Kritikák

 

 Felejtes_ellen.jpg

 

Szil Ágnes

 

Rendezni végre…

Olvasópróba

 

Örvendetes, hogy a frissen kiadott könyvek között drámákkal is találkozhatunk. A Selinunte kiadó Olvasópróba sorozatának első kötetét szerkesztőként Szűcs Mónika színházi szakíró, tanár, az Ellenfény szerkesztője jegyzi, aki nem csupán e kötet létrejöttében vállalt központi szerepet, hanem az Írók Boltjában Tasnádi Istvánnal, az egyik szerzővel is beszélgetett. A drámákat olyan kőszínházak repertoárjából választotta, amelyek beengedik-bevonzzák falaik közé a kortárs és nem ritkán vitákat generáló darabokat. A megjelentetett szövegek a társulatok és a szerzők által a próbafolyamat során együttesen létrehozott textusok. A darabok egy része megrendelésre vagy pályázatra készült, utóbbinál már a kiválasztásnál ott volt az összevetés lehetősége.

A felejtés ellen heterogén gyűjtemény, kicsit olyan, mintha gombhoz szabták volna a kabátot, kerestek volna egy közös jellemzőt, amelyet a drámakötet címlapjára írhatnak. Az első három: Székely Csaba, a Mohácsi testvérek és Brestyánszki B. R. drámája történelmi darabnak tekinthető, az utolsó kettő azonban inkább a magánélet felől megközelíthető színmű, csak háttérként jelenik meg a közeli vagy a távolabbi múlt; s a kötet sorrendje is a régmúlttól halad a jelen felé (ám a hátlapon található, illetve belül a szerzőket, majd pedig a drámákat lényegre törően bemutató ismertető szövegek már a szokásos alfabetikus sorrendben következnek).  Öt kifejezetten jó darabról van szó egyébként, örülhetünk, hogy a Selinunte megjelentette.

A kötet összeállításának célja az volt, hogy azt vizsgálja: a színpadon bemutatott szövegek tudnak-e működni olvasás útján is – kissé álságos felvetés ez, hiszen nem lehet kérdés. Hat olyan szerző öt drámájáról van szó, akiknek a neve garanciát jelent a színvonalra. Inkább az olvasó felől jelent kihívást az Olvasópróba annak tekintetében, hogy ha a darabot nem sikerült megnéznie, akkor az olvasás során fel tudja-e építeni magában a művek világát. Az előadásmód természetesen sokat hozzátesz a darabhoz: amikor képeket néztem, interjúkat és ismertetéseket olvastam a drámák előadásáról, ezekkel összevetve a saját képteremtő fantáziám határozottan szegényesnek tűnt.

 

Te vagyol a kurva, cicám, találjad fel magadat! – Székely Csaba: Vitéz Mihály

Ismerjük mi Vitéz Mihályt? Nem ismerjük, de ő sem ismer minket. Rühes paraszt krajovai bánból lesz… mi is? az első román fejedelem, aztán meg – egy éven belül – lekaszabolt hulla. Releváns alakja-e a történelmünknek? Bizony azt mondhatjuk, hogy nem – no de nem is kötelező történelmi személyként gondolnunk rá, tekinthetjük egy jellegzetes figurának.

A darab műfaja: komikus történelmi tragédia, amely kifejezés csak addig tűnik ellentmondásosnak, amíg bele nem kezdünk a színműbe. Él a klasszikus drámaelemekkel: ilyen a mellékszereplők shakespeare-i párbeszéde, felhasználja a tipikus vígjátéki összetevőket is: a szándékoltan torzító fordítást („Kurva hálás vagyok, hogy befogadtatok.” – „Mihály bán alázatosan köszönti nagyságotokat, és hálával telt szívét lábaitok elé helyezi, amiért e nehéz időkben menedéket nyújtottatok őneki.”), a három hülye magyar kiegyensúlyozza a három sózott egér Buzescut. Ismerősnek tűnik a prágai császári udvar, a maga kérdőíveivel és számkódolási rendszerével mintha a megfelelő mellék betárcsázását kérné tőlünk, amikor egy hivatal rendszerében próbálunk eligazodni.

Mihály a hatalmat kergeti, miközben fia kegyetlen kis szörnyeteggé serdül, örökös menekülésben lévő felesége pedig évekig üldöz szerelmével egy férfit, aki titokban lázad a férje ellen. Basta generális utolsó szava – cicák! –, amely előbb Zsigmond fejedelem, majd Mihály szájából hangzott el, mintegy visszahelyezi a kezdőkörre a darabot: a zsarnok, az akarnok senki ismét megjelent. Nyelvezete – amint azt már megszoktuk Székelytől – sajátosan stilizált, üdítő és szellemes, nagyon szerethetően trágár.

 

Zsidót mondtam – Mohácsi testvérek: E föld befogad avagy számodra hely

A gyűjteménynek azon darabja ez, amely előadás közben még tán veszít is értékéből, hiszen a nézők – ellentétben az olvasókkal – nem ismerhetik az utasításokat, például: „Márton csirkét zugrágcsál”, esetleg Kadosa „önszemébe vakuzik”. Témája az agyonhallgatott kamenyec-podolszkiji mészárlás (amikor szeretett hazánk egyszerűen átdobta a határon, majd sorsára hagyta a számára épp kényelmetlennek tűnő polgártársakat vagy az ország frissen visszacsatolt területére menekültként érkező embereket). Népirtás vagy csak idegenrendészeti ügy? Megítélése ma sem egyértelmű, az azonban minden jóérzésű ember számára nyilvánvaló, hogy nem elegáns dolog tízezresével civileket mészárolni.

A dráma történelmi tabló jellegű, karakterei lényegtelenek, a szöveg megengedi, hogy a szereplők ki-be járjanak a szerepekben. Pénzügyminiszterből inas, abból Horthy Miklós és vice versa, még Attilát is előszólítják „titánium-polónium-purgatórium hármas triplakoporsójából”. A kivégzőosztag before-after képet csinál, aztán majdnem eljutunk a Pártábanmaradt Árva Terhesanyák jótékonysági célú vízipólómeccsére, aki pedig elveszne a részletekben, az felvilágosítást kérhet a felvilágosítás-elutasító osztálytól. Egyszóval (akár az életben) teljes a káosz, az egész azonban még így is tökéletesen koherens marad, és ne tévesszen meg senkit a súlyos téma, mert lehet azért ezen nevetni is. (Ha nem nézzük, csak olvassuk, nehezebb a dogunk, mert a nézőtér hangulata nem segít.) Humora nem témájából s természetesen nem az ábrázolt valóság kegyetlenségéből, hanem nyelviségéből fakad. Figyeljenek csak! Nyuszimosoly. Pont erről beszélek.

Szereplői fajpockok és íjászok… illetve nem is… nem ezt a szót kerestük. Ja, igen. Nyilasok, jobbszélsők, nácik, vagy éppen ellenkezőleg, erről is szól tulajdonképpen ez a darab. Úgy szeretik egymást, mint senki mást ezen az élettéren. Hogy ki melyik csoportba tartozik, azt több lépcsőben döntik el: egyesek magyar nyelvű nyelvi anyavizsgát tesznek, aztán jön a néptánc rosta, s aki ott kihullik… Egyeseket gödörbe lőnek, mások pedig „kötelezővé teszik a sárga színű sárgacsillag viselését, lábukat pedig beteszik a keletkező piaci résbe.” 

Méltatlan dolog kispolgárkodni és dekázgatni a helyesírással, de azért megjegyezném, hogy a könyv ezen szakaszán egy-két vesszőt azért ki lehetett volna még tenni, ahogy az állszerény szóban sem szándékoltan nyelvi viccet sejtek.

 

„Ez meg megdöglik, pont, amikor megkegyelmeztünk volna neki” Brestyánszki B. R.: Vörös

A következő darab, a Vörös hasonlóan nyomasztó témát, az 1944-45 telén lezajlott délvidéki mészárlást mutatja be. Pontosítás céljából: ebben a délvidéki hirigben a szerbek mészárolták a magyarokat és a németeket – azért van szükség a szabatosságra, mert 1942-ben meg a magyarok a zsidókat és a szerbeket, arra volt ez az utóbbi a válasz. Hogy az 1942-es események mire reflektáltak, az megint egy bonyolult kérdés. A karóba húzás pontos, szakszerű technikája kerül itt ismertetésre – legutóbb talán a Híd a Drinánban olvashattuk, így hát földrajzilag, hogy úgy mondjam, majdhogynem helyben vagyunk. A Duna felé fordított embereket viccből kővel dobálják, fej vagy írást játszanak, hogy lőjenek-e. Aztán persze az jön ki, hogy igen – ugyan kit lepett meg?

A mű – jóllehet, témája igen hasonló – más karaktert képvisel, mint a Mohácsi testvérek drámája, hiszen itt nem egyensúlyoz a humor. Brestyánszki több ezer oldalnyi dokumentumból, jegyzőkönyvből és visszaemlékezésből rakta össze a Vöröst, így aztán megtekintése vagy olvasása alatt végig érezhetjük, hogy „nem mese ez, gyermek”. Olyan dokumentumdráma, amely a kezdő fehér ingektől hamarosan eljut az emberi maradványokig, a férjük szeme láttára megerőszakolt nőkig és a világra taposott magzatokig, s különös színezetét az is adja, hogy a Katona és a Szabadkai Népszínház együttműködésével mutatták be – ám a szerbek számára feliratozott előadásokra, mint olvasom, valahogy könnyebben lehetett jegyet kapni. A magyarok számára felszabadító hatású volt, hiszen a családokban sem beszélték meg és ki a genocídiumot mint közösségi traumát.

A darabban furcsán mutat, abból ki is emelkedik az angolszövet kabátját az őrre hagyó, siralomházi úriember, Kaboly, aki kifejezett tartással rendelkezik, a halál arcába nevet, már-már szimpatizálnánk is vele, mígnem utolsó mondataiban elejti, hogy negyvenhét zsidó halála szárad a lelkén. Talán ő az egyetlen áldozat, akit a színpadon nem ölnek meg, ő öngyilkos lesz – igaz, nincs is választása.

Ez a darab az, aminek látszik. Nem ad, nem is adhat feloldozást. Olyan a mű, mint egy gonosz tükör: amely csak az ember – ismétlem: az ember – torz és kegyetlen arcát mutatja.

Nyelvezete sajátos: a számunkra (nem délvidékiek számára is) ismerősnek és otthonosnak tekinthető tájszólást folyatja együvé a szerb mondatokkal, az írott szövegben csak nagy vonalakban fordítva, a rendező hatáskörébe utalva, akarja-e magyarítani, és ha igen, akkor hogy oldja meg – bár kommunikációs szakértők szerint, ha kellően motiváltak vagyunk, akkor könnyen megértjük az idegen nyelvet, például ha – akárcsak itt – az életünk múlik rajta. A drámát mintegy keretbe rendező anyai monológ azonban mégis bizakodásra ad okot: a történteket el lehet mondani. Van kinek: van folytatás, és ha a darab miliőjében akarok maradni, azt mondom: születnek újabb gyilkosok és áldozatok.

 

„Tudod, hogy neked gazdag, egészséges és sikeres életed lesz?” Kerékgyártó István: Rükverc

Mondják, a lejtőn nem lehet megállni (legfeljebb felfelé), így válaszolhat a dráma arra a kérdésre, hogyan csináljunk egy rossz életből majdhogynem… elviselhetőt. Például játsszuk el visszafelé: a bokrok közt talált, kihűlésre kárhoztatott férfiholttest felől a rózsás arcú újszülöttig. „Tudod, hogy neked gazdag, egészséges és sikeres életed lesz?” – kérdezi a főhőstől a darab végén az apa, miközben az egész korábbi életút egyetlen vesszőfutás.

A mű főhőse Vidra, aki nevének dacára csak üggyel-bajjal evickél saját elemében, rosszul gazdálkodva az eleve értéktelen lapokkal. Mi is adatott Vidrának?  Egy a születésekor már sitten rohadó apa, aki utolsó útján is páncélszekrények fúrására indul, s töri gerincét zuhantában; egy anya, akinek pályája a sikertelen magzatelhajtástól kutyája felakasztásáig tárul elénk – persze visszafelé. Kettejük sorsát Vidra Zsolt születése pecsételi meg. A főhős tulajdonságait főképp mások elbeszéléséből ismerjük meg, jóllehet ő maga is beszél közvetlenül a nézőkhöz. Létét semmi sem indokolja, sem pusztulása, sem születése nem vált ki belőlünk katarzist, éppen szürkesége, mindennapisága az, ami elgondolkodtatja, sőt elborzasztja az embert. A darab linearitásában is kissé rendhagyó – leölt, visszaszúr –, nehéz megmondani, hol a tetőpontja, talán ott, ahol az újgazdag megkóstoltatja Vidrával a lejárt, kéz alól vett lopott luxus-kutyaeledelt, amelyet a próbáig nem mer a drága fajtiszta kutyáinak adni, inkább megeteti egy csóró alkalmi munkással, akit a másnapi szemrevételezésre talicskával kell visszatolni az erdőből. Olyan tetőpont ez, amelynél nincs lejjebb.

A legszomorúbb, hogy a darab hősei nem dickensi figurák, hanem mindennapjaink állandó szereplői; a dráma helyzetei nem váltanak ki belőlünk együttérzést, csak még inkább belenyomnak a székbe. Kerékgyártó a laborban kísérletező tudós tárgyilagosságával írja le hősét. Vidra lúzer, az volt, az is maradt, soha életében nem történt vele semmi jó; Vidrán nem lehet segíteni, még csak röhögni sem lehet rajta, kínunkban sem.

A kötet legsikerültebb drámájának ezt a darabot tartom: súlyos mondandója ellenére egyetlen pillanatig sem didaktikus, nem tercel az aktuálpolitikára, sajátos szerkesztéséből adódóan pedig nem csupán képekben, hanem összefüggésekben fogalmaz.

 

„Ha nem gyújtja ránk a lakást, soha nem jövök rá!” Tasnádi István: Memo

Elménk tragédiája, hogy amit leginkább el akarunk felejteni, arra emlékezünk a legélesebben. A darab két végletet mutat be: Seresst, aki mindenre emlékszik, szó szerint mond vissza párbeszédeket (például a feleségnek a férje és annak szeretője között esett párbeszédet), és az öreget, akinek még a fia nevét is ki kell cetlizni, hogy eszébe jusson. Kettejük között pendlizik az orvos, aki a megoldást keresi – még a maga számára is. Munkája, kutatása nem etikus, hiszen illegális szert ad Seressnek, amitől az leépül, de legalább valamelyest embernek érzi magát, az orvos főnöke azonban a törvényesség nevében megtagadja a betegtől a piros pirulát, s ezzel kiszolgáltatja önnön pszichéjének. A háttérben felsejlik a magas tudomány, az eredményekre féltékeny tudósvilág, egy épp bedőlő házasság és a pocsolyaszagú nyolcvanas évek társadalma, amelynek lehet, hogy éppen nem emlékező emberekre van szüksége. A darab végére egyensúlyi helyzetbe kerül mindaz, ami addig kilengést mutatott: Seress, egyfajta magára mért terápiából, mindent leír, s ennélfogva mindent elfelejt (s tán az értelmiségi, írói lét, az is egy kórkép, ezek szerint), az apa pedig emlékezni kezd. A dráma végső jeleneteiben egy hatalmas, operettszerű fináléban a szereplők tűzre vetik mindazt, amire kellemetlen visszagondolniuk, miközben banalitásokat énekelnek – kár volt értük.

A felejtés ellen drámái évtizedek múlva is játszhatóak lesznek, hiszen nem a saját koru(n)k aktualitását mutatják, hanem abszolút értékben is érvényesek: az örök emberi lenyomatát hordozzák.

 

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2017. március 10.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png