Kritikák

 

 nadas_eletsoja.jpg

 

Artz Tímea

 

A só allegóriájának lepárlása

Nádas Péter: Az élet sója

 

A mesékben a szeretet mértékegysége, a gasztronómiában a legfontosabb fűszer, mely ízesít és tartósít, de Nádasnál nem. Nála ásványkincs, kereskedelmi cikk, városok születnek forrásainál. Szállítására utak épülnek, árusításának logisztikája meghatározza a város szerkezetét, piacai és templomai elhelyezkedését. „A lassú dehidratáció következtében kivetült sóvirág” akkora értéket képvisel a helyi lakosok, a kereskedők és a sóoldatban boldogan úszkáló turisták számára, hogy nemcsak a város történelmét, gazdaságát és társadalmi berendezkedését, de kultúráját, értékrendszerét és vallását is meghatározza.

Nádas Péter alkot egy sójáról híres fürdővárost, és elbeszélésének tárgyát a sókristály alakzatához tapasztja. Még ha nehezen is hisszük el, hogy a só megjelenési formáiról, a párlás eljárásairól, a kikristályosításról akar enciklopédikus igénnyel írni. A történelmi esszéként is olvasható száztizenöt oldalas kötet kétflekkes darabjai az útikönyvek stílusát imitálják, s látszólag nem vezetnek bennünket messzebb egy német fürdőváros piactereinél, lépcsőinél, tornyánál és székesegyházánál. Mindez egy hotelszoba ablakából tárul elénk. Mintha egy művelt utazó, nem éppen turista, mert az elbeszélő irtózik a tömeges fürdőzés élvezetétől, nyitna ablakot a történelmi múltra. Hatalmas tudással és kíváncsisággal figyeli a közösségi tereket, az épületeket, a művészettörténész jártasságával rekonstruálja az utazásai során bevésődött részletekből alkotott várost.

Az élet sója a romantika kora óta az egyén körül zajlik: „Elvileg nem lehet különbség sókristály és sókristály között. Mégis van közöttük különbség, ízleléssel határozottan érzékelhető különbség.” (12.) Nádas szemantikájával élve a sókristály és a sóvirág egy tőről fakad: „S nem csak a sóvirágnak van minden más sótól elütő íze és illata.” (12.) Ám ha valaki rendszerszintű történelmi és szellemtörténeti folyamatokról akar beszélni, akkor a család túl szűk, a társadalom egészének vizsgálata – mind az esszé, mind az elbeszélés műfajában – beláthatatlanul tág perspektíva. Marad az egyént körülvevő várostörténet.

A könnyed elbeszélésmód dacára, a Szent Mihály templom tizenegy harangjának aprólékos leírása során, mégis kissé unatkozom, olvasói tapasztalatom erősebb impulzusokra vár. Pásztázom a szöveget, hiszen Nádas mindent határozott céllal tesz. Követem őt, bárhová vezessen, már-már élvezem is új, régimódi stílusát. Tűröm az időhúzást, a félrevezetést. Olykor ki is zökkenek az archaizmusból kiszóló szemérmetlenség: „Mocskos kis falu. Még a szoknyájukat sem csapják föl ott, állva hugyoznak az asszonyok.” (30.); hétköznapi trágárság: „Hát nem vagy te annyira szarfaszú, hogy mindent így eltűrj.” (29.); homofóbia láttán: „Nem is az én fiam vagy te, köcsögöt én nem szülök, s így tovább.” (29.) 

Megtudjuk, hogy a városi polgárok adójából végeztették el a harangöntés munkáját, „Tisztesség ne essék szólván, baszta is a csőrüket, hogy ők fizessék, de beleszólásuk ne legyen abba, hogy a lovagok mire költik a pénzüket.” (52.) Kétszáz év telik el, mire fellépnek a comburgi lovagrend és a ferencesek ellen, hogy a kolostor lebontása lehetővé tegye a piacok terjeszkedését. „Azonban nem kereskedésről, hanem furcsa módon hitük tisztaságáról (…) beszéltek. (…) A szerzetesek bűnben fetrengenek (…) Ami felerészben sem volt igaz, de a másik fele biztosan alaptalan vádaskodás.” (31.) A fertőzött köveket útépítésre használják, így évtizedek rágalomhadjárata, a babona, a közös ellenségkép kereskedelmi hasznot hajt. Persze „Kockázatos vállalkozásokhoz csöndesen munkálkodó érdek vezet, ezen túl terülnek el az eszmék hegyvidékei.” (38.) – hangzik Nádas keserű aforizmája.

A narrátor ironikus kiszólásai, főként írásművészetére vonatkozóak, hangsúlyt kapnak: „Én azonban egy idő óta nem használok a saját szövegeimben se felkiáltójelet, se kérdőjelet.” (60.) Érdeklődésünk a szerző vagy narrátor (a kettő eléggé közel áll egymáshoz) elbeszéltekhez való viszonyulására irányul. Szóval megszabadulunk a cselekményvárástól. Néha bele is feledkezünk a szöveg lélegzetvételeibe, Forgách András képeskönyvet idéző rajzaiba, melyek áprilistól márciusig színekkel telítődnek. Visszakeressük, hogy valóban azonosak-e a képecskék a fejezetkezdő iniciálékban. Pörgetjük a tizenkét hónaphoz társított szövegegységeket, melyek eredetileg havonta jelentek meg a Litera.hu oldalán a folytatás megújuló ígéretével. A kötet aranymetszéses szerkezetében három hónapos késleltetés előzi meg, pontosabban tizenegy harang leírása, a Szent Mihály-templomba való belépésünket.

A harangokról szóló eszmefuttatás során megleljük a láthatatlan vezérszólamot: „Fülnek édes harmóniát, hízelgőt, ami aztán a történeti tudat vagy kapcsolati tudat harmonikus rendezőelvének szinonimája lesz.” (74.) A harangok három fejezetre nyújtott hangját hallgatva döbbenek rá, hogy ebben a városban nincs is igazi mozgás, mert az uralkodó nézőpont vagy egy hotel erkélyéről láttat, vagy a Szent Mihály-templom ötvenkét fokára kapaszkodik fel, vagy onnan ereszkedik alá. A gondolkodás koncentrikus körökben mozog, a történelemben pedig oda-vissza járunk. A könyv bemutatóján Nádas Péter úgy fogalmazott: „Huncutság ez olyan értelemben, hogy becsábítok valakit valamibe, de nem oda vezetem, ahová vágyik” – majd hozzáfűzte, hogy szemben egy Agatha Christie-regénnyel: „nála fekszik a hulla, de nem biztos, hogy megkerül a tettes.”

Nádas az idő és a tér dimenzióit kihasználva beszél múltról és jelenről. Egy város szerkezetének felvázolásában találja meg azt a párhuzamos világot, mely az allegorikus beszédmódnak látszólag ellen tartva, mégis áthallásosan szól korunkhoz. A fiktív, de nagyon is valóságos várostörténet időkereke a keltáktól napjainkig forog, majd megáll a reformáció korszakánál. Hogy miért éppen ott? Talán mert a reformáció maga is egy olyan kulturális toposz, mely valódi szemléletváltást, a polgárok akaratának, szabadságának érvényesülését jelöli.

A protestantizmus korában „az egyéni készségek és a közös igények pászentosak lesznek.” (111.) Tudós prédikátorok jelennek meg, mint Johannes Brenz, akit a közösség saját akaratának és ízlésének megfelelően választ: „a sójáról híres városka tanácsnokai torkig lettek már azokkal az egyházi férfiakkal, akiket a hatalmasságok ültettek a nyakukba”, s „akiknek még fizetniük is kellett a botrányos idomtalanságokért.” (103.) Brenz és két paptársa képes értékcentrikus közösséget teremteni: „először is alapítottak egy latin tannyelvű iskolát, mert azon a véleményen voltak, hogy tudáson kívül nincs tudás. (…) Aki nem holtig tanul, mint a jó pap, az holtig szolga lesz.” (112.) S ha a szemléletváltás megtörténik, akkor az egyén úgy érezheti, hogy a sokféleség nem kívüle van, hanem benne, ezért a résznek szabad magát egésznek éreznie.

Mivel idejétmúlt a példázatosság, ezért a narrátor sok mindent tesz a kikívánkozó üzenet leplezésére. Hosszasnak tűnő ásványtani, só-feldolgozási folyamatok leírásába bocsátkozik, a város keletkezésének ködbe vesző, fiktív történelmét építgeti, valóságos társadalmi folyamatoknak vet ágyat, hogy minél később kelljen kimondani azt a magot, melynek a várostörténet csupán burka: „akadnak korszakok, amikor a maga helyét és formáját minden szépen megtalálja, míg bőségben jönnek aztán más korszakok, amikor semmi nem pászentos többé semmivel (…) mindenki körkörösen védekezik és leharcolt, és csak abban tudnak megegyezni, hogy együtt égetik fel a termést ígérő földeket, együtt rabolják ki a magtárakat, a kincstárakat, együtt pusztítják el azt a várost, ahol élniük kell.” (111.)

Nádas felvázolja a „múlt utópiáját”, amikor elmarad a templomrombolás, vallási türelem uralkodik; iskolák épülnek, eltörölik a tandíjat; tudós papok tanítják a folyó szegény és gazdag partjáról érkező fiúkat és lányokat. Rendbe hozzák az ispotályt, megszervezik a szegénygondozást; és a város minden tagja rájön, hogy mindez nem ördögtől való, inkább üdvös. Persze ehhez az kell, hogy szerencsésen találkozzon az egyéni és a közösségi érdek, jöjjön egy Kálvin, de legalább három Johanes Brenz.

Erről zeng a Sófőző és az Ütőharang, mely „Minden egyes órában egyetlen ütésével világossá teszi, hogy az ember harmóniára törekedne, áhítozik is rá kicsi lelke, ám testét meglöki a zűrzavar, s fejét kapkodhatja a disszonanciákra.” (68.) Jelen és múlt találkozási pontja Nádas Péter Az élet sója című legutóbb megjelent munkája.

 

Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.


Főoldal

2017. február 01.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png