Demeter Zsuzsa
Amilyennek lennie kell
Molnár Vilmos: Az ördög megint Csíkban
Molnár Vilmos furfangos szerző. Vagy ha igazodni szeretnék a szerzőnek a tavalyi évben a csíkszeredai Bookart Kiadónál megjelent, Az ördög megint Csíkban című könyvének nyelvezetéhez, a furfangos mellé egyéb jelzőket is odabiggyeszthetnék. Írhatnám például a legújabb kötetéről azt is, hogy blikkfangos vagy egyszerűen csak azt: cseles. Mert Molnár Vilmos történetei bájosnak, elbájolónak, üdének és humorosnak tűnnek (egyébként azok is), olyanoknak, amelyeket jó olvasni, kényelmesen hátradőlve dünnyögni, motyogni vagy mottyantani az orrunk alatt, hogy mik nem jutnak a szerző eszébe, fotografálni az ördögöt!
Ugyanakkor Molnár Vilmos történeteire a tudálékos olvasók és kritikusok rögvest ráaggathatják a mágikus realizmus címkéjét, besorolva és beskatulyázva ezáltal a szerzőt mindenféle írófejedelmek és -nagyságok közé, föl vele a polcra García Márquez és Tamási Áron közé. S ha netán még arra is vállalkoznánk, hogy hosszabban írjunk is a könyvről, akkor derül ki: a szerző bizony ügyes kis csapdákat állított az elvetemült kritikusok lába (billentyűzete) alá, s minden, a könyvre, a történetekre vonatkozó állítását szembefricskázza, -kacarássza egy-egy, látszólag a történetekre vonatkozó sora. Mert ha megkérdezik tőlem, milyen Molnár Vilmos új könyve, felelném rá rögvest, hogy – mint azt már a szerzőtől megszokhattuk – amolyan molnárvilikésen tökéletes. De most már óvatos vagyok, mert eszembe jut a kötetnek A falvédőn című írása, ahol a „Na milyen?” kérdésre (igaz, ott a vacsoráról volt szó) csak rövid biccenéssel kísért „Olyan, amilyennek lennie kell” a helyes válasz. Mert, hangzik a szerzői utasítás, légy résen, olvasó, „Csak semmi túlzó tetszésnyilvánítás. Még kételyt ébresztene a vélemény őszinteségét illetően. A szuperlatívusz különben is veszélyes jószág...” (88.) Mindezt persze nem hivalkodóan, nem feltűnően, hanem mint a nagyapa, halkan és komótosan közli velünk a szerző, amitől csak még jobban zavarba jövünk, elfelejtve címkéket és írófejedelmeket, elnézést kérve könyvtől és szerzőtől, bárgyún vigyorogva és bocsánatot kérve, amiért besuvasztottuk az írófejedelmek mellé.
Mert az nyilvánvaló, azt hiszem, hogy Molnár Vilmos könyvének a konyhaasztalon a helye, feltálalva a gőzölgő leves mellé, megtámasztva a sótartóval, gondosan ügyelve, nehogy rálöttyenjen a leves vagy rászottyanjon a lecsóból a hagyma. Evés közben jön meg az étvágy, Molnár Vilmos pedig igencsak meghozza az olvasó étvágyát, s bár a teríték igencsak bőséges, mégsem mondhatjuk, hogy elcsapja a gyomrunk. Hiszen főztje zamatos, friss, könnyű és lélekmelengető. Olyan, mint a hagyma. S ha hagyma, akkor, a szerzőhöz igazodva, a „héjával kell kezdeni. Csak azt lehántva hozzáférhető a többi burok. Lehetne ugyan kapkodva késsel kettévágni középen. Nem tesszük. Folyna a vére, csípné a szemünk. Inkább óvatosan lefejtve külső, vékony héját, magunk elé tesszük kitakart, pőre testét, majd miután darabig legeltettük szemeinket lágyan ívelő vonalain, öklünkkel odasújtunk a közepére. Ha ügyesek voltunk, ép, szép rétegekre esik szét, s körkörösen kibomolva feltárul a múlt.” (55.)
Mindebből egyértelműen kiderül: hagymát hámozni, felvágni, felbontani nem könnyű feladat. A szerző azonban nem jön zavarba, dehogy, tizenhárom történet simul egymásra, mint a hagymák rétegei, közöttük pedig a kapocs, leheletvékony, áttetsző hártyaként azok a „szemérmes mondatocskák”, amelyek révén bár kissé tótágast áll a világ, a szerző mégis magabiztosan, otthonosan mozog benne. Vagy éppen ezért. S talán azért is, mert ördöge van, no nem a gonosz fajtából, hanem a zsummogós féléből, aki kicsit pocakos, de előszeretettel fényképezkedik Madicsafürdő felett a kanyarban (Az ördög megint Csíkban), vagy aki a részletekben lakik, képes elbújni a nyári konyhában felakasztott hagymakoszorú fonataiban (Hagyma, avagy amikor nagyanyám varázslásra vetemedett) vagy a fokhagyma gerezdjében, netán a zöld hokedliről vigyorog, segítve a „pályakezdőnek” világfelfedező útján (Nagyanyám hokedlije), s aki felmászik a falvédőre, a „hímzett filozófia” és „hímzett meszeléspótlék” alá, alakja, bájos kis koboldként, afféle házi manóként változik, s bár néha „pofája elmecseredik”, mégis ő a „pályakezdő kedvence” (A falvédőn).
Nyugtázhatjuk tehát, Molnár Vilmos könyvében aki ördöggel cimborál, annak tótágast áll a világ: rejtett, sosem volt arcát mutatja, ahol a mindennapi mögött felsejlik a csoda, ahol a valóság csak azért bukkan fel, hogy feltáruljanak különböző, egymásra rétegzett alakjai. Az olvasónak nem marad más dolga, mint hogy lefejtse, kibontsa, ahogy a hagyma burkait, ezeket az egymásra rakódott világokat, s ne tartozzon azon elvetemültek közé, „akik az égen időnként elhúzó repülő malacokban sem hisznek”.
Az ördögöcske kezét sejthetjük nyilván abban is, hogy épp tizenhárom történet kerül Molnár Vilmos kötetébe, mint ahogy abban is ő lehet a ludas, hogy – a mesei logikát követve – három ciklusba tömörülnek ezek a történetek. Az első ciklus történetei között találkozhatunk Bélákkal, Isten Barmával, Tolakodó Fráterrel, megannyi hétköznapi figurával (Félig titkos történet, Béla kézre kerítése), akiknél már csak Bereczki Paula és a marslakók csodás története hétköznapibb (Bereczki Paula esete a marslakókkal), s színre lép a már említett ördög is, aki hűséges útitársként végigkíséri szerzőnket a további ciklusokon. Az utolsó ciklus történeteit antimeseként is olvashatjuk, motívumok, szüzsék, archetípusok játékos átírásaiként, amelyek valahol a világ kezdetén játszódnak, amikor még düllögött, billegett a golyóbis négy sarka, megtudhatjuk, miként született a happy and és a hülyeség, a melodráma és a medvepuszi. Mint ahogy az is kiderül, hogy fára mászni jó, s hogy miként tűnt el a világ közepe, hadd ne koslasson azon fel-le senki többé. Azóta lett minden relatív, a királylány fekete- fehér, a varas béka szivárványszínű, a koalamaci mindentudó, a hagyma főszereplő – azaz minden értelmezésfüggő.
A nézőpontok sokféleségét, a hétköznapi dolgokban is a titkokat, a csodát, a valóság mögött lapuló meseit csíphetjük fülön a kötet második ciklusában. Ezek azok a történetek, amelyek központi helyet foglalnak el nemcsak a kötetben, hanem az olvasó lelkében is. A gyerekkor, a családi legendárium, a titkok és misztikumok képes könyvét forgathatjuk, s azt hiszem, Molnár Vilmosnak, kis ördögi segédlettel és késztetéssel, bűnös nyughatatlansággal sikerült galléron ragadni a gyerekkori emlékeket, amikor még a tárgyaknak lelkük volt, a valaha volt emlékek megszelídülve, boldogan kuksoltak a pincehomályban, amikor a kontyba rejtett óra ketyegése, csörömpölése nemzetek barátságában játszott főszerepet, amikor a hokedli „óriási ülepekben gondolkodott” és a világban való eligazodásban axis mundiként szerepelt, a falvédő hímzett, piros-zöld szentenciái „tippeket adtak a boldogság becserkészéséhez és elejtéséhez”. Amikor még ideje volt a hagymának, a történelem viharában főszerepet játszhatott a szerény mellékszerepbe bújtatott nagyanyával.
S ha egy történet vége, mint ahogy a meseátiratokban vagy a gasztronovellának is tekinthető, a Hagyma, avagy amikor nagyanyám varázslásra vetemedett című novellában is láthattuk, nincs ínyére az olvasónak vagy netán a szerzőnek, lelke/ lelkünk rajta, a „hagymaidő” nem mindig kedvez a happy endnek. De emiatt ne legyenek hagymázas éjszakáink, mert ahogy a szerzői instrukcióban is olvashattuk, a hagyma, ha rosszul hámozzák, ha kapkodva, fuzsitosan vágják ketté, csíp. Ám ha szemfülesek vagyunk és kellő alázattal bontjuk fel, leheletvékony hagymadarabokat eregethetünk szabadon a szélben.
Molnár Vilmos: Az ördög megint Csíkban. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2013.
Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.
