Demeter Zsuzsa
Bekeríti házát
Király László: Készülődés Pazsgába
Király László ez évi, az Orpheusz Kiadónál megjelent verseskötete nem nyári olvasmány. Vannak kötetek, melyeket azúrkék tenger és bögre mellett, nyári verőfényben szabad csak olvasni, csacska, könnyed rímekbe szedett dallamok. Ám borús, ködös, őszi délutánon, eső áztatta ablakok mögötti félhomályban a Készülődés Pazsgába tökéletes választásnak bizonyulhat. Nem csak azért, mert hófödte csúcsokhoz és téli csendhez szoktatja a lelket, bár rosszkedvünk tele így sem szelídül, hanem mert, mint a kötetcím is jelzi, ezek a szövegek a várakozás, az útra kelés versei – a késő őszi, télbe hajló helytől való búcsúzás melankóliája, a számvetésre készülő töprengő költő szomorúsága kíséri a versutazót ezen a fiktív, de ugyanakkor mégis körülhatárolható, körüljárható tájban.
Ezért talán nem túlzás, ha úgy látom, kissé leegyszerűsítve ugyan, hogy ezeknek a verseknek a központi tematikája a hely: a meglévő, jelen lévő ház, kert, udvar, a fel- és megidézett régmúlt és közelmúlt korszakoknak helyei, illetve az út végén váró, álom- és víziószerű hely, Pazsga, a maga valószerűtlen valószerűségével.
Király László ugyanis gondos gazdaként keríti körül házát: a három ciklusba szedett versek lépésről lépésre jelölik ki ennek az utazásnak a mérföldköveit: az első ciklus, a Kerti reggel még az indulás előtti számvetés verseit tömöríti, a második, a Fennsík már a képzeletbeli, ám mégis konkrét történelmi időkön átívelő utazás állomásait jelzi, korszakok és hangnemek váltakozása ez, más-más „tiszt” és „gyalog” előtérbe tolásával. A kötet címadó versét is tartalmazó harmadik ciklus, a Csang Vej fényei már az örök, lila hó és a barna balladák birodalma, a hazatérés, a megérkezés helyszíne.
„Írtam mostanában / néhány régi verset” – indít a kötet első verse, a Mostanában, mely nemcsak egyféle összegzését adja a teljes kötetnek, hanem felvillantja azokat az ellentétpárokat is, amelyekre a versek felfűzhetők: a most és a múlt, a kint és a bent, az indulás és az érkezés, a közel és a távol, a nincs és a van, a mindig és a soha, a régi és az új, az emlékezés és a felejtés dichotómiáinak játékai hozzák mozgásba a verseket, álarcokat, rejtekhelyeket kínálva a költőnek. Az intró egyes szám első személyű felütése főként az első ciklust uralja, a számvetés vershelyei alárendelődnek ennek az igencsak szubjektív felütésnek. Mert Király László verseiben mint helyekben „főúri meghívók”, „méltóságos hadi üzenetek”, „vissza nem vonható búcsúlevelek”, „szerelmes fővel” indított háborúk, „csupa gyilkolás”, „halomra-ölés” laknak, mint ahogy azt is megtudjuk mindjárt az első versből, hogy milyen nyelven szólalnak meg ezek a szövegek: „köznapi szavak” és „szigorú mondatok” mentén kanyarog az utunk, ahol a jelzőkre, ha vannak egyáltalán, különösen oda kell figyelnünk.
Nem véletlen ugyanakkor, hogy az öregedő költő, gazdaember képe, amint számba veszi kertjének őszi pompáját, verseinek télbe hajló zárlatait, az öreg Arany Jánost juttatja eszünkbe. Hisz Király László verseiben Arany maga is gyakori vendég: nemcsak az emlékezés/számvetés motívuma hasonló az Őszikékhez, hanem például a Hazabeszélő című versben Arany asztalához ülhetünk szőlőt szemelgetni, de talán több mindent elárul Király László Aranyhoz fűződő viszonyáról az Öreges című vers néhány sora, amely egyben a kötet legszebb képsora is: „és látom, a kertben aláballag fakó / szakállát lengetve a Mindenható / kit magyarul Arany Jánosnak neveznek”.
A fentebb említett ellentétpárokhoz visszakanyarodva, fontos hangsúlyozni, hogy ezek csak látszólagosak – feloldja, egybe köti őket a személyes sors érintettsége, az idősíkok kezelése, ahogy a múlt, a jelen és a jövő összeér. Az első két ciklus verseire különösen érvényes ez, hiszen ezek a ciklusok egészen közeli, valóságos tájról indítanak: a sóváradi ház és udvara, a sóváradi estevárás a diófa alatt lesz az a közeg, ahonnan elindulunk e belső utazásra, ahonnan „ránk rontanak” a történetek szereplői, s ezután kerülünk át a kolozsvári közelmúltba, majd a távolinak tűnő Pazsgába.
Az első ciklusban nyitott zsalun keresztül (Nyitott zsalu) pillantunk be a házba, számba véve nagyapa több évtizeden átívelő, kezdetet és véget átölelő, mégis mondatnyi hosszúságú történetét, hogy a verszárlatban végül feloldódjék ez a kinti, betekintő, megfigyelő perspektíva: „Ne cifrázzuk / a történteket / értelmetlen kibúvót keresni // Ebben a szobában születtem magam is.”
A konkrét helymegjelölés, a születés/kezdet/halál/vég felvillantása nyomán az olvasó mindjárt hajlamos amolyan kényelmes, biografikus olvasásra készülni, hiszen minden adott hozzá, még akkor is, ha néha tágabb horizont felvillantásával indít a költő, akit még ez sem akadályoz meg a mindennapi, valós feladatok ellátásában: „Meg kell javítani / Sóváradon a pincelépcsőt / S a diófa ágán sem vágták le jól // (…) miért nagy a fű az udvaron / S nem cseréltem ki a cserepet / a gabonás tetején”. Ezt erősíti a többször visszatérő töprengés, emlékezés motívuma, melyek révén a régi udvarház, az ifjúkor történéseinek emlékszilánkjai villannak fel.
A kényelmes elhelyezkedésnek azonban nem sokáig örülhetünk, mert bár a ciklusok versei mindig visszacsatolnak a Nyárád menti tájhoz vagy Kolozsvárhoz, a konkrét helymegjelölések hovatovább csak távolabbi tájak, korok fel- és megidézésének kiindulópontjai lesznek, olyan sorsok és történetek kerülnek elő az emlékezet foszlányai alól, mögül, amelyek gátat szabnak az olvasói tunyaságnak: „S mint valódi költő – emlékezni kezdek / mindenre, mi soha meg nem történt” (Kerti reggel). Az ehhez hasonló kiszólások azonban csak a biografikus olvasat lehetőségét számolják fel, a történetek valószerű jellegét nem. Ezek talán az egyik legjellegzetesebb vonásuk ezeknek a verseknek, hiszen a „kézzel érinthető kitalált személyek” (Fogadó) egyszerűnek láttatott történeteit, „szomorúságait” örökítik meg, vissza-visszacsatolva a mostba, a jelenbe, miközben végig fenntartják a nyitóversben jelzett „szigorú” történet- és mondatszövést, a folytonos lebegést a konkrét és az általános között. Az emlékezés, töprengés attitűdje, a „hegyeken át / völgyeken át” visszatérők sejtelmes felbukkanásai kitágítják a konkrét téridőt: „Istállómban lakik az Idő” s „nincsen határos ég, csak végtelen ének” (Farsangi kendő).
A kitágított téridőbe azonban nemcsak az emlékezés fér bele, hanem valaha volt helyek új, elképzelt köntösbe öltöztetése is – a képzeletnek eme naptárt, sorsot átíró játékában a jövő már nem illeszkedik a szigorú mondatszerkezetek kopár szavai közé: az „ezüst homok”, az „arany gabona”, a „gyémánt kutyaszar” jelzős szerkezetei a Disznó torban még iróniával vegyülnek ugyan, de a Sándor című versben a jelzős szerkezetek már egy másfajta, a kötetben máshol is felbukkanó, mindig a műfajisággal és egy imaginárius jövővel összefüggő költészetvariánst jeleznek: így lesz a szonett „tollpuha bundájú, / piros szemű (...) kajla fülű”. Mint ahogy a kötet egyik legszebb versében, az Öregesben is a felbukkanó jelzők műfajt implikálnak, az elképzelt öregség teljességét és magabiztosságát a „hibátlan hexameter” hasonlattal írja körül, de említhetjük a Hátra arc „zöld” ifjúságát is. És a sort még folytathatnánk például a Reggel fél 7, Márai című prózaversszerű írás Erdély hegyeivel kapcsolatos párbeszédével is. (Érdemes ugyanakkor az Öregest a második ciklusbeli Hátra arccal együtt olvasni: mindkét vers felrúgja a kötet elején jelzett emlékezés alapállását, az öregedő ember számadásszerű vallomását: „Ha majd vén leszek és magabiztos”, indít az első, „Ha ifjú leszek majd, és visszagondolok / tapasztalatlan öregkoromra” – olvashatjuk a másodikban, a különböző életkorokra vonatkoztatható tapasztalatok megannyi variációi, tükörjátékai.)
Az első ciklus verseinek fentebb említett lebegése, az egyes szám első személyű narratíva a második és a harmadik ciklus verseiben már módosulni látszik, a Fennsíkban a mi és az ők, illetve az utolsó ciklusban az én és a te párbeszédével egészül ki. Így a megidézett világ határai is módosulnak, a költő kilép kertjének „csöngettyűs kapuján” – részben a háború, a kommunizmus világába utazunk a második ciklusban, konkrét történelmi tapasztalat áll mögöttük tehát, s értelemszerűen a belső tájjal együtt a versek nyelvezete is változik: a „szigorú mondatok” ugyan nem változnak, de azok már nem egy belső monológ hangjai, hanem a hatalom parancsoló, kérdező/vallató imperatívuszai, s az ezekhez való viszonyulást ugyancsak nyelvi síkon kereshetjük: a kötetben egyedül a második ciklus verseiben találunk a normatív nyelvhasználattól eltérő formulákat, mintha ez lenne egyedüli mentsvára a költőnek, ezek szerepe ugyanis hol ironikus (Megnyitó), hol groteszk (Nyilatkozás), mint ahogy az emlékező viszonyulása is a felidézett korszakokhoz. Ha megnézzük ennek a ciklusnak a címeit, szintén szembetűnik ez a változás: Tartalomjegyzék, Tizenkét pont, Nyilatkozás, Szemtől szembe, megannyi lajstromszerű, vázlatos, személytelen megszólalás, mondatok helyett „tőmondatok”. A lecsupaszított nyelvezet lemeztelenített sorsokat fed, az emlékek világából szerepjátékok sora tárul elénk. Szerepek és nyelvi síkok egymásra rétegzettségén próbálkozhatunk magunkra/a költőre lelni, kitapintani a megidézett világ támasztotta idegenségérzet elemeit, vagy megpróbálhatjuk elhagyni e tájat, levetni magunkról emlékeit, mint egy rossz kabátot, hisz ebben a világban „nem szeretnék a bőrömben lenni”. Nem csoda hát, hogy menekülünk innen, önmagunkra nem lelhetünk, hisz épp az hiányzik e mögül a világ mögül, mi az emlékezés lényege – a hely: „Elmennék én, vágyom barangolásra, / mint egy jó hazába / Tájleíró költő; eltűnőn-feltűnőn dombon-völgyön. / Ahol mindenki önmagára lelhet. / Hol van a táj?” (Csoda. Szarvas)
Menekülünk hát e versbéli kopár tájról, Pazsga fele vesszük utunkat, a távolban már Csang Vej fényei várnak. Király László többször, több helyen elmondta már valós utazását Pazsga városába – az én olvasatomban azonban Pazsga legalább annyira fiktív hely, mint a megidézett Sóvárad vagy Kolozsvár, s legalább annyira nyitottak az e ciklusban olvasható versek a metaforikus olvasatra, mint az első ciklusban találhatóak. S bár rég volt nagyapák vérzivataros háborúin, diktatúrák romjain nyargalva távolodtunk a Nyárád menti tájtól, a távolság Sóvárad és Pazsga között csupán versciklusokban mérhető (és minden látszat ellenére nem szétválasztható). Pazsga fiktív lakói benépesítik e versbéli tájat, Csang Vej időtlenné táguló udvarában „már múló idő sincsen, / mely szeletekre lenne osztható” (Al. Nyezvanov: Hagyaték). Így válik a kitágított téridő időtlenné és határtalanná, álomszerűvé, s így válnak e ciklus darabjai a hazatérés, a megérkezés verseivé, ahol az ismeretlenül is ismerős, „sohasem jártam” helyen a kötet legszebb soraira bukkanhatunk: „Örök erdő jön feléd, megelevenedve / S egy költő, ki medvenyomokon ballagott” (Készülődés Pazsgába). S bár a harmadik ciklus a fiktív személyek és a megidézett keleti világ motívumai révén tágabb keretet nyújthatna az értelmezőnek, az örök, lila hó és barna balladák birodalmában „Olvasójára visszabámult a vers, / bűvölte hosszan, mint ifjú szerelem” – borús, ködös, őszi délutánon, eső áztatta ablakok mögötti félhomályban hadd maradjunk némák és szótlanok ebben a bűvöletben.
Orpheusz Kiadó, Budapest, 2013.
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
