Megkérdeztük

 

 

 

 

geczijanos_copy

 

 

 

„A másvilág lehelete"

Megkérdeztük Géczi Jánost

 


Kultúrtörténész, neveléstudományi szakember, szerkesztő és tanszékvezető - lényegében, hiába él ezekből, mellékállásban. Valójában ugyanis író, költő és képzőművész, akinek igazi témája a tájak bonyolult és sokrétű története emberek kibogozhatatlan sorsába fonódva. Egyszerre érzéki és esszéisztikus szövegeit a magyar próza és líratörténet csodabogarai, elfeledett figurái ihletik. Ezt a sokféleséget próbáltuk szétszálazni Géczi Jánossal beszélgetve.


Végzettségedet tekintve biológus vagy, művelődéstörténészként egy növény, a rózsa-motívum kultúrtörténetével foglalkozol elsősorban, esszéistaként, szépíróként és képzőművészként is tevékeny vagy. Hogyan kapcsolódnak össze ezek az alkotótevékenységek az életedben, egyetlen nagy mű részeinek képzeled-e őket, ahogyan némely regényciklusaid, elsősorban a Tiltott Ábrázolások Könyve is felépülnek?


Nem mondhatom, hogy minden tevékenység mindig jelen lehet az életemben: az időszakaimra általában az a jellemző, hogy kizárólag egyetlen dologgal foglalkozom. Hosszan. Többnyire el is tölt a végzett tevékenység öröme. Szeretném, ha pusztán szövegekkel foglalkozhatnék, legyen az vers, próza vagy kép, de ez kivitelezhetetlen. Az életidőm java arra fordítódik, hogy becserkésszem, majd megszervezzem a munkára fordítható időt, a munkához kondicionáljam testemet-agyamat Azonban nem hiszem már, ahogy fiatalként reméltem, hogy lehetőségem lesz éveken áthúzódóan művészettel vesződni. Túl azon, hogy irodalomból éljek, olyan nagy ára van - közéletesditől a klikkesedésig, a megélhetési írástól az önmenedzselésig -, amelyet én nem szeretnék vállalni.

Egyébként, az esszéim például egyidejűleg táplálkoznak a szaktudományból és a művészetből, s csekély szaktudományos munkásságom tárgyai között is ott van például a képzőművészet. Szóval, a különféle, váltakozó tevékenységek lehetőséget nyújtanak a kikapcsolódásra.

Persze, ha előállítottam a létfenntartásra fordítandó javakat és a szeparálódás megteremtéséhez szükséges körülményeket, a szövegesülés akkor sem magától értetődően sikeres. Valójában ilyenkor csak feltornázódom abba az állapotba, amikor a magam legjobbnak elgondolt törvényei, rítusai, algoritmusai szerint elkezdhetem az életemet.

Újabban csekélységemet azon kapom rajta, hogy irigylem a más életű - az egyféle alkotást és az azzal váltakozó felkészülést választó - pályatársaimat. Akiket ösztön- és pályadíjak, megrendelések és az irodalmi élet javai segítenek működésükben. S nem a sikerük után vágyódom, hanem arra, amivel munkájukhoz hozzájárul a közösség. S talán azt is érzékelem, hogy a beszéd tárgyává válásuknak milyen egyéb haszna lehet. Szó, ami szó, mostanság örömmel mennék el két-három évre egy regénybe, valahová Montenegróba vagy Szófiába. Jobb esetben Marrakeshbe avagy Jeruzsálembe. A dekollázsaimmal is illene foglalkozni,  a rózsaszimbólumok rendjét is idejében át kell tekinteni és nyilvánossá tenni.

Természetesen egyetlenegy életem van, s azt egyetlen történetben elmondhatónak találom. Legfeljebb az terjedelmes.


Mintha legutóbbi többkötetes nagyvállalkozásod, a leginkább családregénynek olvasható Tiltott Ábrázolások Könyve az életműved összefoglalását kísérelné meg, visszanézve úgy is tűnhet, hogy minden, amit valaha csináltál, ennek a sorozatnak a része vagy előkészülete volt. Honnan a cím különben, mit jelentenek a Tiltott Ábrázolások?


A Tiltott Ábrázolások Könyve majd húsz évig íródott, sok részlete könyvként is megjelent, s utóbb két kötetben megjelentette a Gondolat Kiadó. Az igazi/egyetlen történethez ragaszkodó próza ellenében (is) készült ez a minimalista, mozaikos szerkesztésű, s a lassú tekintetű olvasókra váró szövegfolyam. És szintézisnek vélem, mi tagadás, a regény megírásakor legalább is annak gondoltam: az élet és a mondatok többcentrumúságát remélem, sikerült is elmondani. Ami pedig a veszprémi Cholnokyak (ál)családregényének címét illeti, arra utal, hogy ha létezett egy olyan lista (van olyan hagyomány), amely azáltal, hogy meghatározza, mi az, amelyet a világrend helytelennek tart elgondolni, mit nem szabad olvasni, egyben azt is megmondja, miként lehet ugyanarról a világról másként gondolkodni, ugyanazt a történetet másképpen elmondani.


A pályád nagyon figyelemreméltóan indult, Vadnarancsok című munkád elég erőteljes botrányt váltott ki. Hogyan emlékszel vissza erre, mennyire befolyásolta ez a korai figyelem mindazt, ami utána következett?

 

A Vadnarancsok egy gyenge, utópisztikus társadalom alapvető hazugságaira világított rá, s a botrány, amelyet a szociográfiák ébresztettek, nem a két könyvé volt, hanem azé a korszaké. Tévedés lenne azt hinni, hogy a felfordulás irodalmi hatás eredményeként keletkezett. Magam akkor is küzdöttem és azóta is küzdök az ellen, hogy irodalminak tűnhessen, ami nem az. A közírói-közemberi cselekvés egyik lehetősége volt mind az élettörténet-rekonstrukció, mind a beszélgetés-sorozat, s amikor e ciklus újabb darabjai (a vers, a regény, majd a dráma) megjelentek, s nem a kor beszédmódján tartalmaztak kritikai elemeket, már nem is kavartak semmiféle botrányt.

Az élettörténetek és a beszélgetések a társadalom margójára szorult kortársaimról szólnak, akik létezéséről nem vett tudomást sem a társadalom többsége, sem az államhatalom. Hőseim mindegyike azon igyekezik, hogy saját maga számára megteremtsem egy élhető, alternatív életmódot - ebben azonban nem talál egyikük sem támogatásra, mert buzgólkodásukat és az életüket társadalomellenesnek minősítik.

A figyelem, amelynek a középpontjába kerültem, kezdetben nem zavart, egyszerűen azért, mert a felfogására nem volt érzékszervem. Aztán pedig, amikor kialakult, annyira kétségbeestem, hogy egyetlen mozdulattal katapultáltam az irodalmi-művészeti, sőt a politikai tevékenységre alkalmat nyújtó közéletből. Azóta sincs kedvem visszatelepedni.

A két-három évig tartó intenzív figyelem sajátos igényt is támasztott irányomban, pontosabban az írásaimmal szemben, amelynek én nem feleltem meg. Újraépítettem - aztán megint, újra és újra - a korszak kérdéseitől és mozgalmaitól idegen, saját világomat, azóta talán ha öt-nyolc éve érzékelem azt a tapintatos érdeklődést, amely közegét ígérheti a magamfajta gondolkodásának és tevékenykedésének. Ebben a világban, jól látszik, a szokásoshoz képest erőteljesebben érvényesül egyfajta enciklopédikusságra törekvés, a monokulturális gondolkodástól való riadtság, a természettudományos tájékozódás igénye és a mindennapi, az egyéni élet értékeiben való hit.

Az esszé műfaja, művelése ezért vált egyre fontosabbá nekem - de úgy találom, sokan vannak hozzám hasonlóak.


Sokan tartanak különcnek, legalábbis különutasnak, magányos farkasnak és magad is elsősorban "ködlovagokhoz" kötődsz a magyar irodalomból (a Cholnoky-fivérek, Hajnóczy, a neoavantgarde). Hogy látod, van azért magyar hagyománya annak, amit csinálsz, "tartozol" még valakihez-valakikhez? Kikre figyelsz jelenleg?

 

A hagyomány, amelybe tartozom, a körtefát fölemlítő Tihanyi alapítólevéltől Méliusz Herbáriumán át Szabó Lőrincig tart. Mindenki rokonom, aki a természet részének tudta valaha is magát, élt benne, vagy beszélt róla így, ebből a pozícióból. Amúgy meg ugyanazokra figyelek negyven éve, hűséges természetem van: az esszényelv különböző változatainak művelőire, felhasználóira Lénárd Sándortól Tolnai Ottóig, Tandori Dezsőtől Krasznahorkai Lászlóig, Zalán Tiborig, hogy csak a környezetükben, közegükben otthonos magyarokat említsem. Amúgy szerencsés a természetem, szeretem a jó irodalmat, legyen az bármiféle, sőt az amúgy - ilyen-olyan okokból - nekem ellenszenves figurák műveit is képes vagyok élvezni. Jó lenne, ha a különcségem ennyi volna. Nekem azonban akad a hóbort és a bolondosság közé eső egyéb szenvedélyem is: tartózkodási helyeimen előbb-utóbb megszokják, hogy málló vakolatot, padok és korlátok firkáit, falakra mázolt ábrákat, tépett ragaszokat, nap, szél és eső által szétroncsolt plakátokat gyűjtök és fényképezek. Embernek való kertet építek. Írok. Keveset beszélek. Tartogatom az időmet a barátaimra, nekem kedves úrnőkre és urakra.

Kire figyelek jelenleg? A régieken túl - a regényíró, etológiában is kitűnő Csányi Vilmosra. Onagy Zoltán új regényét is fontos irodalmi eseménynek látom: rég olvastam ilyen sikeresen megoldott, erős nyelvű, animális, felforgató hatású regényt a nemzedéktársaimtól. Nagyon jónak gondolom a műfordítás-irodalmunkat is, főleg ami Közép-Európát és az orosz irodalmat illeti. Mintha a matematikától, természettudománytól eltanult eljárások révén az esszék világa is módosulna. Szeretem azokat a folyóiratokat is, amelyek értékszemlélete tág, a Bárkától a győri Műhelyig, a Műúttól a Praeig. Megjegyzem, azt is tudom, kikre nem figyelek: továbbra is aggasztóan sok a kizárólagosságokban gondolkodó, lángszóróval randalírozó pályatárs és a hozzájuk tartozó intézmény.


A természet mellett a városok is kitüntetett terei írásaidnak, elsősorban a déliek, például lakóhelyed, Veszprém is mediterrán várossá stilizálva jelenik meg a szövegeidben. Mi vonz a mediterráneumhoz? Az alkatod? A kultúrtörténete? A flóra és a fauna?


Keresem azt a helyet, ahol, mint a misztikában az aszkéta, rábukkanhatok a két kozmosz közösségére. Ahol bennem jól érzi magát a makrokozmosz, s én is elvagyok a világmindenség morzsájaként. Emiatt írtam bele Rovinj könyvébe, széljegyzeteltem Szegedet és Marakesht, Rómát, Korfut, Kína délnyugati sarkának trópikusan hars vidékét, s évek óta a Murter-szigeti Tisnót. Persze Veszprémet is.

A mediterráneumban, a földek közöttiségben, ha éterizált választ akarsz hallani: a másvilág lehelete vonz. Ha földközelibb választ igényelsz, akkor a saját fajtám civilizációjának eredői érdekelnek, az a közeg, amelyben kialakult. S tekintve, hogy tót vér csörgedezik az ereimben, a hidegségek ellen igyekszem délre húzódni: nem véletlenül élnek arrafelé a bevégezetlenül zajongó kabócák, a fügefák és - a hőségre adott válaszként - hűsítő anyagok előállításán ügyködő citrusok. A kék színt is tömegében szereti a szemem s a tengerben, sok-sok év olvasás és világjárás nyomán, meg tudom már látni a borszínt. Először Messonghiban, ahol a vizet átúszta a sánta Byron, tapasztaltam meg a nyugatra futó alkonyi tengerre pillantva azt a mámort, amely, - a hellenizmus korának emberei szerint biztosan -, minden létezők sajátossága.

A mediterráneum eszmélésem óta kiválasztott magának, minden ízét és darabját el tudom fogadni, nekem, ha tehetném, ott kellene élnem.


Roppant nagy a munkabírásod, szédületesen sokat írsz. Ez valamiféle művészi kísérlet, mint, mondjuk, Tandori Dezsőnél, életmód, szenvedély vagy valami más?


Miközben elvész az időm és a testem, a folyamat eredményeként szövegekhez és képekhez jutok. Erről az ajándékról nem mondok le. Hogy ez sok-e vagy kevés, az számomra nem így vetődik fel. Jóval kevesebb - ha csupán mennyiségileg nézem - mint Balzacé, Prousté, Füst Miláné, Szabó Lőrincé, Vas Istváné, Kassáké, az irodalmat hivatásnak tekintő elődöké - de több, mint az irodalmat alkalmi tevékenységként űző, oly nagyon szeretett, úgynevezett kismestereké. Amit te soknak találsz, az számszerűen nézve nem is olyan sok: valóban, valamivel több, mint ötven kiadott könyvön áll ott a nevem, de valójában ez alig húsz mű, s ennek is több, mint a fele: kicsi verskötet.

Tandori Dezső sok-sok szempontból példa, s mert volt vagy másfél-két és fél év, amikor sokat beszéltünk, ezt ő is érzékelhette. Imponál, hogy esetében nem válik ketté az élet és a művészet általa művelt néhány ága, de én nem a tanítványa, hanem rá nagyon is figyelő pályatársa vagyok. Személyesen ismert mesterem nincs, de olyan több is, akinek életvitelével rokon az enyém. Abban több rokonom akad, hogy nálam is minden - néha közvetlenül, de többnyire közvetve - az írást szolgálja, azaz ahhoz járul hozzá, hogy szövegesülhessek. Tandori se, magam se, nem a művészetet csináljuk szenvedéllyel, hanem a saját életünket.


Az Iskolakultúra című pedagógiai szakfolyóirat főszerkesztője vagy, továbbá egy etikaoktatókat képző tanszék vezetője? Milyennek látod a magyar közoktatás ügyét most?

 

Az Iskolakultúra szerkesztőjeként húsz éve módomban áll az iskolaügyben születő tanulmányokat megismerni. Havonta 5-600 neveléstudományi szöveget olvasok el, s úgy tűnik, a lapra való hivatkozások alapján, a leginnovatívabb hazai szerzőkét. Mindezek alapján azt gondolom, a magyar közoktatás mélyen a lehetőségei alatt egzisztál, s hihetetlen módon pazarló. A neveléstudomány(ok) akadémiai tudományokká válása jócskán megkésett, sokak szerint éppen manapság történik meg, s inkább foglalkoznak önmaguk felépítésével, mint szerepelehetőségeik eljátszásával. Másrészt a neveléstudomány eredményeire nincs szüksége a kultúr- illetve az oktatáspolitikának sem. Az oktatásügy rendszerhibák tömegének betege, s a korrekció lehetséges formáit éppen az oktatásügy művelői és képviselői képtelenek észrevenni. Például eddig egyetlen egy rendszerváltás utáni oktatáspolitikai kurzus sem tudott semmit kezdeni azzal a ténnyel, hogy Közép-Európa multikulturális közeg, amelyet egyidejűleg három-négy kulturális hasadás oszt meg. Nem veszünk arról tudomást, hogy mi olyan földrajzi térségben élünk, ahol egyszerre hat a nyugati katolikus, a protestáns és a keleti katolikus hagyományrendszer (nem is szólva immár az ázsiaiakról, vagy a filozófiai eszmerendszerekről), az azokhoz illeszkedő, egymásnak sokszor ellentmondó gondolkodás. Arról, hogy a Kárpát-medence nemzetállami hagyománya és történetileg kialakult multikulturalizmusa harmóniájának megteremtésére kísérletet kellene tennie - az oktatásügynek is. Azaz államilag ugyan létezhet 'magyar közoktatás', de kulturális értelemben ilyesmi nem létezik. Az etika, ember- és társadalomismeret az a terület, amelynek képviseletére az általam vezetett tanszéket létrehoztuk, a multikulturalizmust, mint magyar illetve európai jövőt képviseli, ennek megfelelően nem morálfilozófiai, hanem multikulturális alapokat kínálunk a leendő tanári szakmához.


Mivel foglalkoznál, ha holnaptól soha többé nem kéne a megélhetésedért dolgoznod?


Említettem  már: leköltöznék egy nagyobb szövegbe, ahonnan Montenegróra vagy Szófiába lehetne látni, ha éppen nem a mondatokkal foglalatoskodnék. De úgy hiszem, Jeruzsálemnek is adósa vagyok még egy városesszével.

 

(Vári György)

 


 

Géczi János a BarkaOnline-on:

Szott szett (tárca)

A kert és a város (tárca)

Egy meg nem írt vers sorai (vers)

Ostende és Ostia-song; Makula; Két képeslap (versek)

Újra és újra (vers)

 


 

 

 

 

2010. október 13.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Marno János verseiCsontos János verseiZalán Tibor verseiCsider István Zoltán slamjei
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Nyilvánvaló - Szakács István Péter novelláiról „Szemétdomb az egész világ”Minimalista körkép - Fekete Vince válogatott kötetérőlÁll a bál
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA