Kritikák

 

 Bor__t___harmas.jpg

 

Molnár Zsófia

 

Lassítósávok verspályán

Ármos Lóránd: A kilternani ősz, Dimény H. Árpád: Levelek a szomszéd szobába, Noszlopi Botond: Leállósáv

 

Közös lassúforgalmi utat épít három, egyként az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában 2016-ban megjelent verseskönyv. Ármos Lóránd és Dimény H. Árpád gyűjteményére is érvényes, ami Noszlopi Botond címadása nyomán mondható el: (ön)kontemplációra hívnak nyugodt lélektempóban.

 

a_kilternani_osz.jpgÁrmos Lóránd költőnek A kilternani ősz című (egy írországi falu nevét viselő) kötete sorban a harmadik. A megelőzőtől bő fél évtizednyi időbeli távolság választja el, oldalainak száma pedig mindössze fél százra rúg. Ám a jól szerkesztett, három ciklusba rendezett és két keretverssel kikerekített karcsú gyűjtemény ezen adottságok mellett sűrű, remek lírai élményben részesít.

Érvényes ez valamennyi – különböző szándékú, hangulatú – költeményre. Legyen szó az általános emberi, azon belül pedig az egyéni sorsot, annak egy-egy fordulatát, útkereszteződését, irányultságát (elindulás, újrakezdés, a felemelkedés vágya) tematizáló élet-képekről (a Sirály című első ciklusban). Vagy konkrét térhez és időhöz legalábbis hely- és évszakmegjelöléseik révén valamennyire kapcsolható, külföldjárást megörökítő darabokról a kötetcímadó csokorban. Esetleg Az emlékeid pelyhes dunnák nevet viselő harmadik csoportról, melyben zömében konkrét visszatekintések (a keret az otthoni-hazai gyerekkor kronotoposza) váltakoznak az emlékezés folyamatának a természetére vonatkozó reflexióval.

Mondhatni: nem rendkívüli lírai témák, amelyeket, mint a fentiekből látható, A kilternani ősz felvet. A kötetben azonban sikerül mind a mit?, mind a hogyan? mondást különlegessé, még sosem hallottá tenni – és ez nem is kevés. A versek nagyszerűen használják ki a nyelv inherens metaforikusságát, mely még az értekező, elvileg semleges regiszterben is megkerülhetetlen. (A korábbi bekezdéssel szemléltetve: hogyan lehetne a „társadalmi felemelkedést” ennél neutrálisabban, főleg pedig nem képszerűen leírni? A „rang(netán szamár)létra megmászása”, „előrelépés” terminus egyként cserbenhagy.) A gyűjtemény egyrészt hagyományosan él a buborék ’gyorsan semmivé foszló, hiú tartalom’ barokk vagy az égbe nyúló templom ’veszélyes becsvágy’ bibliai, az irodalomban évszázadok óta működő toposzaival. Másrészt viszont jótékonyan kibővíti más hasonló kép triviális tartalmát, főleg pedig nyelvi kifejezéskészletét. Több darabjában is épít például az élet utazás elterjedt fogalmi metaforára. Az „Úton vagyok” és „Jó útra léptem” hétköznapi szerkezetei közé viszont „A lábam érzem, / de bírja még” megállapítás ékelődik, mely kijózanító részletkérdésként vezet rá arra, miről is beszélünk valójában (Ha félnék, 10.). Nem is szólva arról, amikor az én „mint edzésben lévő hajótörött” képződik meg, a „[b]elégzés, majd újra kilégzés” pragmatikus ritmusa által szervezett életben (Sirály, 12.). A múlt mélységes mély emlékkútjának partján „[n]yomodat láttam a sárban: / te is szoktál visszajárni.” (Nem tiltja azt, 16.) „A szívem zsivajjal teli” megállapítás szintén bármit, ezért semmitmond, szinte valamennyi költészeti hagyományban működhet. Azzal azonban, hogy ez a zsivaj egy ötszólamú énekkarrá konkretizálódik („testesebb altok, / a sérelmek, a friss félelem. / Balról a szopránok trilláznak: / ki van velem, ki jön velem. // Hátul a brummogó basszusok: / mi a terv, a járt utak (...) Így vonulnak szerenádra, / éjfélig fújják helyettem” – Ezzel várnak, 41.), invenciózus-ironikus módon jeleníti meg évezredek valós és irodalmi lelki vívódásait.

„Saját lelkéhez” szól a versek jelentős része, az önmegszólító típus érzékeny exponenseiként. Ezek a darabok azonban nem feltétlenül önösztönzőek, hiszen a biztatás helyett gyakran csak ténymegállapításra vagy eltanácstalanodásra futja részükről: „Így tűnsz el. Az utolsó kép rólad: / az alkonyatban mész a réten át” – Nyár lesz, 9.); „Újrakezdeni nem kell félni, de bármi” (Elölről, 11.) – a törött szintaxis is a konkrét megoldás hiányát mutatja. A vágyott állapot álomhomályos vagy csak sóhajtás marad: „Álmodban jártál már a révnél. / Oda kell most is visszatérned” (Oda kell most is, 40.); „állnál bár meg tájat választani, / és kertet rajzolni abba a tájba!” (Kertet, 38.) Mint Dobás Kata, a kötet egyik kritikusa a változás, újrakezdés, utak, szerepek gyűjteménybeli kétpólusosságának, pozitív és negatív töltetének tárgyalásakor[1] megállapítja: az egymásnak akár ellentmondó állítások mellébeszélés helyett nem-válaszokként működnek.

A véglegességnek ez a hiánya azonban nem állja útját a (nyelvi) játék akár felszabadult kibontásának. Szemantikai bukfenc (lásd a „hajlékony bánat, hajléktalan magány” ellentétpárt – Nyár lesz, 9.) és jelzőköltöztetés („eladósorba került nagy házak” – Hallgat a károlyi állomás, 45.) színezi a gondolatritmusos szabadverseket, hexametereket vagy négystrófás és -soros, páros-félrímes, tehát formailag sem homogén darabokat, melyeket helyenként a részben öncélú nyelvi nekiszilajodás lendít tovább: „az állomás betűiből kikerül az álom a mállás (...) az állomás betűiből kikerül a moll meg a lom” (uo.).

A fenti verscím visszacsatol a konkrét terek kérdéséhez: nem elég, hogy Ármos tárgyiasító kötete a „kétség árkait” is megássa (Az újrakezdés romantikája, 19.): arra is vállalkozik, hogy leírjon olyan tájat, melyet lakói nem magyarul hívnak. Így kerül egymás mellé a Johnny Fox és Dún Laoghaire a vörösbeggyel és rekettyebokorral (Olyan üres, 29.). Bár ezek a költemények rendre látomássá tágulnak („Ha baj volt, a hegyre mentem. / Álltam a magasság előtt. / Olyan üres szél fújt ott fenn: / alig kaptam levegőt” – uo.), az egyébként sikeres kísérletek felvetik, implicite – ezért nem patetikusan – és termékenyen, az anyanyelv és haza máshol, nem szülőföldön való felépítésének lehetőségét, kérdését. 

„Majd vége lesz, s mindig ez a vége” – jellemzi Ármos A kilternani ősz-beli líráját egyik lakonikus, visszafogottan regisztráló megállapítása (Vége lesz, 39.). A kötet az aggódás röntgenével készített felvételeket hoz egy olyan énről, akinek terve – „Ha végre egyszer a cirkusz lelassít, / kiugrok és bevárom magam” (Nem bánok semmit, 28.) – a versek erejéig sikerült.

 

levelek-a-szomszed-szobaba.jpgDimény H. Árpád második kötetét az elsővel többek között a műfaj szervesíti, Levelek a szomszéd szobába viszont most nem az apa nevében születnek. Az én hozzá való viszonya a szövegek mozzanatosan felbukkanó, de erős érzelemkiváltó témája marad: „Beszélhetnék apámmal? / Én vagyok az, apa. / Lengsz az űrben? / Kikötve, mint a hinták. / Hajt a huzat” (Férfimonológ családi drámából, 47.); „csak a föld (...) üregeiben ne csatangolnának halottak / hátukon az emlékekbe kapaszkodó élőkkel” (Június szürke madarakkal, 67.). A beszélő által megszólított itt a házastárs: „nem azért írok neked, mert egyébként / nem mondhatok el neked bármit, ez is / a játék része, neked címzem, hogy ne / vádolhassanak azzal, csak rólad írok.” (Földre dobott ruhák, 19.) Ez a játék részesít, szerencsére, a vers adományában, átérzett és megmunkált, „sok helyen élveboncoló” szövegekben,[2] hitvesi líra-darabokban.

Az alkotás hangsúlyos reflexió tárgya. Az én számára adott egyetlen legértelmesebb lehetőségnek mutatkozik, mégis a beszéddel egyfajta ellentétben – a kifejezés lehetőségei, csatornái ennyiben mégsem egyenrangúak: „félek kimondani / de azért leírom / talán / ebben vagyok a legjobb / vagy csak ebben jó” (Os lacrimale, 23.). Az írás ugyanakkor érzelemszülőként, -felfokozóként vagy -kitisztítóként is működik, az autentikusabb megélés és vallomástétel eszköze: „szavak, bennük / vagy a mindenem.” (Földre dobott ruhák, 19.) – még ha ez felveti az üres szócséplés lehetőségét is. A Titoktalanítás, illetve Őszintétlenség című oszlopversek pontosan a kétszer két opció – nyíltan vagy takargatva, egymás és olvasó előtt – egyike-másika mellett döntenek, buzdítanak elköteleződni. A költészet ad sajátos dimenziót a házastársi kapcsolathoz: „míg a sziklakaktusz a követ / utánozza, (...) az ostorkígyó magát / dobálva halad előre, én addig csodás szavakkal / röptetlek fellocsolt udvarról a magasba, háztetők / fölé” (Tanulság, 17.). Ez pedig akkor is érvényes, ha „e verstől, szép szavaktól függetlenül / fölkél a nap, s futnak tovább a felhők, / s a könnyek mennyisége a földön változatlan.” (Beckett és a szél, 33.)

Az én és „szép asszonya” kapcsolata a kötet folyamán sok arcát mutatja. Láttatása néha himnikussá fokozódik: „lüktető piros gyümölcsmagod csíráiból / kikel a szépség, fölém terebélyesedik, / bájaival üzekedik” (A számmal, 65.). Néha majdnem alantas, mert csalódott: „hiába szívtam mellbimbód / állott hús íze volt” (Átszoktatás, 79–80.). Néha páratlanná, mert hármassá tágul: a képbe lépő lehet i/Isten („te és én / isten / párzó babái” – Os lacrimale, 22.) vagy „a 0741 18**** / telefonszámmögöttiférfi” (Elhamarkodott következtetés, 82.). A befogadó számára néha érthetetlen mozzanatai mutatkoznak, elidőzni kérő belső pillanatrajzok, amelyek azonban hermetikusságukban sejt(h)etők és nagyon szépek – és ez pont elég. Az intimitás pillanatai (pl. Visszaaltató) azt mondják: érdemes. „Nem fogunk csodálatosabbat vagy / különösebbet kitalálni annál, ahogy egymásra / leltünk” (Tanulság, 17.).

A szerelem és költői formák, lehetőségek (pl. műfajjáték: W. S.-etűd, férfimonológ, egyfelvonásos) oldják annak tragikumát, ami mindhárom kötet egyik fókusza, az irodalomnak is jeles katalizátora, a Levelekben pedig Optical zoom és „roadmap technika” is ráközelít: „Mindannyian egy-egy ajtó mögött élünk. / Inkább mögött, mint élünk.” (Példabeszéd, 45.) Számtalan vers átérzi annak különböző oldalait, hiába van a test, „kellék, amit azzal a céllal alkottak, / hogy feltöltődjék boldogsággal” (Laterna magica, 37.), végül „nem maradt / más dolga, magát az örök halálra felkészítse.” (Volt egyszer egy, 25.) A mulandóságtapasztalat elviselésében talán segít úgymond „halhatatlan” előképek, így Philemon és Baucis révén vagy Pénelopé és az ő Odüsszeusza bőrében elképzelni a mit, noha Orpheusz és Eurüdiké története is felrémlik. A „saját halálomat viszem” (És akkor mi van?, 55.) repedezett szintaxisba fúló terhét emeli jótékonyan hullámaira a tenger – melynek, egyik leggyakoribb képként, számos jelöltje van: vér, lélek, morajlásában közös nyelv, „jó dolgok” (A sötét mire gyűl?, 18.). Organikusságával rokon a termékenyéget is megképző növénymetaforika.

„[G]yőzködöm hagyja hogy ehess ihass / ha más kell mást ölelhess” (Tíz nap múlva, 86.): más szavait sajátjaivá érző líra lehet egészen az olvasó sajátjává Dimény hitvesi-költői leveleiben.

 

leallosav.jpgNoszlopi Botond verseskötete az Ármoséhoz hasonlóan harmadszülött szépirodalmi gyűjtemény. Címéből jó eséllyel válik majd a literatúra állandó, bejáratott metaforáinak egyike –talán nem véletlen kapcsolata Derrida autópályára kitett sünjével mint költészetszimbólummal. Ahogy a szerző fogalmazott, „A Leállósáv mint kötetcím nagy ziccer volt. Csodálkoztam is, hogy még senki sem csapott le rá, legalábbis magyar nyelvterületen.”[3] Ha sünt találsz, félrehúzol – ha át szeretnéd látni életed folyását, lelassítasz, irodalmi szövegekben tükrözteted arcodat.

A száguldást mint az emberiség élethelyzetét több vers is bemutatja, plauzibilis módon ironizálva: „hajtsanak, óvják bőrüket, / és hatvanöt év el is szelelt” (Hála, 16.); „Búcsú a búcsúzóktól, / integetünk az integetőnek. (...) sajognak régen megszakadt / szívek. // Majd újra búcsúzunk, / új vonatok, hajók, repülők, / űrjáró gépezetek visznek. // Fénysebességgel hasít az idő, / s végül egy üres állomáson kitesznek.” (Megállóhelyek, 37.) A mosoly lehetne akár Esti Kornélé is.

Hogy üres-e tényleg a megállóhely, az a gyűjtemény meg-megújuló kérdésfelvetésének tárgya. Nem csoda hát, hogy a plán igen gyakran a nagytotál. Erre utal például a „mindahányan” általános névmás, a refrénként ismételt, fenyegető „valami készül az ember ellen” (Menedék, 23.) vagy Az emberről szabadon cím egyes számú szóhasználata – illetve a többesbe váltó, ehhez hasonló megállapítások: „Az emberek kipattannak / csak úgy a semmiből” (uo.). A tragédia talán éppen az, hogy megfelelő mértékű eltávolodás nem lehetséges, akkora lépés, mely megengedné összefüggések felfedezését vagy a teljesség szemrevételezését, esetleg ennek a semminek a felülírását a valami látványa révén: „Minden hát befejezetlen, / magam is vázlat vagyok? S ahogy utánam lesz minden: / valaki félbehagyott? // Vagy dolgozik még, gyúr tovább, / míg eggyé összeállnak / tetteink” (Félegész, 9.) Nem nehéz e költői kérdések sorában Ármos beszélőjének madártávlatára ismerni: „Onnan fentről – míg elszáll fölöttem – / mindez talán egésznek tűnik, / s visszamenőleg is kirajzolja / egy teljes élet körvonalait.” (Sirály, 12.) Lehet-e elég „nagyban nyomni”, kérdezi Noszlopi verse, melyben „kötélen egyensúlyozva / a test, e rongyolódó holmi, / becsét igen eltúlozva / halad a szakadék fölött” (Fel kéne tenni, 40.). Ha már van meredély, elég magasak-e a sziklafalak, hogy „a láthatatlanig”, „végtelent mutatva” essen az én-kocka, szerencsejáték-valóság megélője (a Gyorstalpaló online póker szerzőjének képválasztásában valószínűleg személyes preferenciák is közreműködtek). Ennek a létbizonytalanságnak a kifejezője a hangsúlyos fátyolmetafora (Felejtés), társulva a köddel és sötétséggel („éjbe tartunk mindahányan” – Menedék, 24.) – noha az éjszaka az igaz- és lényeglátás, nem mellékesen pedig az írás tartamaként is működhetne, mint Diménynél: noha „mindig csak fájdalom”, az éjszaka (...) kitapogatja / szándékaink tökéletlen kalligrafiáját” (Ránk sötétedik, 36.).

A Noszlopi-kötetben a kissé komor, de annál ígéretesebb és sokirányúbb Száz éjkuvik szerteröppen első ciklust A szelíd kertész és más travesztiák követik. Ez a csoport, mint várható (bár a műfajmegjelölés talán nem a legszerencsésebb, hiszen az egyes költemények mögött alig ismerhetni mintául szolgáló „eredetikre”), a korábbiak görbe tükre – ennyiben maga felé is fordul. Alkalom arra, hogy a korábban kibontott Létdilemmák forrongó, epés levét változatos humoroldatokkal hígítsa, hűtse: Ontológia: „Elgyötört homlokomra hozz jeget, / hogy ne akarjam váltig, hogy legyek.” (56.) A nyelvi megoldásaikat tekintve is kreatív versek felvetik a modell kérdését; nemcsak a Mintavers monotóniájának („Mintaképpen találtam mintatársra, / s a minta Ő-től mintaszerelemben...” – 54.) értelmében, hanem a termékeny folytathatóság jelentésében is. „[K]i elhagyja a mesterét. // Lant hamis, a penna száraz” (Aki vagyok, 18.) – vall egy vers. A Leállósáv olvastán azonban zömében szubtilis hatásokra következtethetni: „a paprikamagokat márciusban ültettem (...) a harmadik cserépbe egy barátomtól kapott magokat / ültettem – az illető író” (A magvető, 30.). A vallomás talán nem ilyen egyértelműen kezelendő, de tény, hogy a termékenyítő hatás–befogadás dinamikájáról sokat mond.

Találó volna a türelmes, szelíd kertészi vagy magvetői feladatkörbe az ént állítani. Aki – a teljes kötet tanúsága szerint – érzékenyen belátja, „a paprikapalánták egyébként is kényesek, / akárcsak minden palánta és emberi érzés” (uo.). És vállalja: „Ablak vagyok, ahonnan / a megfigyelő (...) Nézi az embert, / miként alakul ki és alakul át (...) Befogom és bent alakítom / a hangot, a színt, a formát. // Valahol a darabok összeilleszkednek, / kitárulkozik a látvány.” (Nézelődés, 36.) Az olvasók előtt egy kicsit rendezgetni, hogy majd látni lehessen: Hospice, Optimizmus a humanista versbeszéd jellemzői, amely a „mint egy megváltástörténetben” (A magvető, 31.) kimenetelével is számol.

Az Ármos-, Dimény- és Noszlopi-kötetek: új verspályák, lassítósávokkal.



Ármos Lóránd: A kilternani ősz. Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016.

Dimény H. Árpád: Levelek a szomszéd szobába. Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016.

Noszlopi Botond: Leállósáv. Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016.



[1] Ármos Lóránd A kilternani ősz című kötetéről, Ambroozia, 2016/6, http://www.ambroozia.hu/index.php (2017. február 19.)
[2] Szonda Szabolcs, A szomszéd szoba „titkai”, http://www.3szek.ro/load/cikk/98015/a_szomszed_szoba_%E2%80%9Etitkai%E2%80%9D (2017. február 21.)
[3] A vers hospice szolgálata – jótékony homályban és az új (ön)mítoszok megtalálásában. Csog Szidónia interjúja, http://www.nappalimenedekhely.ro/a-vers-hospice-szolgalata-jotekony-homalyban-es-az-uj-onmitoszok-megtalalasaban/ (2017. február 20.)

 

Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.


Főoldal

2017. május 02.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png