Kritikák

 

hasnyalmirigynaplo.jpg 

 

Koncz Tamás

 

Nő, bennem

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló

 

Esterházy naplójáról kritikát írni olyan, mint a szerző utolsó szavait tenni mérlegre. Súlyos és egyszerre súlytalan gesztus, céltalanul rezeg a mutató. A szöveget számonkérni nem lehet. Tiltja a forma, az alkalom, a tanult és saját magunkon számon kért illem. Ki játszaná az őszinte meghívott szerepét egy temetésen, pontozná egytől tízig a búcsúbeszédet? Mégis irodalom: védtelen, de valahogy övön aluli szelídséggel lefegyverez, abba a passzív-befogadó szerepbe kényszerít, amit az író is megtapasztalt.

A publikálás gesztusa – az, hogy Esterházy kiadta betegségéről és kezeléséről szóló naplójegyzeteit – viszont megengedné a kritikát. Éppen ő beszélt arról egy interjúban, hogy „Papíron nincsen pucér valóság, lehet úgy csinálni, de akkor az a másik fikció lép a valóság helyébe”. Oké, legyen akkor fikció, félelemmel, várakozással kibélelt párhuzamos sík, ami a lehetségesig megközelíti az eredetit. Legyen úgy, hogy ez nem élet, nem az ő élete – ebbe kapaszkodva elindulhatunk.

„Rák, ez jó kezdőszó.” A magától értetődő felütés in medias res lök bele minket az ismert történetbe. Egyúttal, rögtön betölti a csehovi pisztoly szerepét is, de a fegyver nem csak felvillan előttünk, mint a filmekben szokás: mindig szem előtt marad a Hasnyálmirigynaplóban. Feketén fénylik a dohányzóasztalon, a jegyzetfüzet lapjai között, a kórházi váróterem műanyag ülőkéjén, a megnyugtatónak vagy felvidítónak szánt mondatokban. Tudathasadásos állapot: nézünk a csehovi csőbe, amíg hozzá nem szokunk. Tudomásul vesszük, hogy mi a vége, ami majdnem olyan, mintha elfelejtenénk. De a „majdnem” megtelepedik a látómező, a tudat határán: idegen test, konkrétan nem meg nem nevezett, ám ettől csak nyomasztóbb határidő. Majd, majd, majd, majd – közelít végszó, a beszélő a súlyos, mozdulatlan függönyhöz.

Az elöl felejtett – tartott? – csehovi fegyver, a baljós befejezetlenség viszonylagossá tesz minden mondatot, és egyfajta feszültséget ad a könyvnek, akkor is, amikor kicsit leül és önérdekűvé válik. A Hasnyálmirigynapló e nélkül a lüktetés nélkül nem lenne több intim jegyzethalmaznál, ami csak a „híresembert” kukkoló voyeur-nek izgalmas. Esterházy egyébként önironikusan elismeri, nem gyakorlott naplóíró, ezúttal sem az időt, inkább az időérzékelést is maga alá gyűrő veszélyt akarta meghatározni. „Próbáltam, próbálom a bajt nyakon csípni. Mondatok igájába hajlítani. Mondatok igája – hát ilyenekből látszik a baj.” (1. old.)

Az igába hajlítás szómágia, másfelől pszichoterápia. A tudat, hogy önmagunkat zabáljuk fel, saját halállal vemhes trójai falóként élünk – elviselhetetlen. A megszemélyesített démon viszont leválasztható, harcolhatunk ellene. A beszélő tehát életre hívja Hasnyálkát, akit félve-undorodva becézget: Hasminak, Mucinak, vagy hasnyáltündérnek, máskor viszont szabályosan évődik vele. „Szóval, Hasnyálka legyen egy dögös csaj. Igen, de mégse így. Elég magas, 170 fölött, magassarkúban ez már jelentős. De hogyan göngyölődik belém?” (24.) – így mutatja be hódítóját a gazdatudat, akit-amit aztán számon kérhet egy hasmenésnél is.

A nemválasztás is érthető, bár nem teljesen határozott döntés. Esterházy a Szüts Miklós festőművésszel közösen készített, A bűnös című képes könyvben írt először a betegségről. Már a nyitómondatok között említette – csakhogy mint férfit:  „valójában Hasnyálmirigyrák volt a neve az ebadtának, életvidám, link fickó, festményen úgy festene, mint a költő Balassi Bálint, lenne bajsza, korabeli főfödője és nem utolsósorban vitéz kardja.” A bajszos, kardos fickóból lett aztán tündér, Hasnyálka, sőt, Haslányka. Talán azért, mert egy nővel könnyebb beszélgetni, vitatkozni, a behatolás, a belső kizsákmányolás pedig olyan megalázó és intim helyzet a férfi psziché számára, amit egy nőtől könnyebben visel el.

Az igázás-igézés viszont kétélű fegyver: a megszemélyesített dekonstrukció (szöveg helyett) testet ölt és öl, sértett női maszkjától nem tud szabadulni a narrátor sem. Az onkológiai vita oldalakon húzódik, és minél tovább tart, annál hideglelősebb. Mucikám ide, tündérem oda, világos, hogy a régi (sakk)játszmáról van szó, amit már Ingmar Bergman lovagja is folytatott a fekete ruhással A hetedik pecsétben. Amiben nem csak az elnyert idő a tét, hanem a méltóság – emberi, alkotói, grófi? – megőrzése is.

A kontrollért folytatott küzdelem a külső síkokon is megnyilvánul. Eleve kontrollvesztés, amikor valaki bekerül az egészségügyi ellátórendszerbe – a Hasnyálmirigynapló ebből a szempontból hiba nélkül olvasható kórházi látleletként. A blasz II-es futballista főnemest a kispadra ültetik, onnan nézi, ahogy pokróc stílusú, de különben aranykezű dokik rendezik a testét, szó nélkül vagy udvarias semmit mondással. „Nem tudom, mit  csinálnak a testemmel,  de valamit csinálnak. Valami történik, ami fárasztó” (88.) – írja a Esterházy. A test remeg, nyáladzik, és görcsösen ürít, parázsként ég a szempár a szigorú kemókoktéltól, de ez még belefér a nővér szerint. Hogy mi fér még bele, és, meddig? Nincs válasz. Marad az onkológiai derű –  ahogy szerző mondaná – úriasan elviccelődni  a mellkasi varratokat kiszedő nővérrel: „Nő még ilyen közel nem volt a szívemhez.” (88.).

A kötet naplóhoz illően elnagyolt, egy nap termése hol irodalmi szöveg, hol csak odavetett mondat. Munkavázlatok is beágyazódnak, mint például egy sikamlós sínovella részletei, ami aztán Kezdet és végszók címmel, a Kalligram folyóiratban jelent meg (2015/XXIV. december). Legalább annyira természetes, mint groteszk, hogy a Hasnyálmirigynaplóba szervesül az éppen olvasott könyv, Harold Brodkey halálnaplója is: Esterházy jókat röhög az elmúlástörténet viccesebb részletein, és keresi a párhuzamokat-különbségeket.

Persze, nem minden részlet fontos, de érdemes a dedikálásokról, családi ebédekről, nagy alvásokról szóló bejegyzéseket gondosan átnézni, hátha erősebb mondatot, gondolatfutamot találunk köztük. Néha egy pillanatkép többet árul el Esterházy hónapjairól, mint egy kétoldalas Hasnyálka-dialógus. „Kicsit szédülök. Gyenge vagyok. Ettem titokban töpörtyűt, de lebuktam. (...) Jó ez a remény híján élni akarás.” (80.) Máskor pedig valami elemi fájdalom tör fel, erősebb a fizikainál, olyan pillanat, ami a lét határára lök. „Ma hajnalban felébredtem, képzelje kisasszony, arra, hogy valami szorítja össze a mellkasom, a torkom, hogy alig kapok levegőt a zokogáshoz. Lényegében egyetlen mondat volt. Egymondatos érzés. Azt éreztem, hogy az életem egy hiba. Egy hiba.” (149.) Hiába címezték ezt is kisasszonynak, a részlet áttöri a fikció falát. Csak egy a naplóban elszórt gombok közül, de tömege bolygónyi, leszakadna minden kabátról.

A betegséggel járó fáradság idővel aztán a szöveget is megtépázza. Megfigyelhető, hogy, Muci erősödésével szaporodik a redundancia, több az ismétlés, a felejtésre utaló mondat. A naplóíró keresgél, füzetek, ötletek között – a hirtelen támadó, kétségbeesett munkavágyat végül gyengeség torpedózza meg. Mégis ír, naplón kívül egy Kurtág-szöveget, naplóba, hogy ma is fáj a combon, vagy a bentlakónak címezve: „Tudom, hogy nem csak egy szó vagy. De azért baszd meg a tragikus potenciálom.” (233.) A szétszórt cetliken közben ott hever, ahogy eddig, a fekete pisztoly.

 

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2017. február 07.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png