Kritikák

 

hasnyalmirigynaplo.jpg 

 

Koncz Tamás

 

Nő, bennem

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló

 

Esterházy naplójáról kritikát írni olyan, mint a szerző utolsó szavait tenni mérlegre. Súlyos és egyszerre súlytalan gesztus, céltalanul rezeg a mutató. A szöveget számonkérni nem lehet. Tiltja a forma, az alkalom, a tanult és saját magunkon számon kért illem. Ki játszaná az őszinte meghívott szerepét egy temetésen, pontozná egytől tízig a búcsúbeszédet? Mégis irodalom: védtelen, de valahogy övön aluli szelídséggel lefegyverez, abba a passzív-befogadó szerepbe kényszerít, amit az író is megtapasztalt.

A publikálás gesztusa – az, hogy Esterházy kiadta betegségéről és kezeléséről szóló naplójegyzeteit – viszont megengedné a kritikát. Éppen ő beszélt arról egy interjúban, hogy „Papíron nincsen pucér valóság, lehet úgy csinálni, de akkor az a másik fikció lép a valóság helyébe”. Oké, legyen akkor fikció, félelemmel, várakozással kibélelt párhuzamos sík, ami a lehetségesig megközelíti az eredetit. Legyen úgy, hogy ez nem élet, nem az ő élete – ebbe kapaszkodva elindulhatunk.

„Rák, ez jó kezdőszó.” A magától értetődő felütés in medias res lök bele minket az ismert történetbe. Egyúttal, rögtön betölti a csehovi pisztoly szerepét is, de a fegyver nem csak felvillan előttünk, mint a filmekben szokás: mindig szem előtt marad a Hasnyálmirigynaplóban. Feketén fénylik a dohányzóasztalon, a jegyzetfüzet lapjai között, a kórházi váróterem műanyag ülőkéjén, a megnyugtatónak vagy felvidítónak szánt mondatokban. Tudathasadásos állapot: nézünk a csehovi csőbe, amíg hozzá nem szokunk. Tudomásul vesszük, hogy mi a vége, ami majdnem olyan, mintha elfelejtenénk. De a „majdnem” megtelepedik a látómező, a tudat határán: idegen test, konkrétan nem meg nem nevezett, ám ettől csak nyomasztóbb határidő. Majd, majd, majd, majd – közelít végszó, a beszélő a súlyos, mozdulatlan függönyhöz.

Az elöl felejtett – tartott? – csehovi fegyver, a baljós befejezetlenség viszonylagossá tesz minden mondatot, és egyfajta feszültséget ad a könyvnek, akkor is, amikor kicsit leül és önérdekűvé válik. A Hasnyálmirigynapló e nélkül a lüktetés nélkül nem lenne több intim jegyzethalmaznál, ami csak a „híresembert” kukkoló voyeur-nek izgalmas. Esterházy egyébként önironikusan elismeri, nem gyakorlott naplóíró, ezúttal sem az időt, inkább az időérzékelést is maga alá gyűrő veszélyt akarta meghatározni. „Próbáltam, próbálom a bajt nyakon csípni. Mondatok igájába hajlítani. Mondatok igája – hát ilyenekből látszik a baj.” (1. old.)

Az igába hajlítás szómágia, másfelől pszichoterápia. A tudat, hogy önmagunkat zabáljuk fel, saját halállal vemhes trójai falóként élünk – elviselhetetlen. A megszemélyesített démon viszont leválasztható, harcolhatunk ellene. A beszélő tehát életre hívja Hasnyálkát, akit félve-undorodva becézget: Hasminak, Mucinak, vagy hasnyáltündérnek, máskor viszont szabályosan évődik vele. „Szóval, Hasnyálka legyen egy dögös csaj. Igen, de mégse így. Elég magas, 170 fölött, magassarkúban ez már jelentős. De hogyan göngyölődik belém?” (24.) – így mutatja be hódítóját a gazdatudat, akit-amit aztán számon kérhet egy hasmenésnél is.

A nemválasztás is érthető, bár nem teljesen határozott döntés. Esterházy a Szüts Miklós festőművésszel közösen készített, A bűnös című képes könyvben írt először a betegségről. Már a nyitómondatok között említette – csakhogy mint férfit:  „valójában Hasnyálmirigyrák volt a neve az ebadtának, életvidám, link fickó, festményen úgy festene, mint a költő Balassi Bálint, lenne bajsza, korabeli főfödője és nem utolsósorban vitéz kardja.” A bajszos, kardos fickóból lett aztán tündér, Hasnyálka, sőt, Haslányka. Talán azért, mert egy nővel könnyebb beszélgetni, vitatkozni, a behatolás, a belső kizsákmányolás pedig olyan megalázó és intim helyzet a férfi psziché számára, amit egy nőtől könnyebben visel el.

Az igázás-igézés viszont kétélű fegyver: a megszemélyesített dekonstrukció (szöveg helyett) testet ölt és öl, sértett női maszkjától nem tud szabadulni a narrátor sem. Az onkológiai vita oldalakon húzódik, és minél tovább tart, annál hideglelősebb. Mucikám ide, tündérem oda, világos, hogy a régi (sakk)játszmáról van szó, amit már Ingmar Bergman lovagja is folytatott a fekete ruhással A hetedik pecsétben. Amiben nem csak az elnyert idő a tét, hanem a méltóság – emberi, alkotói, grófi? – megőrzése is.

A kontrollért folytatott küzdelem a külső síkokon is megnyilvánul. Eleve kontrollvesztés, amikor valaki bekerül az egészségügyi ellátórendszerbe – a Hasnyálmirigynapló ebből a szempontból hiba nélkül olvasható kórházi látleletként. A blasz II-es futballista főnemest a kispadra ültetik, onnan nézi, ahogy pokróc stílusú, de különben aranykezű dokik rendezik a testét, szó nélkül vagy udvarias semmit mondással. „Nem tudom, mit  csinálnak a testemmel,  de valamit csinálnak. Valami történik, ami fárasztó” (88.) – írja a Esterházy. A test remeg, nyáladzik, és görcsösen ürít, parázsként ég a szempár a szigorú kemókoktéltól, de ez még belefér a nővér szerint. Hogy mi fér még bele, és, meddig? Nincs válasz. Marad az onkológiai derű –  ahogy szerző mondaná – úriasan elviccelődni  a mellkasi varratokat kiszedő nővérrel: „Nő még ilyen közel nem volt a szívemhez.” (88.).

A kötet naplóhoz illően elnagyolt, egy nap termése hol irodalmi szöveg, hol csak odavetett mondat. Munkavázlatok is beágyazódnak, mint például egy sikamlós sínovella részletei, ami aztán Kezdet és végszók címmel, a Kalligram folyóiratban jelent meg (2015/XXIV. december). Legalább annyira természetes, mint groteszk, hogy a Hasnyálmirigynaplóba szervesül az éppen olvasott könyv, Harold Brodkey halálnaplója is: Esterházy jókat röhög az elmúlástörténet viccesebb részletein, és keresi a párhuzamokat-különbségeket.

Persze, nem minden részlet fontos, de érdemes a dedikálásokról, családi ebédekről, nagy alvásokról szóló bejegyzéseket gondosan átnézni, hátha erősebb mondatot, gondolatfutamot találunk köztük. Néha egy pillanatkép többet árul el Esterházy hónapjairól, mint egy kétoldalas Hasnyálka-dialógus. „Kicsit szédülök. Gyenge vagyok. Ettem titokban töpörtyűt, de lebuktam. (...) Jó ez a remény híján élni akarás.” (80.) Máskor pedig valami elemi fájdalom tör fel, erősebb a fizikainál, olyan pillanat, ami a lét határára lök. „Ma hajnalban felébredtem, képzelje kisasszony, arra, hogy valami szorítja össze a mellkasom, a torkom, hogy alig kapok levegőt a zokogáshoz. Lényegében egyetlen mondat volt. Egymondatos érzés. Azt éreztem, hogy az életem egy hiba. Egy hiba.” (149.) Hiába címezték ezt is kisasszonynak, a részlet áttöri a fikció falát. Csak egy a naplóban elszórt gombok közül, de tömege bolygónyi, leszakadna minden kabátról.

A betegséggel járó fáradság idővel aztán a szöveget is megtépázza. Megfigyelhető, hogy, Muci erősödésével szaporodik a redundancia, több az ismétlés, a felejtésre utaló mondat. A naplóíró keresgél, füzetek, ötletek között – a hirtelen támadó, kétségbeesett munkavágyat végül gyengeség torpedózza meg. Mégis ír, naplón kívül egy Kurtág-szöveget, naplóba, hogy ma is fáj a combon, vagy a bentlakónak címezve: „Tudom, hogy nem csak egy szó vagy. De azért baszd meg a tragikus potenciálom.” (233.) A szétszórt cetliken közben ott hever, ahogy eddig, a fekete pisztoly.

 

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2017. február 07.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Hartay Csaba verseiOláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila versei
Prózák
Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Egy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomában
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA