Tarján Tamás
A mindegy árka
Markó Béla: Csatolmány
Széles körben hosszú időn át sokszor hangoztatott, de elhamarkodott irodalomtörténészi vélekedés volt egyetlen versalak, az egyéni kidolgozásáért és termékeny, programos vállalásáért ugyan erősen dicsért szonett-alakzat költőjének tekinteni Markó Bélát. A szonett újabb magyar formálás- és formálódás-történetében természetesen kivételes hely illeti meg őt. Az 1989-es Mindenki autóbuszától a Festékfoltok az éjszakán 2012-es gyűjteményéig számítva az előzményekkel is bíró, jelenleg is tartó folyamat hűsége, kiteljesedése rá a bizonyság. Azonban a közelmúltban módunk nyílt tapasztalni, hogy a szonettel sajátszerű összefüggésekbe ágyazható haiku ugyancsak a sorozatosságra fölesküdt mesterét találta meg Markóban (Boldog Sziszüphosz, 2012 stb.), a Kannibál idő válogatott versei pedig már 1993-ban tanúsították, hogy például a dalszerű, noha rímtelen kisforma, a hosszú soros nyújtózkodó szabad vers, a beatköltészet hatásaiból visszamaradt plakátosabb, kihirdető attitűdű költemény és más verstípus sem (volt) idegen e műhelytől.
Nagyjából bő két esztendeje vehettük neszét, hogy a szonett- és haikuköteteket gyors egymásutánban publikáló Markó Béla – akit némi szünet után a költészet részben visszahódított magának a politikától – egy harmadik lírai formát, beszédmódot, témakört is sajátjaként vezet be a 2010-es évek magyar lírájába. A főleg a népköltészettől és a 19. századi népies műköltészettől elörökölt félrímes strófakezelést, mely tartalmaiban legfőképp a magyarság-tematikára irányul nála. (Akadnak 20. századi innovációi is ennek a hangnak, éppen Markó szűkebb szellemi-művészi közegében, az – 1970 körüli – erdélyi magyar költészetben, ám az így épített szakasz jellege és a belőle kibomló nagyobb szerkezet inkább ironikusabb, könnyedebb vagy lefokozott tárgyak közvetítésére szokott alkalmasnak bizonyulni, némi gunyoros önreflexióval.)
Markó félrímesei – melyekből a Csatolmány című 2013-as könyv (Bookart) összeállt – jobbára négy-négy sorokra különülnek, mutatóba hagyott párrímes kétsorosokkal csak az Eredet és a Cymbalum Mundi él. Az olvasó monokróm tónussal szembesül, nagyjából egységessé temperált dikciót hall ki a három ciklusból. Annak ellenére, hogy többféle verselési változat kerül egymás mellé. A valamennyi sorában mindössze négy szótagot engedő hangütés (Magyar kert: „Magyar kertben / minden formás, / s mérsékelt a / formabontás. // Magyar kertben / magyar rigó: / magyarnak len- / ni jó, mi jó!”) szinte a gyerekversig, mondókáig egyszerűsíti magát, fanyar derűje a sorvégekkel való kockázást-packázást is jól tűri. Rögtön utána a Csak hatvan főként a válaszrímet pattintó szakaszzáró sorokból egy szótagot még le-lecsíp („Hatvan perc van / egy órában, / élek egy kakukk / torkában” stb.). E kihegyezett sorok jobbára önmagukban is árulkodóak a születésnapi számvetéskor, midőn inkább billen, mint csendül az ünnepi pohár (csak bolond; ostoba; valahol; happy end stb.). A Magyar kert melletti másik két ciklus-címerező vers közül a Magyar dráma már egyértelműen láttatja, kiaknázza a felező nyolcast és környékét („Európai nyelveken / könnyű nagyon a győzelem, / széttartott két ujj: V betű, / ugye hogy milyen egyszerű! // De látnátok, egy hű magyar / egész nap mennyit csűr-csavar, / mivel akárhogy tekeri, / a Gy mégsem jön ki neki”), míg a Magyar bánat voltaképp egy nyolc szótagos sort tördel ötösbe és hármasba („Az egész csak egy / táncterem, / amíg az ember /ránctalan, // a verse is még / rímtelen, / s mindene van, mert / nincstelen…” stb.).
A későbbiekben azután megnyúlnak a félrímes strófák sorai. A kulcsvers Csatolmány hét szótagos sorokkal lüktet, hatásában érdekes zökkenővel-hiátussal a felező nyolcas asszociációi alá is rendelve („Nagyanyám fiatal volt, / amikor elcsatolták, / akkor lett nagyanyátlan / s nagyon kicsi az ország” stb.), s ezt viszi tovább az Ég, később a M. Kir. Posta, a Költők, a Félálom és számos társuk. Még csak a tizenötödik oldalnál járunk, s ránk köszönnek a hangsúlyos-ütemező verselés még hosszabb sorai: kilencesei a Delikátban („Kodály-ország, Csontváry-ország, / Babits-ország, Karinthy-ország / verbénája és rozmaringja / egyfolytában szivárgott hozzánk” stb.: így ízesül a Zsarnokvér, a Scherzo, az Összeg is). Kilencesek és nyolcasok stafétája a remek Sportvers („Persze, mi csak a rádióból / ismerhettük Puskás Öcsit, / de így is jól tudtuk, hogy mindig / félelmetesen működik” stb.: Úgy képzelem; Láthatás; Világtalan). A kétsorosokból szerveződő két vers sorai tíz-tíz szótagosak.
Nem sorokat centizünk, nem szótagokkal bíbelődünk. Markó Béla akkurátussága, mívessége – mint valamennyi könyvét – áthatja a Csatolmányt is. Gondos versmérnökként számol azzal, hogy epikusabb anyagát a testesebb strófák, a halkabb léleküzeneteket, valamint a rezignáció közvetlenebb rebbenését a karcsúbb szakaszok hordozhatják inkább. Ha olykor tárgyias-leíró versről ejtünk szót, Markó ezúttal eseményes-leíró költészetet művel, a 20–21. századi historikus hosszmetszetet a vallomásos keresztmetszetek verseivel tagolva. E közlésmódban a rövidre zárást nem követelő, terjedelmesebb kifejtéseket és gondolati ugrásokat is engedő félrímességé, magáé a versalkaté (ezen belül a sorhosszúságé, a mondatzenéé, a rímzsongásé) a főszerep. Ezernyi színnel, variánssal. Hiszen például mekkorát nő a kancsal rím a „sima” félrím helyén (kíntalan – hirtelen; bútoron – púderen [Magyar bánat]), hogy felszorzódik a félrímet néha kiváltó bokorrímek hatása! A Fakardban kétszer, kétféleképp (x a a a; a a x a): „S az újabb színdarabban / puffog a bodzapuska, / sikoltoz cáranyuska, / menekül cáratyuska. […] Még sírdogál a nemzet, / de mosolyog a nemzett, / hogy most már egy vidámabb / nemzeti dalt szerezhet”. A Költőkben (x a a a ): „Most már beülnék ismét / egy rossz szekérderékba, / de hol van Költő Béla, / s hol a vastartaléka?”
A viszonylag monoton – és a magyar vershagyományban nem mindig a legkedvezőbb tartalmakkal és produktumokkal terhelt, olykor túlontúl egyszerűnek, szegényesnek, „léhának” ítélt – félrímes forma a monogramok olvasási-kiejtési specifikumaitól (szemre akár: „szótagtalanságától”) ugyanúgy új életre kelhet, mint a majdnem az egész sort birtokba vevő igen hosszú szavaktól. A Delikát tucatjával sorolja az 1989 előtt sok nehézség közepette Erdélybe látogató, a maguk módján az ottaniaknak segíteni igyekvő magyarországi barátok névbetűit, a „titkosítással” is plusz energiákat keltve: „K.T., G.Gy., B.E vagy D.A., / a Nagy Gazsi, ki értünk is lót-fut, / aztán megáll, s egy felhőn ülve / nézi, hogy hol van Olga Korbut” stb. (E szakaszban a Markó-vers időnkénti gyengéje is megmutatkozik: nem megjelenít egy személyt vagy történést, csak képzettársítóan, valamely nyelvi elemmel ráutal, emlékeztet rá. Az elhunyt Nagy Gáspár költő neve mellett a „felhőn ülve” igencsak elkoptatott kép, s önmagában jelentéstelen a Csak nézem Olga Korbutot című nevezetes költeményéré való üres célzás. Máskor itt-ott a magyarázkodó töltelékek lógnak ki: „mivelhogy ezt is örököltük, / úgy értem: gyűrött, de örök” [Second hand]. Az „úgy értem”-nek nincs lírai koherenciája.)
A feltűnően hosszú, sok szótagos szavak a soronkénti két-három-négy szóhoz szokott olvasásiramot hirtelen fékezhetik, a gondolatmenetet másik vágányra állíthatják. A Tél heteseiben olykor az összes, vagy egy híján az összes szótagot lefedi egy-egy (általában összetett) szó: „Amikor megébredtünk, / hogy éjfélt üt az óra, / már egymást is figyeltük / lélegzetvisszafojtva”; „Fiúk, lányok fogadták, / s még virágot is hoztak /a helikopteréből / közénk lejött gonosznak”; „Kamaszként álmodoztunk, / hogy egy hegyes karóval / átszúrhatnánk a szívét, / s az örökkévalóval // végeznénk mindörökre”; „mert nem halt meg a zsarnok, / de vérátömlesztéssel / kint a sötétben paktál / menyéttel s denevérrel”.
Markó újfent érvényesülő kivételes szerkesztőkészsége a három mottóvershez (Magyar kert; Magyar dráma; Magyar bánat – a könyvben ezeknek a címe van dőlt betűvel szedve, akárcsak a szövegük) sorrendben tizenhárom, tizenkét, tizenegy költeményt csatol. A kötet egységességén belül a talán a véletlennek is köszönhető fogyásképzet jelentést nyer, a főgondolat részévé válik. Az időbeli keret, a temporális következetesség és feszesség ismét poétikai értékhordozó. A három mottóvers keltezetlensége feltűnő: kiemeli őket a mindennapokból és az (idő)folyamból is.
A további alkotások időrendben, aggályosan datálva követik egymást. (A keletkezés helye mindig ugyanaz: Marosvásárhely – egy „fél” tekirdagi kilépéssel a Nincs esetében.) Az első dátumozott vers, a Csak hatvan a költő hatvanadik születésnapján, 2011. szeptember 8-án készült el, az utolsó vers nemzeti ünnepkor: 2013. március 15-én. A személyes és a közös a két végpontban feltételezi egymást, kifejezve a könyv lényegi beállítódását. Egyes ötletszikrák, rokonító szintagmák két-három szomszédos verset is összefoghatnak. A Second hand „mesebelien” indít: „Hol volt, hol nem volt ez az ország, / mindig a múlt s jövő között, / s akárhogy is volt, állandóan / csak másodkézből öltözött” – utána az Úgy képzelem (egy nap különbséggel íródtak) szintén sarjasztja ugyanazt a nyelvi magot, válaszol az előző költeménynek (itt is beékelve hét szótagos szót): „Igen, másodkézből van minden, / és újrahasznosítható, / mint szennyes víz a fürdőkádban, / vagy éppen kint a tiszta hó”. Az összefüggés, összegzés, (nemcsak szövegi) összetartozás problematikáját az ars poetica melegével sugározza az Összeg: „Azt mondják, most már mindenképpen / ideje lenne összegezni, / hogy mit is tettem maradandót, / mielőtt elnyel majd a semmi” […] „Tettem-vettem sok régi tücsköt, / s a nőket is, kiket szerettem, / egymás alá írtam sok versem, / kétségbeesve összegeztem. // Egyik tücsök a másikból lesz, / és nem férnek meg egy marokban, / ahogy cirpelni kezd az egyik, /a másik rögtön összeroppan”.
A Markó-pálya más újabb köteteiben is észlelhető, egyszerre lineáris és körforgásos jelleg, görgető-visszagörgető haladási elv érvényesül megint, viaskodva is az „egyik/másik” konfrontációival. A szavak, motívumok, áthallások, összecsengések szintjén jelentkező ismétlések és differenciák nagyban segítik a művek egymás felé mozgását, illetve egymástól történő elmozgását is. Legfőképp az oly összetett kertmotívum újbóli visszabontása lehetne nagyszabású példatár része – a biblikus, paradicsomi szférától a „kert-Magyarország” ellenutópiáján át a költő mint magánember családi kertjének jelképeiig. Elég csupán arra rávilágítani, hogy a fű, fa: a kert két legelemibb alkotóeleme mily gyakran fogalmazódik versbe, mentve magával alliteráló mikroszépségét. A holt apa, anya emléke dereng fel: „Évente egyszer illő / meglátogatni őket, / s nézni, hogy fűben, fában / ismét világra jönnek” (Csatolmány); „és tavasszal a zöld fű rejthet el, / s nyújtózik is, aztán tovább hever, // és ami van, az úgysem ő maga, / se földje, se fája, se csillaga” (Eredet); „A világ egy hatalmas műterem, / tesz-vesz benne az Isten szüntelen, // de esténként, ha lehull a setét, / beletörli irdatlan ecsetét // fűbe, fába, mi kezébe akad, / és reggelre a lomb leszakad” (Cymbalum Mundi).
Az ismétlődések ellensúlyát az egyediségek képezik, többek között a körülíró-kijelölő, szokatlan műfajozások: (ballada a hatvanas évekből) (Ég); (Nemzeti dal) (Fakard); (curriculum vitae) (Retró); (idill az ötvenes évekből) (Szinopszis); (születésnapi vers Balázsnak) (Részletkérdés); (epitáfium) (Kés); (erdélyi szomorújáték) (Tél); (műdal) (Óperencia); (mellékdal) (Úgy képzelem) stb. Az egyszer-egyszer mesterkélt vagy fölösleges eligazítások rávallanak a nagyfokú formai-tartalmi rétegzettség műfaji sokszínűségére, s erősen literarizálják a vendégszövegekkel, költőtársak „meghívásával” mértéktartóan bánó könyvet. A felsorolásból azonnal kitűnhetett: három alcím József Attila életművére is rájátszik, egy Petőfivel szövetkezik. A magas és kevésbé magas irodalom, a szövegelőzmények személyessége és személytelensége találkozik.
A Csatolmány ahhoz a tematikai körhöz csatolja magát, amelynek legvisszhangosabb megnyilvánulása a közelmúltban az Édes hazám (2012) című antológia, „kortárs közéleti versek” terjedelmes foglalataként. (Markó a Delikáttal van jelen lapjain, a Láthatást pedig ekként nyitja: „Hozzád, hazám, most verset írnék, / mert látom, újabban divat, / de ehhez nyilván tudnom kell, hogy / egészen pontosan ki vagy”.) A magyar szó érthető módon középpontba futtatja magát (mindhárom mottóvers címében betölti a jelző funkcióját stb.), halmozó-fokozó-ironikus megszólaltatással túlcsordul önmagán: „A magyar kert / nagyon magyar, / itt legfagya- / labb a fagyal” (Magyar kert). A tudnom kell, ki vagy a magyar mellett az ország szót is kitüntetett helyzetbe hozza, amint az a fentebbi nem csekély számú idézet egy részéből, sőt az Óperencia címből is nyilvánvaló.
A magyar/ország, Magyarország oknyomozás versbe öntött legszubjektívebb tapasztalatainak egyike a számkivetettség érzete, melyet a kiváló művek közt is a legkiválóbbak mezőnyébe sorolható Mikes Kelemen-vers, a Nincs nyilvánít ki. A „Rodostó vagy Tekirdag” kettős hontalansága, a sóhajos kétfelé tekintés (Magyarországra és Erdély-hazára) azonban rögtön a két/egy tulajdonnév szembeszegezése után felszínre veti a Csatolmány olvasatunkban legfontosabb, legfájdalmasabb szavát: a mindegyet. „Rodostó vagy Tekirdag? / Legalább mindegy lenne, / hogy mit minek neveznek, / és hogy ki kit szeretne”. Ebben a versben a haza-probléma válasza: „A haza csak folyóvíz, / folyton jön valahonnan, / és nagy ritkán kiárad, / de aztán visszaloccsan”. A profanitásában is megkapó természeti hasonlat, a többszörösen is mozgó haza víziója egy időben elvesz és hozzáad a versalany haza-tudatához: „Nekem van is, de nincs is, / jön-megy, akár egy hullám, / mert tudom, hogy lehetne, / és mintha mégse tudnám” A Nincs a Drakula-motívum két verse (Tél; Drakula) és a kivándorlás/hontalanság/erőszakos halál „műdala”, az Óperencia közelében helyezkedik el. Visszhangozza és előre vetíti a mindegy néma árnyát.
Többszörösen is indokolt lehetne Ady Endre A Mindegy átka című 1913-as verséhez fordulnunk: a „Most már a reménytelen Mindegy / Túlságosan meggyőzött minket” letargiájához (második szakasz) – vagy az ellene mondáshoz: „Gyujtsuk ki jól a sziveinket: / Csak azért se győzhet a Mindegy” (negyedik, befejező szakasz). Markó ennek a mindegy írásmódú Mindegy-nek a feltérképezője. „Végül is szinte mindegy, / hogy odakint miféle / szörnyek strázsáltak minket” (Tél) – írja. Az Ady-életmű kapcsán oly sokszor emlegetett „mégis-morál” (A Mindegy átkában: a „Csak azért se”) megengedi a „nem mindegy” moráljának végiggondolását, méltánylását Markó Béla Csatolmányában. E versgyűjtemény ugyanis a mindegy árkát járja, akár a mindegy szó használata nélkül jelenítve meg a negatív vagy-vagy-ot („Egyik hazámnak nincsen íze, / másik hazámban nincsen fűszer, / megfagyott mutató vagyok csak, / elromlott a szeretet-műszer” – a lezáró sor kissé kényszeredett illeszkedésű, de az ételízesítőre [is] utaló Delikát cím ettől függetlenül átfogja a nagyszabású, emlékidéző jelen-panorámát. Éppen a kötetben mindenütt bujdokló kesernyés humor révén: jelentős és jelentéktelen viszonyításának groteszkumában).
A Láthatás egyik mottója az Édes hazám antológia (és a minapi közéletivers-vita) indukáló művéhez, Kemény István Búcsúleveléhez is kapcsolódva még sötétebb látomásig rugaszkodik: „Annyi hazám van, hogy már egy sincs, / tényleg a bőség zavara, / s lassan-lassan be is sötétül, / menjünk haza! Haza? Haza!” A kérdőjellel és felkiáltójellel is a versbe vont szó eldöntetlenség, eldönthetetlenség formájában kerül a mindegy-állapotba. Az allúzióktól hemzsegő kötetzáró vers, a Rács végül – ez a 2013. március 15-i költemény – a mindegy-szorongatottságban élő vershőst (a beszédeket író politikust és a verseket író költőt) fényképezi: „S hol a szabadság mostanában? / Tücskökben? Fákban és füvekben? / A tavasz minden évben megjön, / s ott állunk mi is rendületlen, // de nem írok több beszédet, / nem mondok Trianont és Mohácsot, / a márciusi záport nézem, / arcom előtt a hűvös rácsot”.
Markó pesszimisztikus-fájdalmas, mindegy és nem-mindegy közt verődő létversei nem válaszadó, hanem kérdéstudatosító lírai szövegek. Sodró erejüket – vagy éppen sodró erővesztésüket! – a jelen írás elején vázolt művészi következetesség formátumosságából nyerik, s abból a különös személyességből, amely legalább négy nemzedék családtörténeteként eleveníti fel a nagyjából 1900 (nagyobb kitekintéssel: 1848/1849) óta eltelt időszakot. A körvonalazott félrímes költői beszédmód kissé füzéres-regényes – ironizált pátoszba vagy patetizált iróniába rejtett – feltárása a nagyszülőktől az utódokig, Kossuthéktól a mai közszereplőkig ívelő-töredező történelmi periódusnak. A kötet legmaradandóbb alkotása, a Csatolmány – ritmikai leleményekkel, játékos szóképzésekkel, a textus hőfokának állandó módosításával – a mellékszereplők, a „csatolt szereplők”, a kisemberek szemszögéből beszéli el azt az elviselni próbált tehetetlenséget, „mindegy-séget”, melyet a história örökké ingó padlata kényszerített oly sokak talpa alá. Az Időzóna (újévköszöntő)-je intenzív képpel, érzéki időélménnyel (a Románia és Magyarország közötti egy óra időeltolódással) fejezi ki a „két urat szolgálni” hasadását. Amíg volt, van s lesz „odaát” és „ideát” – s mintha nem csupán a közép-kelet-európai történelem, hanem az ember antropológiai-ontológiai léte is erre rendezkedett volna be –, a mindegy helyzetébe, árkába sodródik az is, aki a nem mindegy jegyében igyekezne dönteni. „Úgy elkopott a régi, / az újat kétszer vártuk, / kétszer nyitottunk ajtót, / és kétszer be is zártuk” […] „hatalmas szerkezetként / csillagképek forogtak, / odaát készülődtek, / ideát már toroztak, // csak szállt az új esztendő, / mint egy repülőszőnyeg, / s még sírtak ott, de itt már / felszáradtak a könnyek”.
Az összességében a befejező börtön-asszociáció ellenére is nyitva hagyott vers-sorban óhatatlanul jelen kell lennie – meglehet, jelen nem létével – Istennek, aki nélkül nincs újabb Markó-kötet. Amire ember, emberi közösség nem lelt megoldást, lel-e Isten? Szinte fel sem kellene tennünk a kérdést. Nem. Nem lel. Markó ugyancsak a könyv javához tartozó két-három Isten-versében az esendő egzisztencia olyan esendő fölérendeltjét ábrázolja, aki saját magától is visszahőköl, megijed: „…egyre ördögibb // minden, miről azt hitte, isteni, / és megpróbálja kideríteni, // hogy hol van a hiba, s kezdi megint / elölről, összerakja részeink, // veréb is, ember is tökéletes, / csak éppen újra s újra vége lesz, / ha működik, hát el is rontható, / s ha él, hát nyilván nem mindenható, // éppen olyan, mint Isten, mégsem ő, / hiszen múlandó, vagyis érthető” (Cymbalum Mundi). A (passió)-nak nevezett Világtalan többszörös értelmű címének ernyője viszont tökéletlenségében is az egyetlen biztonságnak tételezi azt az Istent, akit az Úr, Mester, Krisztus szóval-személlyel is összefüggésbe hoz, megsokszoroz, és aki mintha maga is leginkább egy kert növényei, lényei felé fordulna: „hiszen úgyis magára ismer / mindenhol és mindenkiben, / talán veréb, talán kabóca, / de mindig itt van valahol, / ahogy megérint észrevétlen / egy szélfújta jázminbokor, // lehet, én is fehér bot voltam, / ki csak egy vakot vezetett, / nem látsz engem, de érezném bár, / Istenem, hűvös kezedet”.
Markó Béla szonett- és haiku-költészete a műfaji folytathatóságról tett tanúbizonyságot, a Csatolmány versei inkább formai egyszeriséget mutatnak. Feledve bármiféle jóslást, az tényként állítható: a 2010-es évek közepének magyar lírájában e három út egy jelentékeny költészet három egymást feltételező érintő egyenese.
Markó Béla: Csatolmány. Bookart, 2013.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
