Papírhajó - Primér/Primőr

 

 m__hkir__lyn__.jpg
Viive Noor munkája

 

Mészöly Ágnes

 

A kertész menyasszonya

 

Távoli völgyben bújt meg a palota, s körülötte a kert. Tágas volt, mégis otthonos, buja, de rendezett. Három oldalról hegyek és erdők ölelték, az orkánokat könnyű szellővé, a zivatarokat áztató esővé szelídítették. Délről végeláthatatlan mező határolta, hullámzó, örökzöld virágtenger, azon túl a folyó, aztán a város, a világ.

A kert ura csak nagy néha toppant a mindentől távol eső édenkertbe. Napjait a réten és a folyón túl, a messzi városban töltötte, kincsekkel, fegyverrel és titkokkal kereskedett. Akkor érkezett eldugott palotájába, ha tökéletes magányra vágyott, vagy ha el akarta kápráztatni valamelyik üzletfelét. Ilyenkor zene szólt a termekben, apró mécsesek világítottak a kert fáinak hófehér törzsein, és gyöngyözve szökkentek a magasba a díszkutak vízsugarai. De hétköznapokon nem élt ott más, csak négy szolga: egy öreg kertész a siheder fiával, egy korán özvegységre jutott szakácsnő és egy vézna, sápadt szobalány.

Egy alkalommal az uraság egyedül érkezett díszes kocsiján. Egy ormótlan ládát emelt le a saroglyáról, aztán magához füttyentette a kertész fiát. A legény majd megszakadt, mert egészen a kert széléig kellett cipelnie a dobozt, oda, ahol az embermagasságú virágokat csupán egy alacsony kerítés választotta el a mezőtől.

– Itt jó helyük lesz – sóhajtott elégedetten az úr, és megemelte a doboz egyik oldalát.

Fekete, zümmögő felhő repült ki, ahogy kinyílt az út a szabadság felé.

– Különleges méhek ezek. A te tiszted lesz gondozni őket, te felelsz azért, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt.

Könyveket is kapott a kertész fia, amiből kitanulhatta a méhészet minden csínját-bínját. Ezután már alig segített apjának a munkában. Naphosszat a méhkast vigyázta, s amikor más tennivalója nem akadt, leheveredett a kaptár mellé, és hallgatta, ahogy a méhek távoli vidékek szépségét, ismeretlen mezők emlékeit szövik zümmögésük szövetébe.

A vakarcs szobalány is kitelepedett hozzá néhanap. Együtt nézték, hogyan repülnek messze, a végtelen rét felé az apró rovarok, aztán hogyan térnek vissza, virágporral és nektárral megrakodva. Egyre többször álmodoztak arról, hogy egyszer ők is elmennek a gyönyörű kertből, át a mezőn és a folyón túlra, és soha, de soha többé nem térnek vissza.

Az ifjú kertész olyan ügyesen gondozta a méheket, mintha nemcsak az apja, de még a nagyapja apja is a szárnyas apróságokkal dolgozott volna. A méhcsalád egyre nagyobb lett, a kaptárban egyre zajosabb a sürgés-forgás. Lassan kevés lett a hely a rajnak. A dolgozók, ahogy évmilliók óta mindig, felkészültek, hogy egy új királynőt neveljenek ki, aki majd kirepül a méhcsalád egy részével. A kertészfiú észrevette a készülődést, és mindent megtett azért, hogy a fiatal méhkirálynő semmiben ne szenvedjen hiányt. A cselédlányka pedig ámuló, kerek szemmel figyelte az ifjú kertészt.

De nemcsak ő. Titkon a szakácsné is évek óta méregette a kertész siheder fiát, várva, hogy legénysorba érjen. Erős, nyugodtszavú, gondolta, és nem sokat tud a világról. Jobb férjet keresve sem találna. Nem csoda hát, hogy egyre ferdébb szemmel nézte a két fiatalt. Egy vacsora után pedig félrevonta az öreg kertészt.

– Férfivá lett a fiad, apó – mondta hízelgő mosollyal –, ideje lenne asszonyt találnod neki.

– Én is így gondolom – bólogatott az öreg. – De úgy látom, ő már megtalálta a választottját.

– Csak nem arra a kis vakarékra gondolsz? – csapta az asztalra a mosogatórongyot a szakácsnő. – Arra a penészvirágra? Arra a váltott gyerekre? Se apja, se anyja, az is lehet, hogy az erdei népek küldték, hogy bajt hozzon az emberekre!

A vén kertész csak legyintett, aztán indult a dolgára. De a szakácsnő nem hagyta annyiban a dolgot. Egyre többet legyeskedett a kertész fia körül, a kis cselédlányt űzte, nem hagyott nyugtot neki egy percre sem. Ám hiába mesterkedett, a fiú meg a lány így is minden szabad percét együtt töltötte a méhkas mellett, ott, ahol véget ért az árnyas kert, és elkezdődött a nagyvilág. S amikor a szakácsnő látta, hogy hiába minden mosoly, hiába teszi a legjobb falatokat a fiú elé, az észre sem veszi a bájait, rá sem hederít a női praktikákra, viszont a kis vakarcsot egyre mélább szemmel lesi, az öreg kertésznek kezdett duruzsolni.

– Elveszi a fiadat az a cafka! Meglásd, elviszi innen, el a kertből, a réten túlra, a folyón túlra, el a városba, a nagyvilágba! Itt maradsz vénségedre egyedül, de arra ne várj, hogy akkor a gondodat viselem majd. Apámként szeretnélek, ha az apósom lennél, de ha annyi eszed sincs, hogy jól házasítsd ki a fiad, akkor megérdemled a keserű öregséget.

A vén kertész eleinte csak nevetett, de a gonosz szavak lassanként megmérgezték a szívét. Egy napon aztán kerek perec megmondta a fiának, hogy feleségül kell vennie a szakácsnőt. Az ifjú előbb apellált, aztán fenyegetőzött, de hiába, az apja elméjét már pókhálósra fonták a szakácsnő ármányai. És az ifjú kertész egyre kevesebbet mehetett a kert végébe a méhek döngicsélését hallgatni.

A kis vakarcs cselédnek viszont ez a hely volt az utolsó menedéke. Hosszú délutánokat töltött a kaptár oldalában, és egyszer csak észrevette, hogy az egyhangú döngicsélésben száz és száz hang van, és minden hangnak értelme van. A leány megértette a méhek beszédét.

– Mégiscsak igaza lehet annak a trampli nőszemélynek – nevetett szomorkásan –, talán tényleg az erdei nép tett az emberek küszöbére kiskoromban.

Hátradőlt a fűben, s mert jobb dolga nem volt, hallgatta hát tovább a zümmögést. Egy idő után meg tudta különböztetni a hangokat: másképp zümmögött az öreg méhkirálynő és az ifjú, máshogy dongtak a dolgozók, máshogy döngicséltek a herék.

– Előbb vagy utóbb választanod kell! – ripakodott épp rá az agg királynő az ifjúra. – Hogy új családot alapíts, férjet kell választanod.

– Ezek közül? – kényeskedett az ifjú méhkisasszony – Lusták, gondatlanok és még büdösek is. Miért nem választhatom a kertészlegényt? Ő gondoskodott rólam! Ennyit sem ér, hogy királynő vagyok? Hát nem csábíthatok el bárkit a világon?

– Ostoba csitri! – csattant fel az öreg királynő. – Hiszen ő egy ember! Hogyan akarod elcsábítani? Honnan szereznél embertestet magadnak?

A vakarcs szolgáló azt sem tudta, sírjon vagy nevessen.

– Ó, hát már a méhkirálynő is az én szeretőmet akarja?

Aztán egyszerre eszébe jutott valami. Felpattant a fűből, és meg sem állt a fiatal kertész ablakáig.

Aznap este a kis cselédlány meg sem jelent a vacsoránál. De úgy tűnt, hogy nem is hiányzik senkinek. Az ifjú kertész gálánsan kedves volt a szakácsnővel, az apjával pedig ugyanolyan szeretetteljes és tisztelettudó, mint annak előtte.

– Belátom, oktalanság volt tiltakoznom a tervetek ellen – mondta a fiú, miután lehajtotta az utolsó korty bort. – Legjobb lesz, ha mielőbb kitűzzük az esküvő időpontját!

És amíg a palota konyhájában a szakácsnő újabb palackot bontott, a cselédlány a holdfényes ég alatt, a méhkas mellett ült. Csendesen zümmögött, úgy, hogy csak az értse, akihez a szava szól… És nemsokára megjelent a kaptár ajtajában az ifjú méhkirálynő. S másnap, amikor az ifjú kertész a méhkas felé került, rengeteg elhullott méhet látott körös-körül.

Néhány nap múlva csendes esküvőre készültek a palota lakói. Még a kis cselédlány is megbékélni látszott: kitakarította a legelegánsabb szobát, felterítette a legfinomabb porcelánt. Az ünnepi vacsora készítését is átvállalta: a szakácsnőnek más dolga sem volt, mint hogy csinosítsa magát.

Aztán, mikor a pap megérkezett, a kis cselédlány félrevonta a felcicomázott arát.

– Jól sejtetted, váltott gyermek vagyok. De mert többnyire jó voltál velem, meg akarlak ajándékozni, mielőtt visszatérek az enyéim közé. A kert végében, ott, ahol a leghatalmasabb fehér virágok nyílnak, elrejtettem egy szelencét. Olyan kence van benne, amely megállítja az idő múlását. Ifjú férjed így lassanként utoléri korod, sőt, egy idő után te leszel a friss, a kívánatos. Húsod kemény marad, a bőröd sima.

A szakácsnő megköszöni is elfelejtette az ajándékot: ész nélkül szaladt a kert végébe. Meg is találta a dobozt az embermagas virágok tövében, ám ahogy mohón kinyitotta, ezer dühös méh szabadult ki belőle. A nőre támadtak, és önnön életüket nem féltve csípték, szúrták ahol érték. A szakácsnő sikoltozása vérfagyasztó volt és hangos, de senki nem hallotta: a pap, az öreg kertész és a fia a pince mélyén épp az alkalomhoz illő bort próbálta kiválasztani, a kis cselédlány pedig a szobájában öltözködött, mégpedig hófehérbe, és olyan vígan énekelt közben, mint soha annak előtte. Aztán lassan elhalt a sikoltozás, és a szakácsnő teste élettelenül feküdt a virágok tövében.

– Hívjátok a hangyákat – adta ki a parancsot az ifjú méhkirálynő. A föld pedig mintha megmozdult volna. Apró fekete rovarok bújtak elő tízezerszám, és pár szemvillanás alatt csontig csupaszították a néhai szakácsnő testét.

– Jöhetnek a dolgozók – hangzott az új parancs, és temérdek méh repült a csontváz felé. Méhviaszt hoztak, s hihetetlen gyorsasággal új testet formáltak-tapasztottak a csontok köré. Mikor már a fej, az arc, a haj is készen volt, a méhkirálynő betelepedett a viaszbáb koponyájába, szolgái pedig saját testükből alkottak neki ünnepi ruhát.

A palotában közben minden készen állt a szertartásra, csak az örömapa bóbiskolt az asztalnál. Egy ideig még szólongatta a menyasszonyt, de az újabb és újabb áldomások elvették az eszét. A sok bortól végül álltában elájult; még jó, hogy a cselédlány idejében alá tolt egy széket.

Az ünnepi asztalon tucatnyi gyertya szikrázott. Bár a pap nyelve már alig forgott, az ifjú pár reszkető örömmel várta az áldást. Ám mielőtt a boldogító szavak elhangoztak volna, kinyílt az ajtó, és belibegett rajta a viaszasszonnyá lett méhkirálynő.

– A kertészlegény az enyém – jelentette ki ellenmondást nem tűrve. – Enyém a halál jogán, a vér jogán!

A pap ijedtében elájult, és a legény arca is hamuszürkére vált. Ám a leányon nyoma sem volt a félelemnek. Felkapott egy gyertyatartót, és a lebegő rémalakhoz vágta. A zizegő menyasszonyi ruha milliónyi apró méhe szétrebbent, aztán fekete felhővé állt össze. A viasztest lángra kapott, olvadni kezdett, s egy szemvillanás alatt lángolt a damasztterítő, égtek a szőnyegek, a függönyök.

– Meneküljünk! – kiáltott a leány. A fiú még megpróbálta felemelni ájult apját, de amikor egy lángoló drapéria az ernyedt testre zuhant, feladta, és a leány után futott, ki a palotából. Már a kert végében jártak, mikor egy pillanatra megpihentek. A szolgáló komoran nézett vissza az égő palotára, a kertészlegény pedig zokogva emlegette az apját. Ám nem sokáig álldogálhattak. A lángok közül egy rémalak emelkedett ki: egy ezer szárnyon repülő, komor csontváz, s egyenesen a pár felé tartott. A megvadult, megpörkölődött rajt fúriaként vezette a megcsalt méhkirálynő.

– A folyóhoz! – kiáltotta a lány, és a két fiatal észvesztve rohant a holdfényes, hullámzó füvű réten át. Utánuk démonként repült a méhek serege: ezer szárny zizegett, száz csont csattogott.

– Ha eldobja a csontvázat, utolér, és végünk – kapkodta a levegőt a fiú.

– Ha eldobja a csontvázat, soha nem szerez magának újabb testet – lihegett a lány. – Ha elérünk a folyóig, nem árthat nekünk!

És a két ifjú lélekszakadva rohant a réten át a folyó, a város, a nagyvilág felé.

Másnap reggel a palota ura hatlovas hintón, népes vendégsereggel érkezett. A díszes kapu tárva-nyitva állt, s az uraság kétségbeesve látta, hogy gyönyörű hajléka porig égett. Senki nem értette, hogy üthetett ki a palotában ilyen heves tűz, ahogy azt sem, mit keresett a legszebb szobában az öreg kertész és egy ismeretlen csuhás. A szakácsnét nem találták sem élve, sem holtan, viszont néhány nap múlva egy csontvázat fedeztek fel, nem mesze a folyóparttól. Az uraságot csak egyetlen dolog vigasztalta: különleges, messzi földről szerzett méhkaptárának semmi baja nem esett. A dolgozók semmivel nem törődve hordták a mézet a kasba, mintha új királynőt próbálnának kinevelni.

A kertészfiúról és a szolgálóleányról pedig többet soha senki nem hallott.

 


Főoldal

2017. február 21.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
A Parancsolatok BékéscsabánÚjabb hat monográfiát jelentetett meg az MMATompa Andrea és Bödőcs Tibor nyerte az idei Libri irodalmi díjakat 1% a Körös Irodalmi Társaságnak
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Szil Ágnes versei Kiss Georgina verseiOravecz Péter verseiNagy Dániel versei
Prózák
Soltész Béla novellái Haász János: ÜzenetLőrincz György: Bécs fölött a Hargitát…„Legszebb munkámat mérgezik meg”
Kritikák
Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatáránHizlaló pöttyösGrecsó Krisztián: Téli napló
Esszék, tanulmányok
Újraragasztott borítékok nyomábanProfán feltámadás, avagy heroikus újrakezdésA kiegyezés megítélése az 1919 és 1945 közötti magyar historiográfiábanGrendel Lajos irodalmi és közéleti szerepvállalásai
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA