Papp Ágnes Klára
A transztól a posztig
A rendszerváltás után indult erdélyi prózaírók
- részlet -
Bárki bármit is mond, a rendszerváltás kétszeresen is váltásnak mondható a kisebbségi magyar irodalmak történetében, és ezért kétszeresen is indokolt, hogy határvonalként tartsuk számon: egyrészt, a magyarországihoz hasonlóan, a társadalmi helyzet átalakulása, a cenzurális nyomás megszűnte önmagában energiákat, lehetőségeket szabadított fel, és Erdélyben ez a fordulat - minden ellentmondásosságával együtt is - különösen éles volt, talán egyedül a kárpátaljai hasonlítható hozzá. Másrészt mindez összekapcsolódott azzal a már rég lappangó, de ekkor nagyon meghatározóvá váló igénnyel, ami magának a kisebbségi helyzetnek, az anyaországhoz és a kisebbségi ideológiákhoz és ezekkel párosuló írói szerepekhez, megszólalási módokhoz fűződő viszonynak az újragondolására, felülvizsgálatára vonatkozott. Ezek a viták nem csak elméleti szinten zajlottak, hanem messzemenő hatást gyakoroltak az ekkoriban induló vagy kényszerűségből megkésett nemzedékek alakulóban lévő formanyelvére. Első ránézésre - különösen az Előretolt Helyőrség kiáltványait olvasva, melyekben a transzközép programját hirdetik meg - e hatás mibenléte nagyon könnyen összefoglalható és kapcsolatba hozható magával a rendszerváltással: mindannak - legyen az írói szerep, stíluseszmény, irodalom-felfogás, erkölcsi norma, műfaji vagy akár irodalomelméleti besorolás - az elutasítása, ami az elfogadottat, hivatalosat képviselheti[1], helyette egyetlen, a kor kívánalmainak nagyon is megfelelő tekintélynek az elismerése: az olvasóé, és ezen keresztül a piacé. E két meghatározó vonás: a tagadás, elutasítás egyrészről, a közönség felé való nyitás másrészről eredményezte, hogy nem a magukat komolyan vevő lázadó mártírok, hanem a mindent kigúnyoló bohócok és a mindenre fittyet hányó bohémek szerepei szervezték ezt az irodalom-felfogást (és néhol a háttérből a hatást számítgató üzletembereké - ez azonban egy olyan figura, amely, ha megmutatja magát, kétségbe vonhatja az irónia mindent átható pártatlanságát[2]). Így lett ez a költészet „egyszerre morbid, parodisztikus vagy megdöbbentően félkegyelmű és vészesen komoly" (Sántha Attila), amely „megengedi magának, hogy erkölcsi és esztétikai normákhoz az elvárások ellenében viszonyuljon. Eszerint nem törődik a tabukkal, illetve szétrobbantja az esztétikai pólusokat. A legszentebb dolgokat profanizálja - vagy pedig szakralizálja a legprofánabbakat. ... Keveri a szépet és a rútat. A tragédiát vidáman fogja föl, de a komikumban is fölleli a tragikumot." (Fekete Vince) Az Előretolt Helyőrséghez képest néhány évvel korábban (1992-ben) induló, de még a rendszerváltás előtti időben, ellenzékiségben gyökeredző, Éneklő Borz alkotóit is (Kovács András Ferencet, Láng Zsoltot, Visky Andrást, Jakabffy Tamást, Selyem Zsuzsát) mindenekelőtt egy moralizáló írói szerepvállalás elvárására, az erre épülő erdélyi irodalmi tradícióra vonatkozó elutasítás gesztusával lehet jellemezni, csakhogy ez az elutasítás - még ha nyugodtan el is mondhatjuk, hogy lényegében ugyanarra a hagyományra vonatkozik, mint a Helyőrség esetében - egészen más hangvételű: intellektuálisabb, nem a tagadásra, hanem a hagyomány radikális és általában ironikus újraértelmezésére koncentrál - ami nem zárja ki, hogy egyes esetekben úgyszintén a stílusparódiát használja fel ehhez eszközként -, nem annyira kifelé (populáris regiszter, közönség, eladhatóság), mint inkább befelé fordul: erőteljes önreflexivitás jellemzi. Épp ezért egészen más forrásokból merít: nem a populáris irodalom bevonásával, az olvasó provokálásával, hanem történetek és elbeszélői hangok újraírásával, kulturális kódok előhívásával jellemezhető.
Az elutasítás azonban nem feltétlenül itatja át (különösen az elbeszélések esetében) a művek formanyelvét: a fiatal szerzők esetében a generációs váltást tematizáló, a fiatal hős(ök) meg-nem értettségét, életidegenségét középpontba állító, nemzedéki élményeket feldolgozó, vagy ellenkező oldalról: a megalkuvó, elutasított „felnőtt" világban játszódó művek is megjelennek. Ezekre - igen különböző hangvételük ellenére - egyaránt jellemző a társadalomból való kiszakadás, a menekülés motívuma, és az ezt a szembenállást kifejező nézőpontokba zárt, legtöbbször első személyű narráció, a szabadság korlátain, az élet és halál nagy kérdésein való filozofálás, és a saját állításai komolyságát is kétségbevonó, nézőpontokat és értekrendeket relativizáló humor hiánya. Kelemen Hunor 1998-ban megjelent kisregénye, A madárijesztők halála, vagy Kisgyörgy Réka novellái (Angyalok kenyere, 1993) egyértelműen ide sorolhatók, de többszólamúsága, montázstechnikája, műfaji határátlépései ellenére ugyanezt a magát tragikusan komolyan vevő lázadást látom Farkas Wellmann Endre „kísérleti regénye" a 2000-ben megjelent Könnyűrulett rendhagyó, a hétköznapi világot elutasító, lázadó hősnőinek egymásba fonódó monológjaiban is.
Visszatérve az elutasító gesztust valamiképpen nyelv- és irodalomszemléletté alakító, a rendszerváltás utáni erdélyi irodalmat meghatározó csoportokhoz, azok két jellemző irányultságát jól mutatja az az eltérő mód, ahogyan az „ellen", az „anti" irodalomhoz való hozzáállást beemelik az önmeghatározásukba: „nem antiideológia, hanem anideológia, nem antipolitika, hanem apolitika" - így Láng Zsolt; „Az antiposztmodern egyaránt modern és posztmodern-ellenes" - írja Sántha Attila. A két megfogalmazásban nem is az az érdekes, hogy mihez illeszkedik az anti előtag, hanem a használata: Láng Zsolt kivonja magát, hátat fordít, elutasítja az állásfoglalást (ha így tetszik: elutasítja magát az elutasítást is), mintegy azt mondva: ez nem az én dolgom, mi több, ez nem is érdekes, csak játék a szavakkal (ezt mutatja az is, ahogy a humor felé siklatja ki a fenti gondolatot: „...nem antisütő, hanem A SÜTŐ"), míg Sántha Attila teljes mértékben felvállalja az „ellen", az „anti" attitűdjét, és a mindent elutasítás radikalizmusa, provokációja felé futtatja ki az állítását[3]. Ez utóbbiban úgyszintén jelen van a humor, de nem szkepticizmus, nem önirónia formájában, hanem a besorolást elvégző irodalomelmélet és az azt igényelő olvasó kíméletlen kigúnyolásában, ahogy az egész transzközép-hadművelet egy blöff, egy provokáció és egy reklámhadjárat kombinációjának tekinthető, amely önmagában parodizálja magának az irodalmi életnek a működésmechanizmusait. A szembeszegülésnek ez a kétféle módozata az önmeghatározás különbségéről árulkodik, ami döntő jelentőségű poétikai szempontból is. Először is emögött a kétféle alapállás mögött ugyanaz a tapasztalat húzódik meg: a megszólalás autentikusságának lehetetlensége, amit Fekete Vince fogalmaz meg, a humor, a paródia mögött tanulság felől: „A versírás már nem ünnepi alkalom, hanem a viszonylagosság, a távlathiány beismerése folytán inkább elbizonytalanodás, a kétely kifejezője. Ennek megfelelően alakul a negatív építkezésű, lebontó és újrarendező költészettípus. A művészi pozíció megrendülése pedig az iróniát, az önreflexiót előtérbe állító magatartással egészül ki."[4].
A nyelv, a beszéd, a stílus (a szerep!) inautentikusságának ez a kilencvenes években meghatározó tapasztalata kétféle írói attitűdöt eredményez, amely legjobban kétféle hagyományfelfogásként értelmezhető. Itt azonban már nem mondhatjuk el, hogy egyértelműen a Helyőrség vagy a Borz, esetleg az ezeken a csoportosulásokon kívül álló alkotók (közülük próza szempontjából a kolozsvári „Éberek" alapítótagja, Vida Gábor az, akit feltétlenül említenünk kell) „felfogásaként" lenne jellemezhető az egyik vagy a másik látásmód - így a továbbiakban elszakadunk a csoportosulások egységes iskolaként való bemutatásának torzító szempontjától, és inkább e két hagyományértelmezés és megjelenési módozataik nyomába eredünk.
A tanulmány teljes szövege a Bárka 2010/2-es számában olvasható.
[1] CS Gyimesi Éva az indulás idején a transzközép három „provokációs pontját", támadási felületét, kihívását fogalmazta meg: a transszilvanizmushoz való botrányos viszonyulást, az irodalomelméletnek mutatott grimaszt és a saját legitimizálásának kihívását. In: Cs. Gyimesi Éva: A transzközép, mint az irodalomtudomány provokációja, Korunk, 1993/9.
[2] „De ez már az az időszak, amikor a Helyőrség konszolidálódott, és „csoport" helyett sokkal inkább infrastruktúrává és márkanévvé vált" Balázs Imre József: Egyidejű korszakok az erdélyi magyar irodalomban, in Uő: A nonsalansz esélye, KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2001, 52.o.
[3] Láng Zsolt: Sütő, Kalligram, 1996/4; Sántha Attila: A transzközép irodalom, Előretolt helyőrség, 1995/1
[4] Idézi Fried István: Irodalomtörténések Transsylvaniában. Töprengések ifjú és legifjabb erdélyi szerzőkről, Erdélyi Híradó, 2002.
