Sántha Attila
A szülőföldből kihajtott ember magánya
Király László: Akasztóhegy[1]
2010-ben jelent meg az Erdélyi Híradó Kiadónál egy érdekes válogatás Király László költészetéből, amely a „száz vers a szülőföldről” alcímet viseli. Az erdélyi olvasó számára ezek után a befogadás iránya nagyon is behatárolt, hisz – talán a kiadói szándékkal is megegyezően – a szülőföld középpontba való állítása egy olyan olvasásmód felé tereli a nagyérdeműt, amely a múlt század '70-es, '80-as éveiben élte virágkorát. Még az 1989-es változások után is jó ideig biztos kasszasiker volt egy-egy antológiát kiadni arról, hogyan szállnak szembe az írók a román nemzeti elnyomással, hogyan próbálják menteni nemzetüket a földhöz való ragaszkodás felmutatásával. Nem célom most ezt a jelenséget megítélni, még kevésbé csupán esztétikai szempontból, hiszen ezeknek az írásoknak akkor és ott nagyon is konkrét politikai szerepük volt: azokat olvastuk, amikor már kilátástalannak tűnt életünk a legkeményebb fasiszta-nacionálkommunista elnyomásban – márpedig legyünk annyira hűek akkori fiatalember-magunkhoz, hogy egy elvont esztétikai ideál vonzásában ne mentegessük így utólag tetteinket.
A talán kicsit „idejétmúlt témájú” válogatás láttán kíváncsivá lettem, vajon hogyan hatnak ma a második Forrás-nemzedék egyik meghatározó alakjának szövegei, amelyeket talán legtöbbet idéztünk-suttogtunk – Farkas Árpád szikrázó indulatú versei után – az átkos rendszerben. Aztán olvasás közben elpárolgott a kémkedés eme hajtóereje, maradt egyedül a művek élvezete, mint minden esetben, amikor kitűnő költő általános érvényű soraira bukkanunk. Merthogy lehet a szülőföldről is – mint minden olyan témáról, amelyhez az embernek bensőséges köze van – örökérvényűen írni.
Hamar világossá válik Király László alapállása: a közösségéből, falujából, mindannyiunk Sóváradából menthetetlenül kiszakadt ember visszavágyódása ez arra a helyre, ahol még minden egész, ahol „szép beszédű öreg parasztok” élnek, „kiknek élete szét nem szóratott”, szemben a költőével. Merthogy szép és jó dolog a költői létforma a nagyvárosban, esetleg még a költőtársak is ideig-óráig megadják a „minden rendben van” illúzióját, viszont annak, aki megtapasztalta a szét nem szóratott létet, nem marad egyéb, mint a visszavágyódás, a sóvárgás az után, amibe már, véli, nem tudna visszamenni.
Az almát megkóstolt Ádám már nem a paradicsomi Ádám, de legalább lenne értelme az új létformának, Király László szerint nincs: „ Ha megkérdik, hová igyekszem, / nem tudok mit válaszolni, / kellemetlenül hallgatok.” Marad hát a szomorúság, az értelmet adó szülőföld közelében is a hontalanság érzése, illetve egyedüli kiútként ennek a fájdalomnak az elmondása. Talán azt is mondhatnánk, a szülőföldből való kiszakadottság jelenti Király számára azt az ihletadó sóvárgást, verssé nemesedő szenvedést, amit Gina Vajda Jánosnak, például. De ezt a fájdalmat még el sem lehet mondani, merthogy minek zúdítsuk ezeknek a szét nem szóratott népeknek, szeretteinknek a nyakába a rosszérzésű hontalanságot, embertelenséget, amibe mi magunk vagy a történelem taszított minket. „Ó ha tudná, mily nyomorban élek, megszakadnak szíve a szegénynek”, mondja a népdalos-mesélős Petőfi, míg Királynak a háború minden borzalmát átélő katonája így ír haza: „Kedves szüleim, tudatom, / megvagyok egésségben. / Melynek párját kívánom / Magoknak is, Szerető Fijok.” És mert a kirekesztettség eme ki nem mondhatását egyedül éljük meg, marad a magány: „jársz föl-le itt nagycsontú emberek között / álomkóros // szemedben nyálkás-zöld virágot hajtott / az egyedüllét”.
Talán ezért van, hogy a történetek, amiket elmond erről a világról, egy-két kivétellel tragikusak, hisz nem beszélhet másképp, „pedig volna egy-két gyönyörű történetem / beszélő halottakról, hallgató élőkről, / késekről, puskákról, nagy lakodalmakról.” Mindaz, ami a szétszóratásból, háborúból hazatérő egyszerű embernek természetesen válik a múlt részévé, kerül a helyére, azaz a múltba, az az örökre kívülálló költő számára megmarad a maga pőre tragikumában.
Ha ez így van, mégis mi teszi Király László verseit különlegessé? Mert abból, amit eddig elmondtam, az derül ki, hogy van egy költő, aki hozzátartozott egy világhoz, kiemelkedett belőle, és most siratja azt, hogy soha vissza nem kerülhet oda – nem túl érdekes, sokan megírták ezt az érzést. Újra egy esztétikán kívüli jelenséggel tudjuk ezt megmagyarázni: minden során átsüt a szeretet eme elveszett világ iránt, mely a szülők, a rokonok, a helyi emberek megmaradó történeteiből sűrűsödik össze: „Amikor nyílik az őszirózsa / a sóváradi öreg ház előtt, / pókhálós szürke napsütésben / jó ülni a lépcsőn egyedül. // Sokan álltak már, ültek e kövön: / lakodalmi nép, kihúzva magát, / veres tekintetű adószedők, / szomorú időben, másnaposan. (…) // És mégis tudják: nincs jog gyűlöletre, / gyűlölni: nem út – magunk pusztítása. / Dörrenések között emberi szó hallszik, / a türelem: végső bölcsességünk.”
Ez a megértés, elfogadás, szeretet teszi, hogy a versek néha-néha már bukolikába, a falusi élet feltétlen szeretetébe hajlan(án)ak: „Aki a földet szereti / most szeresse / illessze nyelébe barnult kaszáját / pendítse meg a szegen nyugovó kapák vasát”. De nem, végül mégis megjön a kijózanodás, hogy bizony ez a világ sem az idill maga, kivált, ha a feltétlen elfogadás mellett él valakiben a más, az egyéb iránti vágyakozás is: „leömlenek a nyájak a hegyekből / topognak utánuk rezes botokkal szőrös emberek / tél hava riaszt / csontig vágó faggyal // ki kapu elé áll s vár valakit / csonttá fagy annak a lelke a teste”.
Mi is hát Király László számára a szülőföld? Röviden talán azt mondhatnánk, hogy a szeretet és a tragikus lét forrása is: sem vele, sem nélküle nem tud meglenni. Így hát a költő teszi, amit tennie kell: megírja a maga vívódásait, keresztjárást, az olvasó nagy-nagy gyönyörűségére.
