Branczeiz Anna
Mestermunka a maszk mögött
Kiss Judit Ágnes: Koncentrikus korok
Mondhatnánk, hogy „nincs új üzenet” – ahogy a költőnő egyik előző kötetének a címe szól – pozitív és negatív fennhanggal is. Kiss Judit Ágnesnek eddig mindig volt üzenete az életről, az énről, a társadalomról. Megmondta az igazat vagy a frankót (olykor ez tűnik jobb szónak egy-egy vers elolvasása után) a valóságról. Nem ámított. Új, negyedik kötetében sincs ez másképp, ám most többször hibázik a költőnő, mint eddig (még ha csak látszólag is), ugyanakkor mégis: új kötete mestermunka a javából.
Az első kötet elolvasása után mintha nem is Kiss Judit Ágnest, hanem egyenesen József Attilát olvastunk volna, így kezdte a költőnő (mint ahogy talán mindenki kezdi, ha verset ír – esetleg még Petőfit epizálva néha). Aztán az allúziók és intertextusok ellenére a második kötetben már megtalálta a saját hangját. Afféle (ön)kimondó alanyi költő, klasszikusan egyes szám első személyben író, aki eleinte még szerepeket öltött, aztán lassan eltűnt az „Irgalmasvérnő” alakja, akit még a korábbi kötetekből ismerhettünk meg és afféle szerepe volt a költőnőnek. Végül megszólalt Kiss Judit Ágnes, szerepek nélkül, és bár úgy tűnik, most tényleg megismerheti az olvasó az igazi ént, a költőnő valójában megint maszkokat húz. Teszi ezt már nem József Attila nyomában járva, hanem más költők maszkjai mögé bújva – szinte észrevétlenül. Ahogy már említettem, Kiss Judit Ágnes kötete mestermunka a javából, nem pusztán emiatt, de amiatt is, ahogy a rímekkel, a műfajokkal és a szavakkal játszik.
Vannak félresiklások, de azért nem számottevő mennyiségben, mégis annyira zavaróak, hogy érdemes külön is szólni róluk. Ahhoz az egységhez képest ugyanis, amit a korábbi kötetekben felfedezhetünk, most több vers lóg ki túlságosan is témájával, amit feldolgoz, vagy kezelhetetlen furcsaságával, lehetetlen formájával. A kötet elején a Repülő csótányok (10.) című vers egyáltalán nem passzol a többi vershez. Ha akarom, átvitt értelemben értem, és a csótányok azok olyan emberek, akiket máskülönben férgeknek vagy piócáknak szokás mondani. Ha akarom. Egyébként a „mi ez itt!?”-kérdés fogalmazódhat meg az olvasó fejében. Ugyancsak hasonló érzéseket válthat ki a Húsmenetes dal (105.) a „vegetariánus szerelemről” (érdekes hasonlat), vagy a Macska télire (118.), aminek a fő témája, hogy legyen egy macskád, mert az milyen jó télen, és tanulj meg tőle hízelegni. Ha akarom. Bár nem tagadható, ez a cicavers roppant szívmelengető, sőt, egyenesen aranyos és sok költőnek van verse macskákról, ezzel most Kiss Judit Ágnes is beállt a sorba. Nem hatásos, inkább zavaró a Sirató (8.) olvasást megakasztó tördelése, ami valójában nem ad látványos többletjelentést a versnek. Bár igaz, hogy idézi a síró ember meg-megcsukló hangját, nem következetes. Hasonlóan nem kiválóságával ugrik ki a többi vers közül még a Vérháború (40.) sem, a vérpelékkel, vérnyulakkal, gerillaharcos vérhalakkal és a vágtató vércsigákkal, akik mind ránk támadnak, vagy akár a Szörnyszomszéd (95.) a szomszéd szobában lassan hízó szörnyeteggel.
Ezek mögött a tévesztések, melléfogások (vagy ki miknek érzi) mögött azért bőven ott van az a Kiss Judit Ágnes, akit megszokhattunk, aki ügyesen játszik a nyelvvel. Mint a Kajmontara (12.) és a Tannen te khaj! (33.) halandzsa-versek, szó szerinti és formahű fordításaikkal. Még üzenetük is lehet, ugyanis mintha nem is halandzsa, hanem cigány nyelven írott alkotások volnának. Ezzel egyszerre játszanak rá a fordítás-ferdítés kérdésére, ugyanakkor valamiféle társadalomkirtikát is gyakorolnak. Ezek a versek ráadásul megmutatják Kiss Judit Ágnes nyelvi leleményességét, ami amúgy is a költőnő egyik erőssége és egyben egyik védjegye. Ezen kívül, szerencsére, még mindig megvan az a költőnő, aki tabukat döntöget, de a költőiség gyönyört nyújtó esztétikájával leplezve, vagy a sebezhetőségét mutatja meg anélkül, hogy sajnáltatná magát. Híven önmagához vallomást tesz önmagáról és olykor önmagát keresve a másik bőrbe bújva teremti meg önmagát, szerepeket játszik (vagy inkább maszkokat húz). Ezekben a versekben látszik az is, milyen könnyedén vált Kiss Judit Ágnes (még mindig) a szabad versről a szonettre, a műdalról a balladára. Ezekben a versekben költőjük igazi műfaj-zsonglőr, de a versek mögött felismerhető az értő versolvasó is, aki aztán saját maga bravúros allúziókkal és intertextusokkal játszik. Ez a könnyed játék a költészet nyelveivel a korábbi kötetek és a Koncentrikus korok legtöbb versének is sajátja. A mesterien megformált szerkezet, a felépítés és a nyelvezet a fő húzóerő Kiss Judit Ágnesnél, már csak azért is, mert – miként a költőnő esetében (is) lehet a test a versforma metaforája, úgy – „[a] léleknek nincs más út, mint a testé” (Ragasztott Szonettkoszorú, 62.).
Nem csupán az történik Kiss Judit Ágnes verseiben, hogy a költőnő egyszerűen átveszi egy másik költő nyelvét, szavait vagy stílusát, de ironikus-önironikus módon ki is forgatja, magáévá teszi mindezt. Úgy tűnik, hogy olyan módon vall önmagáról, hogy (ezúttal) nem egy konkrét szerepet vesz fel (mint korábban az Irgalmasvérnőé), hanem egy másik költő bőrébe bújik, és onnan szólal meg kicsit a másik, kicsit pedig a saját hangján. A legexplicitebb utalás persze Dante Isteni színjátékára, azon belül is a Pokolra történik a Ragasztott szonettkoszorú (49.) című ciklusban (amivel mellékesen még önmagára is visszautal: nincs új üzenet című kötetében a Szétszaggatott szonettkoszorút most újra összeragasztja). Dante hangja jól érezhető, miként ezt „az emberélet útjának felén” indítás egyértelműen sugallja. Érdekes azonban a szerkezet is, ami emlékeztethet az eredeti műre, csakhogy itt nem egymásba fonódó tercinák vannak (aba, bcb, cdc, ded stb.), hanem egymásba fonódó szonettek (a szonettek utolsó sora visszatér a következő szonett első sorában). Ez a hasonlóság és ellentét pedig magában a történetben is megjelenik, ugyanis míg Dante ténylegesen a Poklot, addig Kiss Judit Ágnes inkább az én-poklot járja be, a poklot átvitt értelemben, a poklot, amiben mint gazda hívja meg a bűnöket: „bujaság, harag, bármelyik jöhet” (59.). Dante az eredeti műben csak meglátogatja a Poklot, Kiss Judit Ágnes viszont „magzatkora” óta egyre inkább benne él.
A Dante-utalásnál vannak azonban rejtettebb, nehezebben felfejthető rájátszások is. Az egyik legleleményesebb játék a Weöres költészetét idéző darabokban érhető tetten. Ilyen például az Állatkert, ami mind hangzásában, mind ritmusában éppen a Száncsengőt idézi, de formájában, számozott álmaival esetleg még a Dalok NaConxypanból című ciklusát is az eszünkbe juttathatja. Emlékezzünk csak, a Száncsengő úgy kezdődik, hogy „éj mélyből fölzengő – csing-ling-ling – száncsengő”. Aztán Kiss Judit Ágnesnél meg így: „Hófelhős tó mélyén, / Hullámzó ég szélén”. Rögtön el is kapja az olvasót az érzésvilág, de aztán ennek váratlan felforgatásával találja magát szembe. Lehetetlen, már-már groteszk és szürrealisztikus kép(zet)ek, figurák jelennek meg a szemünk előtt („[r]öpköd két fáradt hal”, a pók „megszólal perzsául”, „tűzbárány / Bóklász egy jégtáblán […]” stb.). Álomszerű, de inkább rémálomszerű világot idéz meg a „gyermekvers” (és van benne furcsaság is, szokatlanság is, de itt ez telitalálat). Egyik sem véletlen: sem az, hogy éppen gyermekvers, sem pedig az, hogy éppen rémálom. A kötet jelentős hányadában a versek ugyanis folytonos visszatérések a gyerekkorba, vagyis valóban a koncentrikusság a jellemző, a szinte kimozdíthatatlan középpontban pedig ezúttal az én megszületése áll (konkrét és átvitt értelemben egyaránt). Mindez pedig úgy tűnik, azért van így, mert az anya meghalt.
És éppen itt van még egy szinte észrevehetetlen utalás. „A léptei kikoptak a cipőkből. Most már elkezdhetem hordani őket”. Plath az Apuhoz szól, amikor le akarja vetni annak cipőit, hogy túlléphessen rajta, Kiss Judit Ágnes viszont belelépne a cipőkbe, de nem is az apuhoz, hanem az anyuhoz szól. Az, hogy anyu meghalt, rossz, de „most már nagyok vagyunk / nem sírunk” ([az anyák], 18.), folytatnunk kell, anyu nélkül, de azért anyu cipőiben, anyutól nem akarunk megszabadulni, csak együtt élni a ténnyel, hogy már nincs. Csakhogy amíg nagyok leszünk, addig mindenképpen gyerekeknek kell lennünk, és még sokáig azok is maradunk, akkor is, ha már nem kéne. Kiss Judit Ágnes is az marad verseiben, hogy mintegy a gyermeki nézőpontba, a gyermeki létbe visszatérve egyszerre építse fel az anyját és lépjen is túl rajta. Innen a gyermeki hang, ami a versekben megszólal, hogy „[a]z anyukám a mennybe ment, / Azt mondják, Isten része lett […]” (Esti ima, 19.).
Itt mutatkozik meg a legjobban az alanyi költő, de nem is az alanyi költő, sokkal inkább az a vallomásos költő, amit angolul „the confessional poet”-nek mondanának. Van ezekben a versekben is trauma, itt az, hogy az anya meghalt, és már „[n]em szól, úgy felel rá igent, / Ahogy a lélek elszakad, / A teste, mint egy tárgy hideg” (Kaddis, 17.). Ráadásul még apa sincs, aki „[m]esszinek közel / Közelnek távol […]” van ([Lett volna tesóm…], 28.). Ezért jön elő a gyermek megint, mert ez visszatérés, visszavágyódás a múltba (ennél is jobb szó talán: regresszió). Oda, amikor legalább még anya volt, aki véd, de akit (azért, mert elment) utálunk (Anyabanya, 29.), vagy aki nem halhat meg, mert az anyáknak ez „nem szokásuk” ([az anyák], 18.). A múlt pedig kísért és a kötetben is vissza-visszatér a gyermek. Ezért a Weöres-imitációk, ezért az álmok, és ezért van, hogy a szépnek induló álomvilágból groteszk rémálom lesz (ráadásul van még egy implicit, alig észrevehető kapcsolat: analógiát is felfedezhetünk József Attila Mama-világával).
Mindezeken túl pedig az egész kötetet átjárja az utolsó perc, a „mindennek vége”-érzésvilág, a halál, és egyszer csak megszólal az én, hogy: „Sosem akarok gyereket” ([Lett volna tesóm…], 28.). Az Irgalmasvérnő is megöregszik, vad bujaságával együtt eltűnik a süllyesztőbe. Már csak vágyakozik, csak kéri, szinte könyörög, hogy legyen „egy utolsó jó dugás” (Pongyola dal, 75.). Se múlt, se jövő, se anya, se apa, se testvér, se szerető, és „az élők közé nincsen visszaút” (Egyirányú, 7.). Csak a fájdalom, amiben „másnak nincs esélye” (Fájdalom, 111.). Kiss Judit Ágnes pedig inkább bevallja, minthogy megtagadja mindazt, amit átélt, pontosabban a lélek, de főképp az én mélységeit, amit ugyan „se megírni, sem elhallgatni” (77.) nem, de a formával és a nyelvvel mégis sejtetni lehet. Ez az, amiben Kiss Judit Ágnes nem okozott csalódást ezúttal sem, ezt megint jól megoldotta. Ráadásul ahelyett, hogy visszazökkenne az én-költészet unalmas világába, inkább folyton-folyvást megújítja azt egyszerűen úgy, hogy maivá teszi, hogy élővé teszi, hogy (sokszor provokatív és pejoratív) szóhasználatával aktualizálja.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
