Ütőér


Új rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

OJD_by_Szentes_Z__gon_meret.jpg

 

Orbán János Dénes

 

Janus, a menő

 

József Attila születésnapját nevezték ki a magyar költészet napjának, amit – bevallom – nem helyeslek. A döntés ravasz módon a megkérdezésem nélkül történt, születésem előtt. Nem mintha nem szeretném és csodálnám József Attila tündökletes költészetét. De az a véleményem, hogy méltatlanul hanyagoljuk azt a költőóriást, akié a „ius primi versus”, azaz az első vers joga: Janus Pannoniust. Mivel ő ültette el a poézis szóvirágait és mandulafáit Pannónia sivár földjébe, és azóta beszélhetünk magyar irodalomról (még ha ez latin kezdetű is volt), meggyőződésem, hogy a költészet napját augusztus 29-én kellene ünnepelnünk.

Nem csak a legelső költőnk volt a derék Janus, hanem a leghosszabb ideig uralkodó költőfejedelmünk is. Egészen pontosan Petőfi Sándor megdicsőüléséig uralkodott, azaz négy évszázadon keresztül. Petőfi Sándor alig másfél évszázada. Borges egyik teóriája szerint minden népet képvisel egy poeta doctus. Ha azt mondjuk angol, azt mondjuk Shakespeare. Ha azt mondjuk német, azt mondjuk Goethe, ha argentin, akkor Borges. Nos, amíg azt nem kezdtük mondani, hogy Petőfi, Janus Pannonius volt az, akinek a neve a mi irodalmunkat fémjelezte a nagyvilágban. Alig huszonévesen már európai hírnévnek örvendett, a 15. század második felében aligha volt olyan európai kultúrember, aki ne ismerte volna az utolsó nagy neolatin költő nevét. Voltak, akik olyannyira nagyra tartották, mint a klasszikus latin tollforgatókat. És aki foglakozott a neolatin költészettel – márpedig azzal foglalkozott mindenki, aki komoly oskolába járt az oktatás 20. századi szétdúlásáig – az mind ismerte és becsülte a pannon medvefiókát, a 15. század legjelentősebb európai költőjét (ne feledjük, Villon kultusza csak később, a romantika korában kezdődött el, így a trónon csak utólag osztoznak).

Ő már életében – ráadásul Petőfinél ifjabban, húszas éveinek elején európai hírű volt. Petőfinek ehhez meg is kellett halnia.

Apropó ifjúság: Janus Pannonius költőink közül a legkoraérettebb. Senki nem írt ilyen fiatalon ennyire jól és éretten. 15-16 éves korában már jelentős, világszintű alkotásai voltak. Ilyen értelemben a költői koraérettség szimbolikus alakját, Rimbaud-ot is lekörözi.

 

Janus_Pannonius__rekonstru__ltlk__pe.JPG
Janus Pannonius (rekonstruált profilképe)
 

Kanonizált poétáink közül úgy lehet, mindmáig a legmerészebb. Száznál is több pajzán verse maradt fönn, melyek olvastán mai napig is pironkodunk. Főképp, ha konyítunk valamennyit a latinhoz, és nem csak az eufemizáló, az obszcenitásokat szelídítő magyar fordításokat nézzük, hanem a malacságokkal alaposan megtűzdelt eredetit. Lőwy Árpádig nem is volt olyan költőnk, aki ilyen merész lett volna, csakhogy Lőwy Árpád egy álnév volt és egy műkedvelő, míg Janus Pannonius fölvállalta írásait és profi volt. Faludy György a bátrabbak közé tartozott, de azért nem írt fingós kurvákat megéneklő lírai opusokat, s bár a férfiszerelmet sem vetette meg, az „…elég gyakorta űztem / egy-egy farcicerét ramaty buzikkal” erősségű vallomásokig nem merészkedett el. A cenzúrát megszüntető rendszerváltás utáni szabadszájúság is visszafogottabb Janus Pannoniusnál, kétségkívül még mindig ő a költői szabadság legharsányabb magyar képviselője. Hát ha még figyelembe vesszük, hogy főpap és államférfi is volt – a korabeli Magyarország harmadik leghatalmasabb embere, Mátyás király és Vitéz János mellett, és hát Európa egyik legbefolyásosabb politikusa is ezen státusából adódóan, hiszen akkor az európai politikába Budának nagy beleszólása volt. Janus Pannonius volt Magyarország kincstárosa, titkos kancellárja és a király – Vitéz Jánost, aki a nagybátyja volt leszámítva legfőbb −  tanácsosa. Azaz, mai analógiával élve: egyszemélyben töltötte be Varga Mihály, Rogán Antal és Pintér Sándor funkcióját, ja, és emellett a második legfontosabb magyar egyházi pozíciót is (de a legfelsőbb is a családban maradt, noha a nagybácsit illette meg).

Na most akkor képzeljük el az elébb fölsorolt urakat, mint Európa-szerte olvasott obszcén versek szerzőit… És akkor még inkább láthatjuk, mennyire verhetetlenül tökös volt a mi első poétánk.

Itt feltétlenül meg kell említenem, hogy a kutatások kiderítették, hogy ezen obszcén versek java része nem a pad alatt, hanem a pad felett született. Azaz nem titokban és csínytevő szándékkal írta poétánk, hanem szakmai gyakorlatként. Bizony. Veronai Guarino, akinek ferrarai oskolájába járt Janus Pannonius elképesztő érzékű pedagógus volt. Nem prédikált vizet: maga is hedonista volt, a pajzán rigmusok, kocsmai ivászatok és bordélykalandok hőse, nem tiltott hát semmit diákjaitól. Tudta, hogy egy költőoskolában a pad alatt így is, úgy is megszületnének az obszcén epigrammák, s hogy a diák még akkor is megtalálja a módját a bor és a könnyelműbb fehércseléd fogyasztásának, ha befalazzák. Úgyhogy szakmai gyakorlattá tette a pajzán versírást és szemet hunyt az ivászatok és a bordélylátogatások fölött – cserébe fokozott tanulmányi előmenetelt várt el. Ez az üzlet mindkét félnek megfelelt, így Guarino oskolájából egytől egyig tudós és talpraesett férfiak kerültek ki, akikre álomállások vártak, és meg is tudtak felelni azoknak.

Hősünk nemcsak a pajzán költészetben bátorkodott. A pamflet vitriolos tollú művésze is volt. Botcsinálta filozófus, fűzfapoéta nem menekülhetett gúnyos versnyilai elől, nemkülönben a politikusok vagy akár maga a római pápa. Érdemes átböngészni a (II.) Pál pápáról szóló versciklust, különös tekintettel a Miért nem vizsgálják meg manapság a pápák heréjét, mint hajdan című epigrammára. És elgondolkodni azon, manapság ki vállalna be ilyeneket.

És akkor még nem beszéltünk költészetének (még) komolyabb, filozófiai, vallásos és érzelmes vonulatairól…

 

Magyarország külföldi kulturális intézetei Balassi Bálint nevét viselik, aki – legyünk igazságosak – Janus Pannoniushoz képest egy bájos műkedvelő, csak nekünk jelent bármit is a neve, és nekünk is csak azért, mert nem nagyon van más, akivel valamennyire is büszkélkedhetnénk abban a korban.

Janus Pannonius a legismeretlenebb kanonizált klasszikusunk. Pedig rengeteg tanulmány született róla, okos és komoly filoszok garmadája foglalkozott vele. Pedig elképesztően izgalmas az életműve és nemkülönben az élete és az egyénisége. De úgy tűnik, a tanárok nem ismerték és nem kedvelték meg eléggé és nem szerettették meg a diákjaikkal. Egyáltalán, ezt a szenzációs figurát egyszerűen nem tudták úgy tálalni, ahogyan kéne a magyar (irodalom)közvetítés évszázadaiban.

Az én találkozásom szerencsésebb volt vele, egyetemista koromban már beléhabarodtam, aztán néhány évvel ezelőtt kutatni is kezdtem életét és munkásságát, és egy kötetet is szenteltem neki, melyben egyes verseit átköltöttem, másokat meg kitaláltam.* Mindenesetre, már az első pillanatokban áthatoltam a klasszikus rigmusok hűvösségén és megéreztem benne a mindenkori korszerű kortársat.

Érzem: Janus rohadtul laza volt akkor, és most is, bármikor is az lenne. Ha napjainkban élne, ő lenne a legmenőbb magyar literátor, politikus, közéleti személyiség. Képzeljük el Magyarország pénzügyminiszterét, belügyminiszterét, kancelláriaminiszterét és jeles egyházi vezetőjét egy személyben, aki ugyanakkor a költőfejedelem is, még Faludy Györgyöt is legyűrő karizmával.

Polihisztor és igazi, igazi menő vagány.

És hogy ez a fazon hogyan osztaná az észt és a mindenkit lealázó, feszes és persze hibátlan rigmusú posztokat a Facebookon… Tibi atya labdába sem rúgna.

 

*Szerk. megj.: A költő, a ringyó és a király című könyvről van szó, mely Janus Pannonius apokrif költeményeit tartalmazza OJD átköltésében. (1. kiadás: Magyar PEN Club, Budapest, 2014; 2. kiadás: Helikon Kiadó, Budapest, 2014; 3. kiadás: ArtPrinter, Sepsiszentgyörgy, 2015.)


 

 Ami fölAranylik

 

Bírta szivem’ már hű szerelemre, -
Tudhatta, közöttünk nem VALA GÁT:
Unszola mégis szóval „igenre”

 

Arany János: Tetemre hívás

 

Nemzedékről nemzedékre távolodtunk a klasszikus irodalomtól, a digitális paradigmaváltás pedig egyenesen hiperugrást eredményezett. A lájkolás korában, amikor a modern kor és a technológia javarészt angolból átvett kifejezései szövik át a mindennapi beszédünket, a 19. század óriásainak – különösen a leggazdagabb szókincsű poétánk, Arany János és prózaírónk, Jókai Mór − nyelve és tematikája avíttnak tűnik. Mily furcsa, hogy Petőfi levélben és költeményben üdvözölte a Toldi íróját, nem pedig lájkolta és megosztotta az Arany posztját a Facebookon.

Hogyan is nézne ki a Családi kör manapság? „A legkisebb krapek matatja telóját…” (Stipistop, a közeljövőben meg is faragom az átiratot!)

Az én családi köröm még másképp nézett ki. Olyannyira kései gyerek voltam, hogy a szüleim a nagyszüleim lehettek volna. Így az általuk behatárolt irodalmi birodalomban nőttem föl, melyet a költészetben Ady, Petőfi, Arany és Vörösmarty domináltak, prózában pedig Jókai, Mikszáth meg Móricz. Ez már a múlt évszázad 80-as éveiben is maradinak számított, de a divat, a koreszmék és a kánonok engem már akkor sem érdekeltek: én rajongtam ezekért a csodás kövületekért. S bár a modernség, posztmodernség és poszt-posztmodernség fuvallatai is megérintettek, a klasszikus irodalom híve maradtam, olyannyira, hogy olvasmánylistámat is abszolút mértékben a II. Világháború előtti művek dominálják.

Ettől függetlenül azt hiszem, poétaként-íróként meglehetősen haladó voltam, azaz a kettő nem zárja ki egymást. Hatalmas hasznát vettem ennek a rajongásnak, hiszen ne feledjük: a leghaladóbb irodalomnak is a műveltség az alapja. A nyelvi gazdagságáról híres Esterházy Péter nem lehetett volna nyelvi gazdagságáról híres író Jókai nélkül és Esterházyt nem lehet tökéletesen megérteni Jókai Mór nyelvének és világának ismerete nélkül.

Azt meg pláne nem tudom elképzelni, hogyan lehet Arany János nélkül költőnek lenni… Ez a bumfordi zseni őrületes hatást gyakorolt a magyar irodalomra, közvetve és közvetlenül is. Azért mondom, hogy bumfordi, mert a nyelv és a forma bűvésze volt, de a Toldi, az bumfordi. Zseniális, imádnivaló, bumfordi versmackó. Faludy Györgynek igaza van, hogy a Toldi zavaróan mentes az erotikától és még a kisiskolások sem oly suták a szerelemben, mint Toldi meg Piroska, s hogy ez a délceg magyar hős akkor lett volna igazán hiteles, ha előbb-utóbb istenes-magyarosan megdöngöli Piroskát.

Meg tudjuk saccolni, milyen lett volna a Toldi, ha a kevésbé prűd korban élő, polgárpukkasztásban minden idők legjelesebb poétája, Faludy írja meg. Hősi cselekedetei közepette a hérosz, csak úgy mellesleg, végig hágta volna az összes magyar vármegyét. Nagy Lajos birodalmában úgylehet, még hatvannégynél is több volt.

Olyan nagyon nem is kell képzelődnünk, mert ott van ám nekünk a Pajzán Toldink. Az eredeti Toldi után a legismertebb magyar eposz. Ugyan könyv formájában csak 1997-ben merészelték publikálni, de kevesen vannak, akik diákkorukban nem találkoztak a pad alatt a Pajzán Toldi valamely változatával. Abban aztán Miklósunk alaposan bepótolja azt, ami az Arany époszából kimaradt.

Azért tereltem ezirányba írásomat, hogy fölhívjam a figyelmet, milyen hatással tud lenni egy géniusz az irodalomra, kultúrára. Aranynak köszönhető a két legismertebb époszunk. Az eredeti és annak travesztiája, melyben úgylehet, épp Faludy magiszter az egyik ludas. A Pajzán Toldi ugyanis az 1930-as években íródott, és alapos gyanú terelődik a József Attila−Faludy asztaltársaságra. A szöveg szájról szájra terjedt, valamint kézzel írt másolatokban. Mire Czigány Lóránd 1997-ben sajtó alá rendezte, már csak nyomokban tartalmazta az eredetit. De azért megmaradt annyi briliáns költői kép, hogy nyilvánvaló legyen: nem diákköltők, hanem profik írták. „S míg trágár apródja szívja keble halmát, / beugrat pejlován Vazul, a hős dalmát” – ez nem a műkedvelők szintje.

A Pajzán Toldi – még így, megromlottan is – a világirodalom egyik legszellemesebb vaskos-pajzán műalkotása. Sajnálatos módon, a 20. századig a magyar pajzán irodalom meglehetősen szerény volt, leszámítva persze Janus Pannonius vonatkozó epigrammáit, melyek azonban latinul íródtak. Klasszikusaink közül Csokonai volt egy kicsit merészebb, de ő is inkább latinul (Geographia Antiqua – Ókori földrajz; Megfigyelés a lúdak fajtalankodásáról − Observatio de tribadico anserum). Vörösmarty vagy Arany beloptak időnként pikánsként értelmezhető passzusokat („A vadász ül hosszu méla lesben, / Vár felajzott nyílra gyors vadat; „Tudhatta, köztünk nem vala gát”), de a hivatalos életműben vaskosabb dolgokat nem találunk. Állítólag Tompa Mihálynak vannak kiadatlan pornográf költeményei és Aranynak is fennmaradtak szalonképtelen versei, csak ezek a hagyatékot gondozó Voinovich Géza villájával együtt megsemmisültek.

Lőwy Árpád, polgári nevén Réthy László (1851−1914) költészete jelentette Janus Pannonius után az első fontosabb pajzán állomást, de Lőwy leginkább öncélú és szerény tehetségű versfaragó. Míg a Pajzán Toldi végtelenül szellemes, és brilliáns költői megvalósításokat találunk benne. Janus Pannonius után szinte fél évezreddel hozza vissza irodalmunkba a világirodalmi szintű pajzánságot.

És a Pajzán Toldit – melyet Czigány Lóránd, a mű kutatója és közlője a magyar szexuális őserő époszának nevez −, mint már említettem, nyilván Aranynak köszönhetjük. Ez az igazi költői hatás, amikor nem csak az irodalom jelenét, hanem a jövőjét is meghatározod. Mikor a műved olyannyira beleivódik egy közöség tudatába, hogy szinte magától értetődő: még a pajzán hősöd sem lehet más, mint Toldi.

Na és tudják, van két Arany János színmű, ami meghatározta viszonyulásunkat a színházhoz. A legnagyobb hatású magyar drámák közé tartoznak és a Szentivánéji álom és a Hamlet, dán királyfi címet viselik. Persze, voltak utólagos próbálkozások, melyek szóban forgó alkotásokat bizonyos Shakespeare William nevű, bizonytalan és bizonyítatlan identitású ánglus szerzőnek tulajdonítják, de aki bírja a Jakab angol király korabeli nyelvet és elolvassa a Midsummer Night’s Dream és a The Tragedy of Hamlet, Prince of Denmark című opusokat, az tudja: nem ugyanaz, pontosabban, borgesi megfogalmazásban: „a másik, aki ugyanaz”. Az Arany utáni fordítási kísérletek pedig olyanok voltak, mintha Jézus Krisztust kereszt helyett egy ruhaszárítóra feszítenénk.

Lehet, hogy ma már legtöbben eltávolodtunk Aranytól és kortársaitól, a magyar irodalom szent korszakától, a polcainkon még ott vannak, de a port már nem töröljük róluk, de ha igazi, a metafizikai értelemben vett irodalmat akarunk – azt, ami tudtunk nélkül az ereinkben csordogál – úgyis hozzájuk kell visszafordulnunk.

 


Főoldal

2017. április 18.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Húsvéti fénySzőcs Géza verseiHáy János verseiBotyánszki Ági versei
Prózák
Molnár Vilmos prózáiBeck Tamás prózái Vági János: ViszonyVajda Albert ismét csütörtököt mond
Kritikák
„Csak” a szövegA tétovaságtól az elragadtatásig - Simai Mihály kötetérőlRendezni végre…„mint akit eltakar egy szó” – Darvasi László: Taligás
Esszék, tanulmányok
„… szívébe égették a szabadságot!”Legális drogot árulunkKosztolányi Dezső ismeretlen köteteTűnődések az idei Kossuth-díjak egyikéről
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA