Ménesi Gábor
Mint egy méhkas, amit beledobtak a mocsárba
Székely Csaba: Bányavidék
Székely Csaba drámaírói indulását fokozott szakmai figyelem kísérte, és pályáját azóta is jelentős elismerések övezik. Bányavirág című darabjával a 2011-es POSZT-on elnyerte a Nyílt Fórum legjobb új magyar drámának járó Vilmos-díját, nem sokkal később pedig megkapta a Szép Ernő-jutalmat is. A mű további sorsát döntően befolyásolta, hogy olyan rendezők kezébe került (előbb Marosvásárhelyen, majd két évvel később a budapesti Nemzeti Színházban Sebestyén Aba állította színpadra, a magyarországi ősbemutató, amelynek a Pinceszínház adott otthont, Csizmadia Tibor nevéhez fűződik), akik jó érzékkel bontották ki a darabban rejlő lehetőségeket. A marosvásárhelyi produkció a legjobb előadás díját hozta el a tavalyi POSZT-ról, a Pinceszínház előadását pedig a nyíregyházi Vidor Fesztivál zsűrije ismerte el. Eközben a folytatás, a Bányavakság is bemutatásra került Erdélyben és Magyarországon, ugyancsak Sebestyén és Csizmadia megközelítésében. A trilógiát lezáró harmadik rész, a Bányavíz az Örkény Színház drámapályázatának fődíjasa lett, színpadi bemutatójára még várnunk kell. A művek szempontjából ugyancsak fontos állomás volt, hogy (Bányavidék összefoglaló cím alatt) a Magvető Kiadó jóvoltából könyv formájában is hozzáférhetővé váltak.
A kötet végén a szerző három fő forrásának, Csehovnak és McDonaghnak (egyúttal az ír drámaszerző Vaknyugat című darabját magyar nyelvre átültető Varró Dánielnek), valamint az erdélyi valóságnak mond köszönetet, melyekből saját bevallása szerint „annyit merített, hogy majd’ megfulladt”. Az említett alkotók világa jól érezhetően kúszik be Székely Csaba drámáiba. Csehov említése kapcsán elsősorban a Ványa bácsi juthat eszünkbe, hiszen a Bányavirág, amely egy drámaíró kurzuson született, kifejezetten a Csehov-darab újraírása, illetve átültetése a mai erdélyi viszonyokra. A dráma felütése („Igyál, kedves doktorom!”) hangsúlyosan utal a Ványa bácsi indítására, s ugyancsak onnan lehet ismerős a figurák létbe vetettsége, cselekvésképtelensége. A szereplők közül Iván Ványára, féltestvére, Ilonka Jelena Andrejevnára, Mihály pedig Asztrov doktorra emlékeztet. Szerebrjakovval azonosíthatjuk a hátsó szobában magatehetetlenül fekvő apát, akit – orosz rokonától eltérően – nem látunk soha, ám jelenléte annál erősebb, nemcsak betegsége, egykori cselekedetei is erősen befolyásolják gyermekei helyzetét. Olyannyira így van, hogy Iván apját hibáztatja mindenért, így a bánya bezárásáért, és a döntően ennek következtében kialakult körülményekért. A figyelmes olvasó további párhuzamokra lelhet, hiszen az orvos táskájából ellopott morfiumos üvegcse mindkét darabban funkciót kap, ám a Bányavirágban akkor válik igazán tragikomikussá a szituáció, amikor megtudjuk, hogy az apa a macskát mérgezte meg a szérummal, mert az túl sokat nyávogott. Az öreg azonban nem tudhatta, hogy túlságosan érzékeny felesége fel fogja akasztani magát emiatt, vagy legalábbis az asszony számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. A Ványa bácsi első felvonásában Jelena megjegyzi: „De szép idő van ma... Nincs meleg...” Mire Vojnyickij rövid szünet után így reagál: „Ilyen időben kedve volna az embernek felakasztani magát...” Székely hősei alkalmanként ugyancsak banális megállapításokat tesznek, akár az időjárásra, akár saját állapotukra vonatkozóan, mintegy jelezve önmaguk és a másik felé, hogy a körülmények és a történések ellenére még életben vannak. Az ír Martin McDonagh (aki nem mellesleg ugyancsak húszas évei második felében járt, amikor közreadta első műveit, amelyek komoly sikereket arattak) darabjai izolált, távolinak tűnő miliőben játszódnak, ahol a sajátosan összetett emberi viszonyokat az összezártság, az egymással szembeni kiszolgáltatottság határozza meg. A Bányavidék trilógia egyik legnagyobb erénye, hogy szerzője a felszívott hatásokat termékenyen kapcsolja össze saját anyagával, a már említett erdélyi valóság tapasztalataival, és hozzá működőképes formát talál.
A három drámát leginkább a helyszínként szolgáló falusi miliő, az egykori bányatelep egyhangú állandósága, az ottani élethelyzetek érzékletes megjelenítése kapcsolja össze. A trilógia egyes darabjai más-más problémát járnak körül, olyan, gyakran tabunak számító kérdéseket vetnek fel a munkanélküliségtől a korrupción és a román-magyar viszonyban megmutatkozó kölcsönös gyűlöleten át egészen a papi pedofíliáig, amelyek átrajzolják az anyaországban kialakult, sok esetben sztereotípiákra épülő, eszményített Erdély-képet. A bánya mélysége és sötétsége a kilátástalanságot és reménytelenséget jelzi, ráadásul azt is megtudjuk, hogy amióta bezárták a bányát, a faluban csaknem mindenki munka nélkül maradt, elhatalmasodott az alkoholizmus, az erőszak, és megnőtt az öngyilkosságok száma. A Bányavirág Vajda Iván, a bánya egykori munkavezetőjének házában játszódik, ahol féltestvérével és beteg apjával él. Gyakran megfordul itt Mihály, az orvos, valamint a szomszédok, Illés és felesége, Irma. A falubeliek között elterjed a hír, hogy tévések érkeztek Magyarországról, mert az öngyilkosságokról akarnak riportot készíteni. Iván erre megjegyzi, hogy akkor kénytelen lesz felhúzni a székely harisnyát, hiszen őrizni kell a hagyományokat. „Az egyetlen hagyomány, amit őrizünk itten, az, hogy békaszarrá isszuk magunkat, egymás torkának ugrunk, s aztán kimegyünk az erdőre fát lopni. Ez a mi kurva nagy hagyományunk” – teszi hozzá, s ezzel találóan jellemzi a helybeli körülményeket. A település valamennyi lakója elvágyódik ebből a nyomasztó közegből, vannak, akik a városba költöznek, mások a halálba menekülnek, és az öngyilkosságot választják. Addig is egyik napról a másikra tengődnek valahogy, és az alkohol mámorától remélnek némi vigasztalást. S e tekintetben nincsenek kivételek: az értelmiséghez tartozók, az orvos, a polgármester, a plébános és a tanító léthelyzete ugyanolyan kilátástalan, mint azoké, akik a bánya bezárása miatt elveszítették megélhetésüket. Legtöbben azonban hiába próbálnak kitörni, mert egyrészt a körülmények szorításában vergődnek, másrészt maguk is képtelenek cselekedni és változtatni helyzetükön. Nem véletlenül vágja Ilonka Iván fejéhez, hogy „[o]lyanok vagytok, mint egy méhkas, amit beledobtak a mocsárba, és csak süllyed lefelé”.
A nők éppúgy szenvednek a megkötöttségtől, mint a férfiak, de bennük talán erősebb a szándék a változtatásra. Ilonka feladja városi életét, és hazaköltözik, hogy gondozza beteg apját. Azt akarja, hogy valaki észrevegye és nőként lássa, ezért a szokásosnál is kedvesebb a doktorral. Irma, a szomszédasszony, aki állandóan kompótot hoz, Iván figyelmét akarja magára vonni. Olyan társra vágyik, aki „nemcsak járja az utcákat egész nap, hanem cselekedni is képes”. „Tudom, hogy te képes vagy, Iván. S csak remélhetem, hogy érted, miről beszélek” – mondja szomszédjának. Férje, akitől már egy ideje elhidegült, azzal bizonyítja, mennyire szereti Irmát, hogy amikor megtudja, gyógyíthatatlan beteg, véget vet életének, megszabadul a további szenvedéstől, és megszabadítja feleségét a bezártságtól. A címbe emelt bányavirág akkor kap metaforikus jelentést, amikor az asszony arról beszél Ivánnak, hogy még nincs veszve semmi: „A bányák mélyén, repedésekben, eldugva mások elől, bányavirágok vannak. (…) Ha azokat valaki felhozná a felszínre… csillogni kezdenének.” Az elnevezés mögött olyan hegyikristály húzódik, amely a bányák falain, hasadékaiban tapad meg, és szépségét az ásványok színe, formája és összenövése adja. Az ókori görögök a hegyikristályt olyan jégnek tartották, amit lehetetlen felolvasztani. A férfi durván utasítja el Irma nyilvánvaló közeledését. Nem hisz abban, hogy bármi megváltozhat, csak egyetlen kiutat lát maga előtt: „Eladni ezt a házat. Beköltözni a városba, munkát keresni. Élni. Nem három-négy hónap múlva, nem egy év múlva. Most!” Később azonban már ennek reménye is elveszik.
A darab záró jelenetében Iván székely harisnyában lép színre, és a magyarországi köztévé kamerája elé telepedve mondja el monológját: „Megvan mindenünk, nem szenvedünk szükséget semmiben, mert hagyományos életet élünk, s megelégszünk azzal a kicsikével is, ami nekünk van. Így élünk mi itten. Éldegélünk. (…) Elvégre boldogok vagyunk mi itten. Dolgozgatunk, éldegélünk. Ahogy lehet. Panaszolkodni nem szoktunk, élünk, éldegélünk, ameddig az Isten egészséget ád. (…) Jó itt élni, mert vannak ezek a gyönyörű hegyek, s a fenyvesek, s az a kicsi szar csermely is olyan szépen csobog, mint egy patak. Kivéve télen, amikor be van fagyva. Akkor is csobog, csak nem hallatszik. Itt minden olyan szép, mint egy álom. Mint egy álom. Ebben élünk mi benne. Igen. Ebben.” A tévések csupán a felszínt, a látszatot közvetítik, a valós problémák és élethelyzetek elkerülik figyelmüket. Hősünk az elvárásoknak megfelelően teljesen idealizált, hamis képet fest a helybeli körülményekről, és megjelenése amennyire megmosolyogtató, éppen annyira elszomorító is. Ivánnak be kell látnia, hogy nem tud változtatni helyzetén. A darab végéhez közeledve, amikor a doktorral beszélget, mindketten nyíltan megvallják korábban elfedett érzéseiket, így kiderül, hogy Iván Irmához, Mihály pedig Ilonkához vonzódott. Ekkor azonban már késő, mert a két nő a városba költözött. Valóban nem maradt más, mint a mocsár mélybe húzó ereje.
A Bányavakság központi témájaként előkerül a korrupció és a nacionalizmus, az idegengyűlölet. Ince, a falu polgármestere el akarja érni, hogy a helybeliek újból megválasszák, és ennek érdekében feljelenti legfőbb riválisát, a nacionalista Izsákot, aki bakancsban, késsel az oldalán jelenik meg, és folyton hangoztatja: „Eljött végre a mi időnk, a szabadságharcosok ideje. A nemzeté! (…) Mi nem tűrjük itten a nemzetárulókat!” A feljelentés miatt rendőr érkezik a városból Florin személyében, akit Ince szívélyesen fogad, és saját házában szállásolja el, amíg tart az invesztigáció. Megtudjuk azt is, hogy Ince felesége és fia autóbalesetben halt meg – a járművet húga, Iringó vezette –, és a polgármester azóta „megsuppant kicsikét”, s ha időnként rájön, a libákat hajkurássza. Izabella, a lánya, aki egyetemre jár a városban, az egyetlen reményt jelenti számára. A lány azonban váratlanul beállít, mert zűrös ügybe keveredett, és Olaszországba készül, ezért pénzre van szüksége. Ráadásul az is kiderül, hogy otthagyta az egyetemet. „Egy hipermarketben vagyok takarítónő három kurva éve! (…) A rendőr azonnal észrevette, amint meglátta a kezemet. Csak te vagy olyan vak, hogy soha nem veszel észre semmit. Hogy mi van az én életemmel, hogy mennyire szenved melletted Iringó néni, semmit se látsz” – mondja apjának, aki valóban nem látja meg családtagjai és a helybeliek problémáit sem. Izabella végül odaadja magát Izsáknak, aki pénzt ad az útra, és nagynénje is a lánnyal tart. Ince és Florin dialógusában összpontosul a magyar-román ellentét, ugyanis miután „békaszarrá” itták magukat, egymásra licitálva hozzák elő a felhalmozódott régi sérelmeket, és az időben visszafelé haladva a Horthy-korszakon és más kényes történelmi szituációkon keresztül eljutnak egészen az anyafarkas nemzőszervéig, csak éppen a gyűlölet valódi okát nem lehet kideríteni. Ince most már nem szereti a románokat: „Betelepültetek ide, mindent elvettetek tőlünk, s még azt kérded, miért utállak. (…) Elvettétek az iskoláinkat, kifosztottátok a templomainkat, meggyaláztátok az otthonainkat. Elloptátok Erdélyországot, s azt kérded, miért utállak. És most tőlem is mindent elveszel” – mondja Florinnak. A rendőr ugyanis Izsák visszaélései helyett a polgármester korrupciós ügyeit göngyölíti fel, sőt arra is fényt derít, hogy Iringó arca nem az autóbaleset miatt lett forradásos, hanem az alkoholista férje miatt, akit egyik éjjel álmában feszítővassal agyonvert, majd a kútba dobta, öngyilkosságnak álcázva a bűncselekményt. Florin azonban többé nem hagyhatja el a bányavidéket, az igazság kiderítéséért meg kell fizetnie, ezért Ince többször belédöfi a kést, a holttestet pedig Izsák tünteti el. Végül Izsáké lesz a ház, és őt választják meg polgármesternek, ám a befogadó aligha gondolhatja, hogy a faluban Ince lebukását követően bármi jobbá válik, ha a szélsőjobboldali gondolkodású ellenlábasa veszi át a hatalmat.
A Bányavíz nyitó jelenetében a plébános a mise szövegét gyakorolja a falusi paplakban, ekkor az adventi koszorún négy gyertya ég. Később az almáriumból előkerül egy makett – mint kiderül, az előadás díszletével azonos –, amit Márton, Ignác atya nevelt fia, a templom gondnoka faragott. „Hát… úgy képzeltem, hogy ez egy ilyen kicsi izé. Amit megcsinálnék nagyban, s aztán abban rendezném meg idén a betlehemes játékot” – mondja alkotásáról a fiú. A bibliai párhuzam, a betlehemi jászol jelenléte egyértelműen a megváltás kérdését, vagy inkább annak lehetetlenségét állítja középpontba. Márton rendes nevét nem is tudják a faluban, mindenki úgy emlegeti a háta mögött, hogy a plébános szeretője. A fiú úgy érzi, más feladat áll előtte: „Mintha valami azt súgná, nem arra rendeltettem, hogy itt éljem le az életemet ebben a házban, ebben a koszos faluban, galambszart vakargatva a templompárkányról, s tűzbe hajigálva az újságpapírt, amit az emberek pénz helyett dugnak a perselybe.” Márton a művészetet és az érzékenységet testesíti meg a durva környezetben, éjszakánként farag, és verset ír a tengerről, elvágyódik, miközben a bányavíz tartja fogva. Székely már a középső darab fiatal szereplője, Izabella sorsán keresztül érintette a legfiatalabb nemzedék kilátásait, a trilógia záró darabja pedig – az egyházon belüli visszásságok, a papi pedofília tematizálásán túl – még élesebbé teszi a gyermekek és unokák perspektíváját.
A Bányavidékben megrajzolt helyszín és bemutatott élethelyzetek, a megteremtett figurák elemelkednek a valóságtól, a szerzői stilizáció, az eltúlzó, elrajzoló gesztusok következtében érezzük, hogy ebben a formában nem léteznek, mégis az a benyomásunk, hogy valahonnan ismerős mindaz, amiről olvasunk, hiszen ez a drámavilág mégiscsak egy átélhető – akár azt is mondhatjuk –, közép-kelet-európai tér és létforma sajátosságait sűríti magába. Ugyanez állapítható meg a darabok nyelvi rétegéről is, amely feltehetően nemcsak a Csehov- és McDonagh-drámák nyelvi attribútumait hozta működésbe, hanem bizonyos dialektusok keveredéséből formálódott. A szerző ügyesen mozog tragikum és komikum határán, ugyanis a sötét tónust, az időnként nyomasztó atmoszférát valamiféle fekete humor oldja. Székely kiváló érzékkel adagolja a – többnyire a másik figura nem értésén, illetve félreértésén alapuló – komikus szituációkat, nyelvi poénokat. Ezek egyike a Bányavakságban az a jelenet, amelyben a rendőr – magyar és román szavakat vegyítve – sikertelenül próbálja elmagyarázni Iringónak, hogy feleségének levágta a fejét a villamos. Tegyük hozzá, hogy a befogadóban kialakuló összkép fokozatosan válik sötétebbé és komorabbá, s ahogy haladunk előre az olvasásban – különösen a Bányavízhez érve –, egyre kevésbé van kedvünk nevetni, és mind gyakrabban szorul el a torkunk, mert ott a komikum eszközei zárójelbe kerülnek, s onnan már hiányzik a feloldás cseppnyi reménye is. Márton ugyanis rádöbben, hogy „a börtön börtön marad így is, úgy is”. A kör tehát bezárul, s a Bánya-trilógia világa akkor válik igazán nyomasztóvá, amikor a fiatalok felismerik, nincs mód a kitörésre, és kénytelenek beletörődni sorsuk megváltoztathatatlanságába, ahogy apáik tették annak idején.
Magvető, Budapest, 2013.
Megjelent a Bárka 2013/5-ös számában.
