Ütőér

 

Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 PecsiGyorgyi.JPG

 

Pécsi Györgyi

 

Au Gutenberg

 

Vannak sokkal kellemesebb sörözők, bárok is Strasbourgban, de mi persze a Gutenberg téren, az Au Gutenberg teraszára akarunk kiülni, rálátni az öreg, kaftános, nagy bajszos, protestáns elzászi nyomdászmester ódonpatinás szobrára. Mintha kiparancsolnák az embereket az utcákra, terekre, vacsorázni, belgasörözni, zsúfolva a teraszok, pedig se turistaszezon, se plenáris ülés. Laza franciák, német, ha van is (Trianon-reflex: kellene legyenek, ide-oda csatolták a várost), nem hallatszódik. David d’Angers dinamikus, erőteljes szobra pont olyan, amilyennek1840-ben lennie kellett, ma kellemes, nem sok vizet zavaró díszlet, megbámulják, ja, igen, a könyvnyomtatás, a mozgatható betűk föltalálója; kezében öles árkust mutat a nagyérdeműnek, rajta a Bibliából egyetlen, kapitális méretű sor, lentről mégsem bírom elolvasni, de az okosteló, a gugli kéznél van: És lőn világosság!

Könnyű volt Gutenbergnek, tudta, hogy mit akar kinyomtatni. A Bibliát, hogy sokakhoz, mindenkihez eljusson, aztán Szent Ágostont meg a többi bölcs, szent szöveget. A lábazaton domborművek, Lincoln, Goethe, hasonló nagy emberek, a Függetlenségi nyilatkozat, Az emberi jogok nyilatkozata, meg, Rouget de Lisle kapitány itteni szerzeménye, a Marseillaise – keresgélem, ki mindenki zsúfolódik még, hamarjában nem találom a guglin, na jó, akkor mára ennyi elég.

gutenberg_1.jpgGutenberg mester, ha átverték, kihasználták is, boldog volt, boldognak kellett lennie, megnyitotta és szélesre tárta a világosság kapuit, a legfontosabb szövegek eljuthattak az emberekhez, a Biblia, a Függetlenségi nyilatkozat, Az emberi jogok nyilatkozata, a Marseillaise, az Igazi Nagy Szent Művek, Goethe meg a többiek. Születésének 500. évfordulójára a budapesti nyomdászok és betűöntők díszes Albumot adtak ki a tiszteletére, öt évvel később, 1905-ben gyűjtést szerveztek egy impozáns Gutenberg János szobor létesítésére. „Ha e nemesczélu mozgalom meddő nem marad…” – guglim szerint meddő maradt. Pedig ők még pontosan tudták (na, jó, marakodtak volna azért), hogy ki-mi kerüljön a talapzatra: a Biblia, Károli Gáspár, Hess András, Sylvester János, a Gutenberg-albumba, a Himnusz, a Szózat, a Tizenkét pont, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Kossuth, Széchenyi, Deák – nyilván. Az alapnévsor talán ma is ugyanez lenne, de nem vagyok biztos benne, hogy nem éppoly magányos díszletként árválkodna-e mondjuk a pesti Gutenberg téren, mint d’Angers  szobra az Európai Unió fővárosában.

Bár, ha mellette, vele szemben fölállítanánk McLuhan szobrát is, izgalmas lehetne. McLuhan nem talált föl semmit, éppen csak megjósolta a nyomtatott könyv, a Gutenberg-galaxis végét, meg kispekulálta a globális falu fogalmát, tkp. a WWW-t (bővebben lásd: gugli). Gutenberg megnyitotta az időt és a teret, a globális falu szétterjesztve megszüntette. És lőn világosság! – vagy mi…

Rigorózus utazó vagyok, föl- és rákészülten utazok, régebben Panoráma útikönyv nélkül sehová nem indultam, a mai mindenféle modern, pénzköltésre buzdító, semmire se jó bedekkerek nem kellenek, inkább útikönyv sem kell, nyomtatott térkép se, marad az okosteló meg a gugli. Okostelóval járom az utcát, a gugli térkép vezet, közben bepötyögöm, amin éppen megakadok, lássuk mit dob ki a kereső. Valamelyik találat szerint a Gutenberg téren standok sokaságán könyvek cserélnek gazdát, de egy fia könyv annyi se, tehát a tér sem a régi, és már a gugli sem – Au revoir, Gutenberg! (stílszerűbb volna Auf Wiedersehen!-t mondani, mégiscsak német volt).

Közép-európai reflexszel egy kicsit lesajnálom ezt a kényelemben, biztonságban, jó módban élő szimbólumvárost, söröznek, zabálnak, otthon érzik magukat, na de a könyv…

Csoóri Sándor talán a hetvenes években írta, hogy nyugat-európai útjain sokkoló volt találkozni a költészet devalválódásával. A könyvesboltokban, ha verseskötetet keresett, rendszerint pár alsó polcra mutatott az eladó, az a kevés vers is szinte el volt dugva, nyilván, nem vették, bezzeg Magyarországon...! (Külön történet, ne menjünk most bele!) Külföldi utjaimon könyvesboltokba is betérek, és persze, két dolgot keresek: magyar szerzők műveit és általában verseket. (Nem lepődök meg, ha nem az itthon őrült sikeresnek mondott kortárs író könyveit találom, hanem Szabó Magdát meg Márait.)

Guglim a háromszázezres Strasbourg egy másik fő terére irányít, a Kleber térre, itt lesz a város legnagyobb könyvesboltja, a Kleber. A téren könyves standok sokasága, kényelmes, ráérős böngészőkkel, árusokkal (huncut guglim, átköltöztek a Gutenbergről, lemaradtál!), de a könyvesbolt tényleg nagy. És jó. Nagyon jó. Nagyon-nagyon jó.

A Poésie részleg kitüntetett és aránytalanul nagy helyen (mihez képest?). Vevő itt ugyan gyéres, de a készlet elképesztően pazar: az ún. világirodalomból minden, a kezdetektől napjainkig, ami valamennyire számít (magyar szerző nincs), francia és világnyelveken. Tovább a bölcseleti irodalomhoz, itt már ügyeskedni kell, hogy a könyvek közelébe férkőzzek: ugyanaz! Szúrópróba, nézzük a divatos Agambent – magyarul egy kötete jelent meg, itt olaszul vagy fél tucat, és nem kevesebb franciául, + különböző párosításban.

Párbeszéd: Persze, nagy nép a francia, nagy kultúra, mindent lefordítanak.

Jó, de a könyvesbolt abból él, amit elad.

            Nem kell lefordítani, ma már mindenki olvas angolul, legalább is az egyetemi réteg!

            ???

            Na, jó, az a pár doktorandusz, az egyetemisták magyarul se olvasnak. Egy-kétszáz esetleges érdeklődő miatt fölösleges pénz, energia volna.

            Ebbe nem megyek bele, kétszer lejátszottuk, egyszer a latinnal, egyszer a némettel szemben.

            Igen, le kell fordítani!

Zavarba hozott a Kleber. Annak idején (a hetvenes, nyolcvanas években, szellemi elzártságunkban) elég volt például az Európa Kiadó könyveivel lépést tartani, és az ember a valóssal közel párhuzamos időben tájékozódhatott az ún. modern világköltészetről (Bika sorozat, Lyra Mundi). Most korlátlan az információs lehetőségem, mégsem tudom, hol, mi történik a költészetek világában. Zavarba hozott a Kleber, ott is van gagyi, kurrens, de arányosan, valamiképpen a helyén. Zavarba a Poésie részlegével hozott, és általában a kiszámítható és tervezhető minőségével.

Lehetséges – az itthoni könyvesboltok meg kiadók zajos újdonság-centrikusságát, erőteljes piacorientáltságát, celeb sztárjait nézve –, hogy egyáltalán nem elsöpörte, kiiktatta McLuhan Gutenberget, semmit nem söpört el, ki, hanem egyszerűen csak csöndben elprovincializálódtunk…

 


 

Sic transit… Nem múlik el

 

Visszatérően lehangoló könyves élményem az Ünnepi Könyvhét meg a Budapesti Tavaszi Könyvfesztivál. Az ember (én) várakozik, készülődik, várja a találkozást a könyvvelaz íróval… az olvasóval… (pláne, ha személyesen is érdekelt, saját új könyv… hm…), aztán kimegy a vásárba, és ott van előtte valahány ezer, valahány tízezer könyv, és szerfölött kifosztottnak érzi magát. Bélyeget gyűjtöttem. Papa hozott fél kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget (svéd gyerekvers). Végigjárom a standokat, az ismerősöket meg az ismeretleneket. Húsz-harminc könyvet megvennék, annyit nem lehet, hármat-négyet engedélyezek magamnak, mert most kell szoknyában járnod Karcsi, amíg nem szőrös a lábad (Tolnai Ottó univerzális, mindenre alkalmazható gyerekverse).

Persze, meglátogatom a kiadómat, tavaly október 23-ra jelent meg egy válogatásom Nagy Gáspár és 1956 témakörben (interjúk, versek, tanulmányok, afféle irodalmi és történelmi bédekker kezdőknek és haladóknak), feszengve pislogok, igen, ott az Októberi stációk is, de kérdezni nem merem, vajh’ (a sikeres bemutatók meg az ’56-os ünnepségek múltával) a kiadó adott-e el belőle egyet is. Személyem miatt biztosan nem – legföljebb lábjegyzetben maradhatok fenn az utókor egyik-másik disszertációjában –, de a könyv tárgya, meg főleg alanya miatt akár…

Pedig ha Gazsi élne, és itt lenne azzal a nyílt, derűs mosolyával, személyre szóló figyelmével, vicceivel, poénjaival, a sátor előtt sorban állnának a dedikálásra várók, meg körbevennék a mindenféle ismerősök, barátok, legalább egy szóra, egy kézszorításra, hogy elmondhassák, ott voltam én is, találkoztam vele, jó volt csak látni is…

Ahogy annak idején, amikor egy-két versével országos botrányt gerjesztett, amikor vakmerően kimondta, hogy Nagy Imrét el kell temetni, a gyilkosokat meg néven nevezni.  Aztán a rendszerváltás után is még, amikor emlékezett és emlékeztetett azokra az évekre, vagy éppen kétségbeesett az országos megosztottság miatt.

Elmúlt a Kádár-kor, el a rendszerváltozás évei, elmúlik az ember… elmúlnak a versek is?

Sic transit gloria mundi…?

Persze, a legjobb vers is elsőként a saját korában él. Hogy később is él-e, ne soroljuk, mi minden csillagzat együttállásán múlik. A kánonok… az oktatás… a média… ezek mérhetők, ellenőrizhetők, de hogy az olvasóban, a verset befogadó emberben tovább él-e, legföljebb sejtéseink lehetnek. Az azonban bizonyos, hogy ha a költő életében nem képződik meg valamiféle nyilvános befogadás, nota bene, divat, vajmi csekély az életmű esélye az utólagos kánonra. Hozhatnánk persze jó pár ellenpéldát a világirodalomból is, a hazaiból is, most csak Márait említem;  halála után sikerült divattá tenni pár évre, és ez már elég ahhoz, hogy (olvassuk vagy nem olvassuk) a tudatunk mélyére elraktározódjon, igen, van Márai, remek író stb., de csak hogy mindjárt megjegyezzem nagy szívfájdalmamat, Cs. Szabó Lászlót, az egyik leges-legkitűnőbb 20. századi esszéírót –, Babits mellé teszem a polcon, habitusa, de mértéke szerint is. Az emigráció nagy öregje, vitathatatlan tekintélye, de valahogy mégsem sikerült rekanonizálni Cs.-t. Voltak persze Cs.-nek is indulatos kirohanásai a párt lakájai meg a rendszer ellen, de igazából kultúrában, művészetben gondolkodott; úgy szerette az európai művészetet, hogy soha el nem feledhette a magyarországit. Hálátlan utókor? – Az utókor sosem lehet elég hálás, az utókor mindig hálátlan, az utókor elsőként magára figyel, s azt vesz elő a múltból, azt a hagyományt generálja élővé, amelyikre éppen szüksége van. Cs. Szabó van akkora író, hogy nyugodtan kivárhatja, amíg egyszer, majd, valamikor éppen őrá, az ő hallatlan műveltségből szárba szökkenő szelíd bölcsességére, az ő európai és a magyar művészetért rajongó szeretetére lesz szükség.

De persze azért tartsuk szárazon a puskaport is, mert nemcsak a Firtos lova hátán szendereghet el a Gondviselés. A jó könyveket akkor is ki kell adni, ha senki nem olvassa (főleg, ha a rosszakat is kiadják), biztatgatom, győzködöm magamat a Könyvfesztiválon, a több ezer, tízezer könyv látványával eltelten, mert valaki mindig olvassa, mert minden könyvnek megvan a maga olvasója. Végigjárom újra a standokat, ez a Cs. Szabó-s dolog valahogy a fejembe mászott, jó kis gyűjteményem van, mégis az ő könyveit keresem. Aztán újabb nevek ugranak be. Koncz István például, a tusfeketével író magyarkanizsai költő, éppen kedvem volna újraolvasni, ugyan valahol meg kell lennie a könyvespolcomon, de nem találom; jó lenne egy Székely János esszé-összes, egy Vas István teljes, egy Zbigniew Herbert-válogatás, egy… egy… egy… bővül a hiányleltár…

No lám, mi történik: az élők érdekelnek, az aktuálisak, mégis a régieket, az elfeledetteket keresgélem.

Nem megyek vissza a kiadóm standjához, nem érdekel, hogy ezekben a napokban, a több ezer, tízezer könyv között rátalált-e az Októberi stációkra az olvasója vagy sem, tudom, hogy a szükséges könyv, mint az uránium, akkor is sugároz, ha rejtve van.

És egyáltalán: ragyogóan süt a Nap, a sör kitűnő… a könyvekbe zárt szellemek élik a maguk időtlen életét, és fütyülnek arra, hogy én vagy Te éppen mit gondolunk róluk…

 


 

 

„nos költészet egyedül maradtunk”

 

Egy, egyetlen verssel beírni magát a magyar költészet univerzumába, egyetlen verssel stílust törni és stílust teremteni – igen, Domonkos István Kormányeltörésben verséről van szó. Megjelent 1971-ben, az Áthúzott versek kötetben, de én később, nyolcvanegy-kettő körül találkoztam vele, valahogy benne volt az irodalmi közbeszédben, őrült tempóban beszereztem a Gyökér és szárny antológiát, Jugoszláviai magyar költők, 1976, Forum Kiadó, antikvár áron 22,50 Ft-ért. „Több nemzedék tagjai, különböző irányzatok hívei” (fül), 17 költő, köztük Koncz István, Tolnai Ottó, Domonkos István. Ilyen könyvet az ember véletlenül se veszt el, ad kölcsön, most is vakon veszem le a polcról, a könyvjelző ugyanott nyitja, a Kormányeltörésben-nél. Aztán írtam egy összehasonlító-félét négy, azóta kultikussá vált identitásos versről, Szilágyi Domokos Bartók Amerikában, Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben, Márai Sándor Halotti beszéd és Domonkos István Kormányeltörésben – a földrengésszerű élményre emlékszem, ahogy a négy vers meggyomrozott, az írásom megjelent valahol, de látom, egyik kötetembe se tettem be…

            Tolnai Ottó és Domonkos István – főleg ők beszéltek egészen másként a Gyökér és szárnyban, Tolnaival ismerkedtem, Domonkos azonnal hatott. „én lenni / én nem tudni magyar / élni külföld élet / pénz nyelv zászló […] pszichiáter mondani / relex relex magyar / nem gondolni mi volt / nem gondolni mi lesz […] mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren […] nem gondolni kollektív / nem gondolni privát” – a vers datálása: „Djuphult, 1971” [Svédország]. A 2008-as Domonkos-kötet, a Yu-hu-rap előszavában bővebben: „Üzemeltetésem és karbantartásom gondjait családom viselte (viseli) szeretett lányaim Elisabeth Domonkos (Brüsszel), Martina Domonkos (London) és fiam, Carl Domonkos (Párizs). Kösz… Hogy éltem, és hogy még élek, annak imádott feleségem, Thea Ekholm Domonkos (Grönskåra) az oka… Négy nyelvet beszélő unokáimban Londonban él a nemzet! Noah! Lana! Hip-hip hurra!” – D. I., ha látni akarja a családját, körbeutazza Nyugat-Európa legvonzóbb, leggazdagabb városait. [Nagybátyám, nyugalmazott iskolaigazgató arra büszke, hogy tízéves autójával falujától 50 kilométernél távolabb nem utazott („minek mennék?, itthon vagyok”). D. I. otthon van Nyugat-Európában – de otthon van-e?]

            Hogy mi az idegenség, elbizonytalanodás, az identitás megbicsaklása, kificamodása, mi a valódi földcsuszamlás, az tökéletesen benne van a versben. Akkor az infinitívuszok sodortak magukkal (kultusz lett, divat, pódiumokon mondták, szavalták, s rendesen beleszövődött/vérzett az élő költészeti hagyományba), s mindjárt utána ezek a tus-fekete, maró-keserű versek a költő és a költészet „megváltozott” szerepéről : „rimérek poéterek rimászok / ítészek ideászok / kritikászok / miért ástok / a levegőbe futóárkot […] s folyt a nagy irtás / daloltak a pacemakeres pacsirták / volt aki csak állt / és behunyt szemmel szitált szitált / s csodálkozott hogy szitája lyukán / nem fér át a világ” (Kuplé). És a vacogtató, Radnóti-intertextes Der springt noch auf!: „nos költészet egyedül maradtunk / nem ezt akartuk / a napon ülünk és egymásra vicsorítunk / számítók voltunk mindketten / kipécéztél mert szükséged volt rám / élned kellett […] embereket ígértél s most / köveket zúdítsz felém”. E két utóbbi, szintén korszakos vers is a Gyökér és szárny antológiából, egyik sem jelent meg Domonkos önálló  kötetében (Rátka – 1963, Áthúzott versek – 1971, Yu-hu-rap – 2008), csak a ’98-as válogatottban.

            D. I. valamikor az idők kezdetén kiment Svédországba, és hol ír, hol nem ír („tengelytöréses jármű”), de inkább nem (a verstöredékek, -törmelékeket tartalmazó Yu-hu-rap nem ér föl az első kettőhöz). Nem egyedüli, aki abbahagyta a versírást, és sokan leírták, hogy „a líra meghalt” (Babits), „a költészet halott” (Székely János), mert eszményekkel indultak az életnek, és persze csalódtak: „hát nem azt hitted te is, hogy eszme nélkül értelmetlen az értelem, és eszmény nélkül világtalan a világ” (Szilágyi Domokos), „Amiben hittem, / többé nem hiszek. / De hogy hittem volt, / arra naponta emlékeztetem magam // És nem bocsájtok meg senkinek.” (Petri György). Domonkos István nem fájlalja az elvesztett eszményeket, hitet, Domokos dühöng, őrjöng, tajtékzik, mert bedőlt a költészetnek, mert átverte a költészet: „feléd fordultam könnyes szemekkel […] s most mit tettél elébem? / két kiló rozsdás szöget / egy kalapácsot és egy üres tyúkketrecet” (Der springt noch auf!), és nem hagy semmiféle kiskaput, egérutat. Amikor leírja, hogy „Pénz helyett íme egy aranyat érő tanács: Gyártsatok bármit, kínai kocsonyát zárdaszüzet gipszből stb., csak verset / NE! / NE! / NE!”, meg azt, hogy „Jóska, Töfe / nem látom értelmét az egésznek / tizenhat éve írok verset / Stb.” –, biztosak lehetünk, hogy nem meghökkenteni akarja a T. Olvasót, nem a „szakmának” szól oda, és nem a kánonképzők felé kacsintgat, hanem egyszerűen tényleg teli van a töke az egésszel.

            Persze, magyarázgathatjuk, hogy D. I. kivonulása privát dolog (no, nem egészen), nem a költészet önfelszámolása, mert lám tengernyi vers íródik azóta is, ma is, eztán is, mert a költészet gyémánttengely meg Pelikán…, de valami mégis csak történt… Akkoriban (mikoriban?) nem tudtam (tudtunk) költészet nélkül élni, ma egészen jól elvagyok (elvagyunk) nélküle, van vagy nincs, mindegy…  egyre kevésbé létfontosságú szervünk a költészet, mintha elég volna, amibe imitt-amott belebotlunk, elég, ami így-úgy ránk ragad, mert amúgy is feldolgozhatatlanul ömlik ránk a (szó)világ… ha választ keresünk, nem a költészetben keressük, bár nem tudom, keresünk-e egyáltalán…

            Nézegetem, forgatgatom D. I. legújabb hagyatéki kötetét, az Allegro bajbajo-t (Forum, 2015), nem áll össze a gyönyörű könyvészeti műremek és a versek abszurdig vitt megszenvedettsége. Baráth Ferenc, a kitűnő (új)sympós grafikus ajándékozott meg vele, a hanyatló titkos társasági tagok kesernyés összemosolygásával, te még tudsz örülni ennek a könyvnek, ezeknek a verseknek…

NOS, KÖLTÉSZET, EGYEDÜL MARADTUNK?


 


Aranyon nem fog a rozsda

 

Az ember néha csak úgy elővesz magának régi verseket. Az én generációm József Attilát, Kosztolányit, Pilinszkyt – de szüleink, nagyszüleink költőit, Aranyt, Petőfit talán soha. Aranyból, Petőfiből elég, ami iskoláskor végéig ránk ragadt. De vagy az oktatás meg a korabeli kommunikáció (családi átörökítés stb.) volt jó, vagy tényleg akkora költők, hogy még így is a vérünkké váltak. Pár vers (Szondi két apródja, Hídavatás, Ágnes asszony, Toldi, őszikék), no lám, nekem is a standard Arany ugrik be. Arany persze egyik legnagyobb nemzeti költőnk, a magyar nyelv legnagyobb mestere, de azzal a lógó nagy bajuszával, örökös aggodalmaskodásával az én könyvespolcom kitüntetett helyén is jobbára háborítatlanul üldögél, s ha egy-egy kortárs költő dolgában leveszem, holtbiztos, hogy az őszikék miatt. Mert minden öregedő, halálra, számvetésre készülő kortárs költőnél, ha kell, ha nem, az őszikék a viszonyítási pont. Mert aranyos őszikéket ír, vagy mert egyáltalán nem aranyosak az őszikéi.

Hunyt mesterünk szobrát megfaragták Gyulaiék, aztán nagyjából úgy maradt. Nemzeti és 19. századi.

Zalán Tibor írja, hogy nem talált a környezetében embert, aki tényleg olvasta volna a Bolond Istókot. Én sem olvastam volna az Elveszett alkotmányt, ha történetesen Szilágyi Domokos nem hivatkozik rá visszatérően a Kortársunk Arany János esszékönyvében, ami pontosan a radikálisan formabontó, avantgárdnak mondott Emeletek… meg az eliot-i, tzarai, új syposionos hatással is bíró Búcsú a trópusoktól kötetek között, 1968-ban jelent meg. Vagyis amíg készülődnek benne az erdélyi líratörténeti fordulat ikonikus versei, azonközben Arany Jánosban is elmerült – személyes érdekeltségből vagy muszájból (kellett a pénz, erre kapott szerződést). „Én eredetileg kötetlen esszét írtam Aranyról, csak aztán a könyv két esztendőt feküdt a cenzúránál, aztán a kiadó, hogy mentse, ami menthető, berakta az induló kismonográfia-sorozatba, ami marhaság, mert vagy monográfia valami vagy nem. Mindegy.” (levél Ilia Mihálynak)

Az Arany-könyv persze nem szabályos monográfia (föl is hördültek páran), a zseni természete, hogy mint a fénylyuk-kártya, bármit fölhasznál, de csak azt veszi észre, ami a saját gondolatmenetébe belevág. Szilágyi becitálja Goethét, Babitsot, Juhász Ferencet, Hirosimát, lubickol a századvég dilettánsainak pojácáskodásában, Lisznyai celebségében stb., víziójában csakúgy nyüzsög, zsibong a 19. század is meg a 20. is, a fő célért, hogy kibontsa a szobor-Aranyból az élő embert, akinek jól áll a csüngő nagy bajusz is, meg az élő költőt… aki ugyanazt valósította meg a nyelvben, mint Bartók a zenében! – Hoppá!

Szilágyi levon még pár következtetést, először, hogy Arany legnagyobb élménye a nyelv volt, másodszor, hogy Arany nem direkt programban, hanem a nyelv kreatív teremtése által formálta meg a nemzeti szellemet, harmadszor, hogy a „sánta múzsa” ihletett művek éppúgy teljes jogú részei nemzeti költészeti hagyományunknak, mint a pátoszosak. – Szilágyi nagy „felfedezése”, hogy ez a nemzetiaranyszobor vígeposszal, veszett szatírával lépett a pályára, az Elveszett alkotmány-nyal, (tessék elolvasni, fantasztikusan dinamikus a nyelvi ereje, kreativitása!), aminek „vaskori” nyelvét Vörösmarty amúgy leszólta. S nosza, aranyira fordítja a petőfisen elkezdett eposzparódiáját, a Bájzengzet-koszorút, és tovább, az Elveszett alkotmány két főalakját, a garabonciást (Hábor) meg a boszorkányt (Armída) önálló versekben alkatához igazítva újrarajzolja. És még tovább, mert Arany még a Toldinál is jobban szerette a Rózsa és Ibolya verses meséjét, Szilágyi sebtiben átkölti Odobescu Mese a vadászó királyfirólját, részben felező tizenkettesekkel, aranyi dikcióval.

Kb. ennyi a közvetlen Arany-hatás.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy gondolta a fene!

Hunyt mesterünkön nem fog a rozsda.

Csak úgy nem veszem elő Arany János verseit, de mostanában mégis előveszem, Lövétei Lázár Laci miatt. Írt egy csöpp, negyven oldalas füzetkét, árkádiás-szép, egészen emberi széljegyzeteket Arany János rövid verseihez, hogy ő is megpróbálja „leporolni” az életművet.

Aranyt folyton-folyvást leporolják, Aranyt folyton-folyvást le kell porolni, Aranyt nemigen olvassuk, de valahogy mégis él, néha csak egy sorral, néha meg észre se vesszük, hogy a hangulatunk egészen aranyi. Nemes Arany János ráér elüldögélni azzal a lógó nagy bajuszával, örökös aggodalmaskodásával a könyvespolc hátsó rekeszében, túléli a százéves meg a kétszáz éves meg az akárhány éves születésnapját, előbb-utóbb úgyis jönnek majd újak, és sokadszorra, megpróbálják rendesen lefújni róla a port, hogy aztán tényleg elámuljanak: Aranyon nem fog a rozsda!


 Főoldal

2017. június 05.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Szabó Magda-kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi MúzeumbanA XVII. Pécsi Országos Színházi Találkozó Díjazottjai Június 26-án búcsúztatják Jókai AnnátKönyvhétzáró irodalmi délután
Versek
Jász Attila verseiBanner Zoltán verseiCsillag Tamás verseiEszteró István versei
Prózák
Térey János: Árkádiában ősszelEgy értelmezés műveMindenki a napra törMolnár Vilmos prózái
Kritikák
Kháron ladikjánMindent bele egy könyvbeZajló Tisza - Orcsik Roland kötetéről Lassítósávok verspályán
Esszék, tanulmányok
Arany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz„… szívébe égették a szabadságot!”
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA