Greiner Éva
A vándorló öröm gyertyája
Karácsony előtt egy sötét reggelen Sára odasomfordált az asztalomhoz, és egy hosszúkás, kék selyempapírba, ezüst szalaggal átkötött kis csomagot csempészett rá.
Ott voltam a közelben, nem lehetett nem észrevenni ezt a jelenetet. Meglepődve, ugyanakkor örömmel kérdeztem:
– Sára, mi ez? Csak nem ajándék?
A kislány zavartan, piros arccal bólintott, és figyelte a hatást.
Az osztályban csak néhány gyerek lézengett, még bőven volt idő a becsöngetésig.
Szép lassan, komótosan fejtegettem ki a selyempapírból az ajándékot. Egy finom mézillatú gyertya került elő belőle. Kiderült, hogy Sára maga készítette egy gyertyaműhelyben.
Mindjárt előkerült a szekrényből egy üveg gyertyatartó, pillanatokon belül ott tündökölt az íróasztal sarkán, s a gyertya illata betöltötte az egész termet. A gyerekek is észrevették, Sára pedig diadalittasan aratta a babért.
Azt ígértem nekik, hogy majd a karácsonyi ünnepségen fogjuk meggyújtani.
A nagyszünetben a tanári szobában nem titkolt dicsekvéssel számoltam be Sára ajándékáról, amit elismerő bólogatások kísértek. Másnap reggel, amikor beléptem az osztályba, első pillantásom az íróasztal sarkára esett. Nagy megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy a gyertya eltűnt. Mindenütt kerestem, a földön, az asztal alatt, hátha leesett, a polcokon, talán a takarítónő rakta át, hogy nagyobb biztonságban legyen.
Nem. A gyertya nem volt sehol. Egyszerűen eltűnt.
Ekkor elkezdtem találgatni, mi történhetett. Lehet, hogy elfelejtettem bezárni az ajtót, valaki erre járt, akinek úgy megtetszett a gyertya, hogy nem tudott ellenállni, és rögtön elvitte. Ami viszont furcsa, a tartót itthagyta, neki csak a gyertya kellett.
Amikor Sára megérkezett, nem szóltam semmit, mert attól tartottam, szomorú lesz. Meg reménykedtem is, hogy hátha előkerül még.
Aznap a kávészünetben hangos csevegés folyt. A mellettem ülő logopédus mesélte nagy hévvel, hogy Sára egy gyönyörűszép mézgyertyával ajándékozta meg. Egy egész remekmű, amit a kislány sajátkezűleg készített neki.
Visszafogottan hallgattam a logopédus örömét, mert engem nagyon bántott, hogy én úgy póruljártam a kedves ajándékkal.
Harmadnap a gyógytornász kopogott be az osztályba, és Sára után érdeklődött, mert a kislány az óra után, se szó se beszéd egy kis csomagot hagyott a kezelőágyon, és nem tudja, hogy ott felejtette, vagy neki szánta.
– Hogy néz ki az a csomag? – kérdeztem.
– Keskeny, hosszúkás és selyempapírba van csomagolva.
– Nem nyitottad ki? Úgy gondolom, gyertya van benne.
– Ezt honnan veszed? – kérdezte meglepődve.
– Mert én is azt kaptam, csak sajnos az enyém eltűnt. Kérlek, ne beszélj neki erről, nehogy rossznéven vegye.
– Érdekes… érdekes, amit mondasz, mert ma reggel azzal rontott be Márta, a logopédus, hogy ebben az iskolában újabban lopnak. Tegnap Sárától egy szép mézgyertyát kapott ajándékba, s ma reggelre nyoma veszett.
– Az övé is? – fakadt ki belőlem. – Azt hiszem, tudom már mi történt…
Aznap volt életismeret-óra, ez az egyik legkedveltebb tantárgyunk. Ilyenkor beszélgetünk életről, halálról, múltról, jövőről, fogyatékosságról, barátságról, szerelemről… mikor mi az aktuális, és mit kívánnak a tanítványaim.
Kört alakítva helyet foglaltunk, bejelentettem, hogy nem a megadott téma kerül sorra, hanem egy egészen más dolog, amit javaslok.
Az osztály pisszenés nélkül meredt rám, és érdeklődéssel várta, hogy mi az a fontos, az a rendkívüli, ami nem várathat magára, amiről rögtön beszélnünk kell.
– A téma címe: „Egy rejtélyes történet”.
Ezt kis mosoly fogadta, volt aki azt hitte, krimit fogok mesélni.
– Volt egyszer egy leány – kezdtem –, aki karácsonyra szeretett volna meglepetést, örömet szerezni azoknak, akik foglalkoznak vele. Elhatározta, hogy elmegy a gyertyakészítő műhelybe, és saját maga fog ajándékot készíteni. De egy ilyen alkotás rengeteg időt, egy egész délutánt vesz igénybe. Ezt sajnos nem tudta a leány. Viszont senkit sem akart kihagyni az örömszerzésből. Így azt találta ki, hogy mind a három embernek ugyanazt a darabot fogja ajándékozni, mert az ajándékozásban úgyis az örömszerzés pillanata a legfontosabb.
Amikor ideértem a mesében, Sára eltakarta a szemét, és hangos zokogásba tört ki.
– Légy szíves, engedd, hogy folytassam – kértem őt.
– Így történhetett, hogy amikor a megajándékozottak örültek és megköszönték a figyelmességet, az ajándékozó később, mielőtt hazament volna, visszalopózott az osztályba, és visszavette a gyertyát. Csak új papírba kellett csomagolnia, és vihette a következő embernek.
A történetet heves vita követte, és senki sem ítélte el a tettest, sőt, inkább mindenkiből sajnálatot váltott ki.
Közben elérkezett a várva várt nap, a bensőséges, szép karácsonyi ünnepség.
Az aulában a gyerekek és a felnőttek körbeállták az óriási fenyőfát. Én Sára mellett álltam, vállára tettem a kezem, és odasúgtam neki:
– Látod, ott, a fenyőfa alatt, milyen erőteljes, lobogó lánggal ég a vándorló öröm gyertyája…
