Bedecs László
Hogyan éljünk?
Tandori Dezső költészetének etikai fordulata
Amikor Tandori Dezső költői életművéről beszélünk, körülbelül harminc kötetre kell gondolnunk, melyek az elmúlt negyvenöt évben kiszámítható rendszerességgel jelentek meg. Ez, a közvélekedéssel ellentétben, egyáltalán nem átláthatatlan korpusz, még csak nem is szokatlanul nagy terjedelem. Igaz, a nyolcvanas évek kötetei igen vaskosak, némelyik az ötszáz oldalt is meghaladja, és az is igaz, hogy a nyolcvanas évek második felétől már nem minden folyóiratban publikált vers került aztán kötetbe, az a gyakran hallható panasz azonban, hogy Tandori „követhetetlen” lenne, legalábbis a költői életmű tekintetében biztosan nem igaz. Mindezt azért tartom fontosnak már most megemlíteni, mert úgy érzem, a kritika sokszor a mennyiségi érvek mögé bújva legyint az utóbbi évtizedek Tandori-köteteire és emlegeti még most is a pályakezdő, ma már klasszikusnak számító versesköteteket az életmű legjobbjaiként, legfontosabbjaiként. Nem mintha azok a könyvek ezt nem érdemelnék meg, de történt az elmúlt évtizedekben még egysmás, melyekről sokkal kevesebb szó esik, érzésem szerint méltatlanul. Alább arról szeretnék beszélni, milyen jelentős fordulat történt ebben a költészetben a hetvenes évek közepén, mely aztán meghatározta az életmű további alakulásának minden mozzanatát.
Fontos tudatosítanunk, hogy Tandori már az első köteteinek megjelenésekor sem volt a mai fogalmaink szerint pályakezdő, „útkereső” költő, hanem nagyon is érett és tudatos alkotóként jelentkezett, komoly kritikai visszhangot kiváltva. A Töredék Hamletnek megjelenésekor 30 éves volt, az Egy talált tárgy megtisztítása idején 35, és már túl számos nagyon komoly fordításon (Salinger, S. Plath, G. Green, Beckett, W. Woolf egy-egy regényét, Kafka novelláit, Adorno és Lukács filozófiai munkáit érdemes ezek közül külön is említeni). Átgondoltan, céltudatosan közelített tehát a költészethez, számos olyan, az egzisztencialista szerzőktől, vagy nyelvfilozófiai és ismeretelméleti munkákból ismerős kérdést szólaltatva meg, melyet magyar nyelven korábban senki más. De költészete ekkor még a költészet általános válságára adott válasz volt, egy olyan irodalomtörténeti pillanat versbeli megragadása tehát, amiben úgy látszott, nem lehet tovább költészetet művelni, mert, úgyszólván, mindent elmondtak már korábban, és mert maga a nyelv teljesítőképessége is kérdésessé vált. Tandori az első kötetét épp ezért az utolsónak szánta, majd a másodikban újra eljutott a végpontig azokkal a jelversekkel, pl. a úgynevezett sakkversekkel, melyek a címen kívül már nem is tartalmaztak értelmes szavakat, vagy mint A gyalog lépésének jelölhetetlensége… esetében, már jeleket sem: a szöveg egy üres, fehér oldal lett. Ezeknek a gesztusoknak óriási ereje volt, valóságos forradalmat jelentettek a kor költészetében – és bizonyosan hatással voltak a magyar költészet fejlődésére, illetve a költészetről való gondolkodásunk átalakulására. De ezek elsősorban avantgárd gesztusok voltak, abban az értelemben is, hogy a versek magáról a versírásról, a szöveg státuszáról, a költészet lehetőségeiről szóltak. Tandori ebben a két kötetben leszámolt a lírai alany magatartásának számonkérhetőségével, azaz a képviseleti, küldetéses beszédhelyzet lehetőségével, illetve az élményközlés, az érzelemi megnyilvánulás és a vallomásosság hagyományos költői eszköztárával. Ehelyett a vers újfajta kifejezés-lehetőségeivel kísérletezett, új formanyelvet talált, és ezzel megteremtette a továbblépés kereteit is: az önreflexiókkal teli, az izolált léthelyzetre adott filozófiai válaszokkal párbeszédbe kerülő, de költészeti hagyománnyal és a modern világlírával is párhuzamban álló vers lehetőségét.
Ebben az újfajta költészetben az etikai kérdéseknek is nagyon fontos szerep jut – ez az, amit itt hangsúlyozni szeretnék. Mert egyre inkább úgy érzem, hogy ez Tandori költészetének egyik titka, tehát ezt az aspektust kéne jobban értenünk ahhoz, hogy magát az életművet is jobban megérthessük. A hetvenes évek közepén Tandori véghezvitt egy jelentős etikai fordulatot: a nyelvi, költészettörténeti és ismeretelméleti problémák után, azok következményeit nem feledve az etikai kérdések felé fordult, és azon belül is egyre, a „hogyan éljünk?” kérdésre keresi kifogyhatatlan energiával a választ azóta is. És ezek a válaszok ugyancsak határozott állásfoglalásokat tartalmaznak a másokért vállalt áldozatok, majd az emlékezés kötelessége mellett, ami a visszavonultsággal, a magánnyal és újabban a kikúrálatlan betegségekkel jár együtt.
Mindez jelentős ellenszélben történt, hiszen a korszerű irodalomértéstől misem áll távolabb, mint az „erkölcsi tanulságok” teljességgel érdektelennek és idejemúltnak látszó vizsgálata. Az etikai kérdések megvitatása sokáig elképzelhetetlen volt az irodalmi fórumokon, ennek szóba hozása is lehetetlennek tűnt. Ez nem is csoda, hiszen a posztmodernitás irodalma többek között arra a kritikai szempontra mond nemet, mely a művektől valamiféle „tanítást”, „útmutatást”, „példamutatást” vagy általában bármi olyasmit vár, ami a jellem fejlődéséhez járul hozzá. Ez nem a Kincskereső kisködmön világa, korszaknyi szemléletváltozás választ el minket attól. Ezt természetesen Tandori is tudja, hiszen éppen ő ennek az új korszaknak az egyik első és meghatározó képviselője, épp ezért látható be könnyen, hogy egyáltalán nem moralizálni, példát mutatni vagy számon kérni akar, amikor etikai problémákkal szembesíti az olvasót. Sokkal inkább az arisztotelészi „hogyan éljünk? erkölcsfilozófiai kérdés megválaszolásához járul hozzá, merthogy szinte minden ez után született Tandori-vers segít bennünket az erre adandó válaszok megfogalmazásában: egyrészt a kérdés direkt, a szövegbe foglalt megfogalmazásával, másrészt a személyes értékválasztást láthatóvá tevő és azt minden oldalról megerősítő elemekkel. Ezen kívül a kötetekben rendszeresen döntési helyzeteket vonultat fel, a felelősség mibenlétére utal, érzelmeket ábrázol és érzelmeket gerjeszt, miközben a versek narratív formája is alkalmas az etikai fókuszú olvasás kiterjesztésére. De Tandori költészete nemcsak megjelenít etikailag is értelmezhető eseményeket egy a verseskötetek világában autonóm életet élő házaspár hétköznapjaiból, hanem maga hozza létre ezt az önálló, a magyar irodalomban biztosan társnélküli, részleteiben is unikális etikai szférát.
Ebben a szférában a felelősség kategóriája a legfontosabb. Mert miről is van szó? A jól ismert – mert a szerző által számtalanszor és minden fórumon elismételt – történet szerint a hetvenes évek közepén jött létre a mindent eldöntő találkozás egy kint már életképtelen kismadárral, akit akkor a még kezdő gondozók ugyan nem tudtak megmenteni, de akinek a tragikus halála aztán végképp felkeltette bennük a gondoskodás vágyát és parancsát. Ezután újabb és újabb madárkák kerülnek a lakásba, nevet kapnak, arcuk lesz, „személyiségük”, identitásuk és történetük lesz, a haláluk pedig mindig megrázóan tragikus, pótolhatatlan veszteség. Tizenegynéhány madárról tudunk és tizenegynéhány évig tart a mindennapos rutinná váló gondoskodás, mely már-már teljes önfeladást kívánt. Főleg azokban az években, a nyolcvanas évek közepén, amikor az otthoni madarak mellett a környéken telelő társaik megmentése is programmá válik: először csak a párkányra szórt kukoricadarával, aztán a Tabán parkjaiban elhelyezett madáretetők rendszeres újratöltésével. Hajnali kelések, séták, vásárlások, cipekedés, a lakás átrendezése a madarak nyugalma és kényelme miatt, a piszok és a szagok elviselése, melyekről ugyancsak sokat és nyíltan beszélnek a versek, majd végül és legfőképp: az emberi kapcsolatok leépítése, a beszorulás a lakásba, ahol az év minden napjára és a nap minden órájára vannak feladatok. Végül ennek a racionálisan aligha megérthető döntéssorozatnak az elfogadása, sőt érvekkel megtámasztott helyeslése, illetve külső-belső vizsgálata, mely szintén nagy teret kap a szövegekben. Helyesen tettük-e, amikor erre az útra léptünk? Jobb ember lettem-e ettől? Milyen változásokon mentem keresztül, másként gondolkodom-e az életről, az emberekről, a szeretetről, mint a madarakkal való találkozás előtt? Képes vagyok megfelelni a velük szemben kialakult szerepemnek? – efféle, kétségeket is felszínre hozó kérdések sorjáznak évtizedek óta ebben a költészetben, hol csak rejtve, utalásképpen, hol egészen nyíltan és szívbe markolóan.
Feltűnhet, hogy történetekről beszélek, pedig nem prózáról, hanem versekről van szó. És ez a Tandori-költészet egy ugyancsak fontos aspektusára világít rá: az első két kötet utáni életmű lényegében felfűzhető egyetlen nagy narratívára, melynek tehát a madarak gondozása áll a központjában, miközben az egyes versek is olvashatók e hatalmas lírai életrajz egy-egy pillanatának dokumentumaként. Történetek nélkül nem is beszélhetnénk etikáról, sőt: megszemélyesítés nélkül sem beszélhetünk róla. Ahhoz tehát, hogy Tandori a szerintem számára legfontosabb kérdésről, a „hogyan éljek?” kérdésről beszélni tudjon, antropomorfizált szereplőkre és a köréjük írt történetekre van szüksége. Az előbbi különösen érdekes, hiszen már ebben is egy fontos döntési helyzet jelenik meg: a végső soron véletlenül hozzájuk került madarakért mindent megtesznek, de sok millió társuk sorsán nem változtathatnak. Vagy másként: miért válnak számukra fontossá a befogadott, nevet és saját történetet kapó madarak, és miért rekesztődnek ki ebből a történetből a kinti, névtelen és arctalan állatok? Szpéró és társai kivételes bánásmódban részesülnek, holott nem különbek, nem mások, mint kinti rokonaik – a véletlen döntene el mindent? A név és a közös történet teszi őket pótolhatatlanná, olyanná, mintha legalábbis a pár gyerekei lennének? Érdemes miattuk lemondani minden szórakozásról és szabadságról? Miattuk vagy értünk történik-e mindez? Nehéz és bonyolult etikai döntések sorát látjuk, melyek életeket befolyásolnak.
Az első nyáron még elment a házaspár az Adriára nyaralni, ahogy ezt korábban megszokták, az akkori madarat, Némót, egy ismerősre bízták, de mire hazaértek, a madár elpusztult. Ez a halál kellett ahhoz, hogy onnantól soha ne hagyják magukra a madaraikat, hogy teljes felelősséggel legyenek irántuk, egészen azok haláláig (a madarak ilyen körülmények között nem egyszer tíz évig is éltek). Mindez az 1988-as kötetben címet is kap: A megnyerhető veszteség. Itt már kimondódik az is, hogy bár a gondoskodás rengeteg, sokszor elviselhetetlenül sok lemondással jár, az erősfeszítések kinyitnak egy olyan kaput, azaz egy olyan nyereséggel kárpótolnak, melyet egyébként nem lehetne megtapasztalni. Nem kérdés, hogy egészen oda kell adnia magát annak, aki erre vállalkozik, és alkalmasint el kell felejtenie, milyen etikai kötelességei lennének a szomszédjai, a rokonai, a barátai, a szerkesztői felé. Ez a nagyon valóságosnak, sőt önéletrajzinak tűnő fiktív alak ezekről a körökről a sok száz verse egyikében sem beszél, minden csak a madarak felől nézve definiálható. Ahogy legújabb kötetében olvassuk: „A világban csak a világon kívül lehet részt venni.”
Végül még egy fontos kérdés: mi történik az olvasóval egy-egy Tandori-kötet és -vers olvasásakor? Megváltoztatja-e, megváltoztathatja-e az olvasót egy mű? Annyi bizonyos, hogy az olvasónak szükségszerűen hinnie kell a mű fiktív világában, és az e világot bejátszó szereplőkben ahhoz, hogy megérthesse azok motivációit és döntéseit, azaz hogy értelmezhető viszonyt alakíthasson ki velük. Ez pedig azt is jelenti, hogy az ezekben a versekben szereplő emberek és madarak szövegszerűségük ellenére is „élők”. Tandori érzékeli ezt a problémát, és végső soron azzal oldja fel, hogy számtalanszor utal rá: tulajdonképpen az olvasók is szövegszerűek, hús-vér mivoltuk ellenére is csak a nyelven belül meghatározhatók, az életük csak történetek, tehát szövegek által írható le. De ennél fontosabb a versek hatása: ha arról olvasunk, hogy valaki az életét tíz-tizenkét madár megmentésére, majd ápolására áldozza, ha azt halljuk, hogy ezzel még elégedett is, sőt élete legjobb döntésének tartja, hogy ez történt vele, ha látjuk mindennek a szépségeit és az árnyoldalait, ha érzékeljük a hétköznapi rutinból kinövő csodákat és a valóban lírai helyzeteket, avagy átéljük az elvesztett madarak utáni évtizedes gyászt, bizonyára elgondolkozunk, és talán egy cseppet jobb emberek leszünk. És bár a dolgozat elején azt mondtam, Tandoritól messze áll a népnevelő, példákat állító ambíció, a szövegek maguk erre valahogy mégis képesek. A versekből összeálló történet ugyan aligha tekinthető a kanti értelemben „törvénynek”, azaz aligha képzelhető, hogy általános gyakorlattá válhatna pontos követése, de ha a madarakra irányuló szeretetet metaforaként értjük, és a fiktív világban a madarakra irányuló figyelmet az közvetlen környezetünkre irányuló figyelemként értjük, máris elképzelhetőbb és elfogadhatóbb ez az ajánlat. Megismétlem: véleményem szerint Tandori Dezső költészetnek a kulcsa az etikai kérdések felé fordulás, és a „hogyan éljünk?” kérdésre adott, nagyon is egzisztencialista motiváltságú, de etika tartalommal megtöltött válasz: éljünk úgy, ahogy a jó történetekben a jó emberek élnek.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
