárs magyar irodalmi folyamatokat, a folyóirat-kultúrát, illetve mindennek az izének a mélyrétegeit, és hogy a szelekció nem értékítélet, esetünkben is, néhány darab ízlés mentén van a mezsgye kitaposva, és a redaktor is csak egy szűklátókörű állat, mikor vendégem, akivel olyan sietősen kerültem bizalmas viszonyba, közbeveti, hogy őt a publikáció nem érdekli. Illetve, minek tagadná, ha van benne, örömmel veszi az esetleges merítést. De nem ez a fontos. Hanem, kérdezem, akkor mi? Ekkor némul el először, nem felel, hosszúra nőtt körmével az asztalra ragadt cellux-cafatokat kaparja föl, és apró galacsinná gyúrja, aztán csak egy jókora levegővel ereszti ki végre.
Mi lesz ezzel, ha ő meghal?
Az ő családjában nincs szeretet, és én vagyok az utolsó ember, akiben még reménykedik, hogy megőrzi ezt, hogy vigyáz rá, hátha lesz még valaki száz év múlva, aki kíváncsi ezekre, emeli föl a hangját, és kibont három műbőrkötésű, nagyalakú füzetet, a hármat együtt alig éri át egy arasz. Nem lehetne, hogy ővele az életben először végre valaki foglalkozzon, hogy vigyázzanak rá, az értékeire, már, ha vannak neki, hogyha mi így megbízunk egymásban, nem őrizném ezeket, könnyes szemekkel. A kék-fehér csíkos jégkrémeskupába toccsannak a cseppek. „Családi csomagolás”, villan a szemembe a felirat, mikor nehéz lélekkel felmarkolom a paksamétát.