Kritikák

 

Bertha_Zolt__n.jpg 

 

Bertha Zoltán

 

Márkus Béla monográfiaremekei

Dobos László élete és műve, Duba Gyula élete és műve, Ágh István

 

Márkus Béla „igyekszik egy olyan pozíciót, egy olyan magaslest elfoglalni, ahonnan a magyar irodalom egészére látni, lehetőleg olyan távolságból, hogy már ne legyenek túlságosan bosszantóak a mindenféle repedések és árkok ezen a térképen” (írja találóan Erős Kinga). S ez a lenyűgöző elfogulatlanság és nyitottság az egyes művek és életművek páratlanul akkurátus, elmélyült szöveg- és világkép-elemzéseinek a tanulságaiból származik.

Markus_Dobos.jpgDobos Lászlóról készített könyvében is töviről-hegyire átvizsgálja azokat az ideológiai tényezőket például, amelyek az írót és nemzedékét a második világháború utáni indulásakor jellemezték; azt a sok alaptalan reménykedést, amelyek a baloldali, szocialista eszmevilághoz kötötték. Hogy egy ideig döntően még az áldozattá vált felvidéki magyarság sorshelyzetének a javulását is a „kominternes”, pártos eszmények megvalósításától várta. S hogy így mennyi nyomot hagyott még azokon a regényein is a bensőséges mozzanatokat (vagy az akár az igék ábrázoló képiességével kifejezhető cselekményességet, történéssorokat) a nominalizálva általánosított – tehát távolságtartó – leírásokkal elfedő prózanyelv, amelyek pedig éppen olyan rengeteg sérülést, temérdek szenvedést, nyomorúságot, elsodortatást hozó időszakokat idéztek meg (háború, határváltozások, hadifogság, kényszermunka-táborokba hurcoltatás, a kollektív bűnösség gyalázatos megbélyegző terrorja, maga az egész sztalinizmus), hogy azok tematikai felvetése önmagában történelmi jelentőségű tettnek bizonyult. Mert a Földönfutók és a többi valóban ráirányította a figyelmet a kisebbségi magyarok kálváriájára – viszont a sokáig fenntartott illuzórikus társadalomutópiák csalóka fényében az elbeszélő még ezekben is inkább csak kárhoztatja az örökös „bakatörténelembe”, „katonatörténelembe” vetett szerencsétlen kisemberek puszta túlélésre berendezkedett magatartását („Föld alá bújni, és élni, ahogy lehet”), mintsem hogy teljes mértékben igazságot szolgáltatna nekik halványulhatatlan kormegjelenítő narratív-poétikai eszközökkel hitelesítve ezt. Sok bennük „az irányzatos, sőt taktikus, más dolgokat ellensúlyozni akaró beállítás”, „adó a korszak szellemének” – vagyis a felemásság (valóság és didaxis között) –, idézi Márkus Béla egyetértőn Dobos László műveinek egyik legpontosabb értelmezőjét és értékelőjét, Koncsol Lászlót, de azokat a feltétlenül elismerő megállapításokat is (tőle és másoktól), hogy az író regénysorozata a felemás parasztfigurák rajzától a nemzetiségi identitás csorbítatlan vállalásáig terjedő önismeret és öntudat megteremtődésének az útját is végigjárja. Tabutémákat bont ki, s az Egy szál ingben biblikus-mitologikus, mítoszteremtő prózapoétikájában pedig egyenesen a magyar és közép-európai sorshistorikum önazonosságvesztő tragikumát örökíti meg felejthetetlenül. Az érzékletes számvetés és szembenézés krónikás, himnikus vagy balladai hangvételével, látomásos jelenetképző, szimbolikus hatásformáival és esztétikai szuggesztivitásával. Így emelkedik Dobos László a kisebbségi és az egyetemes magyar irodalom legkitűnőbb epikusai, Sütő András, Szilágyi István, Gion Nándor, Duba Gyula és a többiek mellé. S ha kifogásolható is, hogy műveiben kevés a humor vagy az ironikus önreflexió, hogy saját felismeréseinek kiérlelődését kevéssé boncolgatja, hogy teremtett szépprózai világában a lélektani analízisek olykor homályosak vagy ellentmondásosak: végeredményben egy olyan gazdag irodalmi teljesítmény áll előttünk, amely egy kisebbségi népcsoport összes emberi, erkölcsi, társadalmi létproblémáival folytonosan birkózva mutatja fel a létezés legkérdésesebb lehetőségeinek (avagy lehetetlenségeinek) az elbeszélőművészeti sorstükrét.

Kidomborodik azután az írószemélyiség morális felelősségtudata, küldetéses közéleti-politikai szerepvállalása, nemzetiségi intézményeket alapító hite és szenvedélye. Aközben, hogy diákkorában például tanulni Sárospatakra a határon átszökdösve kellett eljutnia (mint oly sokaknak Mács Józseftől Jakab Istvánig) – ahol „úgy tanultunk meg beszélni, imádkozni, énekelni, hogy meghalljon bennünket az ember is és az Isten is” (emlékezik). Aki Sütő Andrásban is azért lát rokon lelket, mert megjárta ő is „Madách Az ember tragédiájának magasságát és mélységeit; a győztesnek mondott eszmét, a kételyt, a kiábrándulást és a szembefordulást az eszmével”. Aki kezdettől, aztán 1968-ban kiváltképpen lelkesen népe, nemzetisége önigazgatási, intézményes kulturális-anyanyelvi fennmaradásának az ügyében tevékenykedett, a rendszerváltás után megint összmagyar távlatú szervezkedésbe fogott, de az autonómia, a kollektív önrendelkezés újabb esélyének ellehetetlenülésekor csak belekeseredhetett: „szlovákiai magyar holokausztot éltünk meg”, a magyarság másodrendűvé alázását saját szülőföldjén; mert az utódállamok agresszíven jogtipró asszimilációs politikájának fő célja: „megfosztani bennünket szülőföldünktől, tulajdonainktól, nyelvünktől, iskoláinktól, természetes közösségeinktől, az anyanemzethez fűződő kapcsolatainktól s államalkotó szerepünk jogától”. Aki szeretné „levetni magunkról Trianont, s e század magyarellenes bosszúállásainak hordalékát, visszahódítani elsarcolt történelmünket… Küzdeni önrendelkező erkölcsi politikai jogosságunkért, hogy saját sorsunkról magunk dönthessünk. (…) S fáradhatatlanul építeni a magyar–magyar integrálódás, az egységes nemzet intézményrendszerét.” Aki átlátja, hogy annyiszor „a semmiért alázkodtunk, és hiába reménykedtünk”. Hogy a szakadatlan hazátlanság, földönfutás, üldözöttség volt lényegében az osztályrészünk. „Kiszolgáltatottság, kisemmizettség, az élet kiszámíthatatlansága” – ezt írja regényekbe Dobos László, mondja Márkus Béla, meg hogy „ha a Messze voltak a csillagok a tehetetlenségérzet, a Földönfutók a hiábavalóság-érzet megszólaltatója, az Egy szál ingben pedig az alulnézetben láttatott bakatörténelemé, akkor a Hólepedő a fölülnézeté”, s mind együtt (megint Koncsol László szavaival) „nem más, mint vágyak, remények és megcsalatások, a lemorzsolódás, a szétszóródás és a félelem – a ki nem elégülések vagy visszafojtott és áttett kielégülések sok évtizedes láncolata”. Így ez az irodalmi (és publicisztikai, dokumentáris) művekbe sűrűsödő nemzetiségtörténelem – következtet a monográfus –, amely szüntelen testi-lelki sérülést jelentett, „az áldozatlét, a veszteség, a fizikai-pszichikai kínzás” megannyi változatát, s hozzá, hogy minderről még állandóan hallgatni is kellett: voltaképpen maga az abszolút traumatapasztalat: „Dobos László szépprózája minden más nemzetiségi magyar íróénál erősebben szinte kikényszeríti, hogy a trauma irodalmi megjelenítésének próbáiként és példáiként elemezzék.”

                                                                     *

markus_duba.jpgDuba Gyula terjedelmes, sokszínű életműve ugyancsak a maga gazdagságában bontakozik ki előttünk Márkus Béla róla szóló könyvében: mind az életrajziság, a közösségi sorsélményiség, a konfesszionális és krónikás történelmiség meghatározó alapvonásaival, mind pedig a kispróza számtalan változatától (kroki, tárca, karcolat, anekdota, humoreszk, karikatúra, paródia, szatíra, novella, riport) a trilógiákat is felölelő regényfolyamokig, a szociográfiától az esszéig, a tanulmánytól a vitairatig szélesedő műfaji és hangnemi skálájával. Duba valóban „par excellence” szlovákiai magyar író (és kiemelkedő szerkesztő, kiadóvezető, irodalomszervező személyiség), akinek áradó epikus művészete a felvidéki „magyar kisebbség szépprózába lényegített életregényét, erkölcsi fejlődésképét, harcait és szenvedéseit is” (Szeberényi Zoltán) elevenen kiábrázolja. De ez a fajta tizenkilencedik századi vétetésű (részint oroszos, dosztojevszkiji inspirációjú) nagyrealizmus olyan átalakulásokon keresztül formálódik, amelyek egyes regényeit a modern analitikus lélektaniság, az idősík-mozgató többnézőpontúság, a jelképi, mitizáló-vizionárius fikció és (némelykor szinte kulcsregényi) valószerűség komplex összjátéka, a bohózatos-karneváli historikusság, az egzisztencialista és én-elbeszélői identitáselbizonytalanítás, sőt akár a posztmodern jellegű metanarrációs önreflexivitás felé is mozdíthatják. Nem mintha a valóságirodalmi megjelenítésmód, a társadalomleíró hitelesség, a személyes és kollektív gondtapasztalatok dokumentatív epikai kivetítése nem lenne önmagában is megbecsülendő értékminőség – mint a Vajúdó parasztvilág remeklésében (s persze ha szociologikum és lírai látásmód meg kisebbségi vallomásosság úgy szervesül, hogy az Sütő András, Horváth István, Szabó Gyula, Fehér Ferenc, Gál Sándor, Zalabai Zsigmond rangos kortárs teljesítményei között válik időtállóvá) –, de az önéletírás, a kulturális emlékezet, az emlékezethely-teremtődés fenomenológiájára összpontosító újfajta értelmezési szempontok mégis megint aktualizálhatják a fakulni látszó esztétikai sajátosságokat. Márkus Béla bravúros (mikro)filológiai aprólékossággal kritizálja, ha az író nyelvezetébe mondjuk a korabeli szólamosság frázisai szüremkednek be, ha a figura- és cselekményfestés motiválatlanná sematizálódik, ha eluralkodik az „alaktalan” jelző az egyes szereplők vágyódásainak, szorongó közérzetének, fájdalmainak felületes jellemzésekor, ráadásul terjengős cselekményfejezetekbe ágyazódik; s bírálja, hogy a parasztság sorsában a vajúdást az író a szövetkezetesítés hamis illúziójához kapcsolja. Viszont azt is helyteleníti, hogy a történelmi csalódást hordozó regényfolytatást, az ezredfordulós (Fónod Zoltán szerint életmű-betetőző) Halódó parasztvilágot már szinte semmilyen értékelő visszhang nem kísérte, holott ez tartalmazza azt az igazán autentikus beismerést, hogy csak ő hitte a vajúdást egy új és jobb világ kezdetének, a valóság rácáfol utólag is; az „önéletrajzi szerzőtől a névadás révén eltávolított elbeszélő-főhős ítéletet mond az elbeszélt önéletrajzi én felett.” És az ilyen típusú narratológiai megrétegződések szférája – a szereplők áttetsző tudatában jelentkező dialogicitás, s annak a „kétlelkűségek” megérzékítésére alkalmas összetettsége – mind-mind a pszichológiai realizmus modernizálódására vall. El odáig, hogy maga az írás (a visszaemlékező, autobiografikus alkotás vagy – Ricoeurrel szólva – „teremtő utánzás”) is tematizált és problematizált tetté képeződik – a szöveg tárgyává avatódik –, s már szinte posztmodern tézismondatokká fogalmazódik: „írói gondjaim és munkamódszerem a történet szerves részévé válnak, értelmezik a dolgok súlyát, és befolyásolhatják az eseményeket”; „munkámnak magam is tárgya, kiszolgáltatottja vagyok”.

Márkus Béla tehát prekoncepció és apológia nélkül alkalmazza azokat a teoretikus (kultúrantropológiai, térpoétikai, narrato-poétikai, szociálpszichológiai) szempontokat, amelyek valódi bölcseleti alázattal fürkészik a létezés ugyanazon titkait, amelyekhez az irodalmi szövegek nem a vonatkozó elméleti tételeket igazoló illusztrációként, hanem önelvű felismerések és intuíciók (s evidensen az elmesélés eredendő olvasmányossága, fordulatossága) révén közelednek. Például a „boldog terek” (az individuális és közösségi önazonosság intim alapjai) közé tartozik a szülői ház (amelyben egykor lakoztunk, az később bennünk és örökre lakozik) – és Duba Gyula megannyi hontfüzesgyarmati, Garam menti „jelentése”, Szabó Zoltán-i „szerelmes földrajza” a parasztporta, az udvar, a kert, a falu, a vidék részletesen és ihletetten körültekintő felidézését végzi el (az emlékezetstruktúra többek között J. Assmann felderítette identitásmegtartó távlataival). S aztán ami az egész életművet betölti: hogy monumentális (és szemléletes jelenetekkel dúsított) tablóját nyújtja a hagyományos szlovákiai magyar falu táji, természeti, emberi, lelki, erkölcsi és történelmi hely- és önismeretének, valamint a háború után innen induló és urbanizálódó nemzedéknek, nemzetiségi értelmiségnek (Szabadesés, Ugrás a semmibe, Ívnak a csukák, Örvénylő idő, Aszály, Álmodtak tengert, Valami elmúlt és a rengeteg többi lapjain). Saját magát írva („mindig a magam dolgait mondom”) – miközben, paródiagyűjteményei, „zsebparnasszusai”, de értekező írásai is a teljes szlovákiai irodalmat pásztázzák, azaz másokat is tisztelve teremt egyfajta sajátos felvidéki enciklopédiát. Márkus Béla az ugyanazokat az eseményeket elbeszélő párhuzamos szöveghelyek és motívumok tüzetes fellelésének módszerével vetíti ki a háború, a megtorlás, a menekülés, a deportálás, a kényszerközmunka, a kitelepítés, a száműzetés, a lakosságcsere, a föld- és vagyonelkobzás, a totális jogfosztottság, a reszlovakizálás, a kolhozosítás, a beszolgáltatások, börtönbüntetések – a törvényenkívüliség, a „hontalanság éveinek” szörnyű időszakát. A Téli áradás villódzó groteszk-fantasztikus történelmi asszociációit pedig egyenesen A Mester és Margarita mágikus-fantasztikus időkezelésével veti össze, s úgy véli, benne a bársonyos forradalom „mintha A nagyidai cigányok purparléiban” is mintájára találhatna. Mert a rendszerváltás lényege az író szavaival: „a látszólagos ésszerűség után az elszabadult ésszerűtlenség kora következik”.

Az emlékezethelyek („lieux de mémoire”) akkor keletkeznek és léteznek, amikor maga az emlékezés természetes közege, környezete („milieux”) elsorvad, eltűnik; mint ahogyan a legigazibb emlékezetközösséget (a kulturális emlékezet „kvintesszenciális” tárházát) alkotó parasztkultúrával történt visszavonhatatlanul (fejtegeti Pierre Nora). Márkus Béla őrá is hivatkozva állapítja meg, hogy „Duba Gyula sokrétű munkássága úgy is felfogható, mint az emlékezet írásos közege megteremtésének nem szűnő igyekezete”; meg hogy a „szülőföld, Hontfüzesgyarmat és tágabb környéke emlékezethelyei Duba Gyula élete kalendáriumában egy-egy lap, színes képekkel és az utókort is megbízhatóan tájékoztató aláírásokkal.” Monográfiájáról pedig maga az író rögzíti köszönettel (in: „Hogy megállítaná a múló időt” – Antológia Márkus Béla 70. születésnapjára, szerk. Imre László, Bp., Orpheusz Kiadó, 2015): „Szinte mintha többet tudna rólam, mint jómagam. (…) Márkus Béla együtt érez anyagával, érti és megbecsüli. Evidencia számára, hogy az író dolga: megjeleníteni közössége sorsát és költészetté emelni valóságát!”

                                                                     *

markus_agh.JPGNegyedfélszáz oldalas nagymonográfiájában Márkus Béla előbb a mikrofilológiai elemzésektől az életmű-jellemzés és -értékelés meg az irodalom- és műfajtörténeti összefüggésrajz korszakokat átfogó dimenziójáig terjedően tárja elénk Ágh István munkásságának egészét, azt teljes kereszt- és hosszmetszetében bemutatva, hogy azután így összegezhessen: „élő irodalmunknak nincs Ágh Istvánénál sokrétűbb, szervesebb és színesebb életműve.” Nem is akadt idáig kritikus, aki mindezt feltérképezte volna, ilyen alapossággal, kötetről kötetre haladva: a szövevényes utakat, amelyek a lírai alany és a prózaművek (köztük a regények, szociográfiák, etnografikus és kultúrhistorikus elbeszélések, naplók, esszék és a többiek) önkifejező és elbeszélő énjének az életrajziságához, a műfajok-műnemek kaleidoszkópszerű együtthatásában kiteljesedő poétikai önteremtéséhez, a közvetlen élményforrásokhoz, a dunántúli parasztvilághoz, a kiheverhetetlen hányattatásokat szenvedő és pusztulásnak dobott népiség mementójához, a pannon szellemiséghez, a „Hetek” szemléletvilágához, a szűkebb és tágabb tájhaza (a „csontig csonkuló haza”) „szerelmes földrajzához”, a faluból városba került első generációs értelmiség szorongást, vívódást, szabadságszomjazó vitalitást keverő ambivalens emocionalitásához, a döntően elégikus-vallomásos (meg a dal, a poéma, a rapszódia, az oratórium és a többi inspirálta) beszédmódhoz, annak emlékek, álmok, látomások, metafizikai sugallatok (a „képzelet emléke”) kavarta önreflexív és közérzeti vetületeihez, a hiteles lélektani önvizsgálat változatos tónusaihoz, a szülőföldi örökség számbavételéhez, a régi életformák evokatív erejű és precizitású „leletmentéseihez”, egy bő félévszázad konfesszionális közösségi-önismereti krónikájának megalkotásához vezettek – mindazt tehát, ami egy ilyen kolosszális személyes és kollektív thesaurus létrehozásának művészi teljesítményéhez fűződik. Az empatikus ihletettség fakasztotta leheletfinom, egyszersmind lényeglátó észrevételek és az aggályos fogalmi (elvont szaktudományos, retorikai, stilisztikai, recepcióesztétikai) megnevezések özönével operálva boncolgatja a (közben utánozhatatlanul lebilincselő szemléletességgel magyarázó) szakíró, hogy például miképpen bontakoznak ki a költői hatáseszközök rezdülésnyi hullámzása során a korai pályaszakaszban azok a kérdésalakzatok (meditáció, dubitáció, dramatikus interrogáció és megannyi egyéb), amelyek később az ontológiai érvényű, választalan létbölcseleti-titokérzületi ön- és istenmegszólító gondolatokban, sejtelmekben, aposztrofikus képzethálózatokban végig meghatározók maradnak. Hogyan tömöríti magába a tűnődő, elégikus, melankolikus hangvétel azt a fájdalommal vegyes vágyakozást, amelyet az archaikus faluközösségtől elszakadó és a messziségekbe kívánkozó (repülni, szárnyalni, tengerlátni áhítozó) lélek felbolydulva megtapasztal, hogy a köztességben egyszerre kelljen átélnie a többszörös idegenség- és a bizonytalan otthonosságérzetet. Hogy múlt és jelen folytonos egymásba tűnése, szemlélő identitás és tudatállapot örökös, sokértelmű elmozgása milyen öntükröző keresésfolyamatokat játszat le a képi asszociációk sűrűjében, a bolyongás, a keringés, a ködös „bolygó-lét”, a valahonnan származó elhívás múlhatatlan talányait fürkésző kontemplációkban, életöröm és rezignáció hangolta merengésekben. Vagy hogy a gyermekkori kötelékek családi, történelmi, kulturális ősemlékezeti forrásai olyannyira nem apadnak el (az „ölelő taszítás” sodrában sem), hogy a néphagyományokkal és magasműveltséggel teli szülővidék (átitatva a bensőségesen derűs, tempósan sztoikus, atmoszférikus pannon jelleggel, valami antik eredetű természetelvűség bölcsességével és harmonikus kellemével), a Bakony, a Balaton-környék igézete (a lírai, epikai, memoár- és értekező-irodalmi szöveguniverzumban) egyenesen valamifajta különleges, varázslatos, teljesérvényű ön- és nemzetismereti művészi sorsenciklopédiát hívhat életre.

Mert az Ágh István-i (Tandori Dezső szavával) „nagyköltészet”: témaköreiben, alkotástípusaiban, szubjektív és tárgyias, balladás és mélabús, groteszk-játékos és mesés-humoros hangnemvariációiban is kikerekedik; a hajdani falutársadalom felszámolásának tragikus látványától az ötvenhatos remény és katasztrófa légköréig, utána a bezápult évtizedektől a rendszerváltozás felcsigázó pillanatain át a sokféle keserűségre okot adó jelenkorig akkora élményanyag halmozódik föl, hogy az már szinte kívánja is a felidézésmód végtelen árnyalatosságát, benne például az idősík-, perspektíva- és nézőpontváltogató, filmszerű ábrázolástechnikák alkalmazását. Ez az életesen bővérű, dús formanyelvi sokirányúság – reális és szürreális elemeivel – pedig élénken kapcsolódik még a hatvanas évekbeli neoavantgárd törekvések, jelenségek hangulatához is – de egy újfajta világirodalmi szubjektivitás térnyeréséhez bizonyosan; kezdeményeivel az író-költő részese volt a korabeli paradigmaváltásnak, rögzíti Márkus Béla, s hogy még a napjainkban akár posztmodernnek is tekinthető poétikai karakterjegyeket sem nélkülözi a művek sokszor ironikus, travesztiás, parodisztikus kedélyhorizontja. Azzal a lényeges eltéréssel, hogy ő alapvetően „a személyes emlékezet világát nem dekonstruálni és átértelmezni, hanem értelmezni és újrakonstruálni akarja.” E versvilág egésze, aztán külön de organikusan összetartozón az Üres bölcsőnk járása, a Rókacsárda, az Októberi fogadalom, a Kidöntött fáink suttogása, a Fénylő Parnasszus remeklése, a Balassit, Berzsenyit, Csokonait, Adyt és megannyi más klasszikust tárgyaló-újjáélesztő eszmefuttatások sora: miközben ismétlődő szereplőivel és eseményeivel mindegyre bővül, s az önazonosítás, az önelbeszélés igényével folyvást terebélyesedik, aközben mind-mind a szülőtáj identitását, öntudatát is örökre megerősíti. S ha Iszkáz a testvér Nagy László révén régebb óta a magyar irodalom térképére íródott, Ágh István (bátyja többek szerint szilajabb, lángolóbb, bartóki intonációját inkább földközelivé, intimebbé, „kodályivá” módosítva, mondhatni „moll”-osítva) „egy külön kis országot” rajzolt köré („hűségversekkel” és „szeretet-példatárakkal”) – mindenestül belehelyezve azt (s itt Görömbei Andrásé a szó): a „múlhatatlanság szerkezetébe”.

 

Márkus Béla: Dobos László élete és műve. Madách-Posonium, Pozsony, 2010.
Márkus Béla: Duba Gyula élete és műve. Madách-Posonium, Pozsony, 2011.
Márkus Béla: Ágh István. Magyar Művészeti Akadémia, Budapest, 2015.

 

Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.


Főoldal

2016. december 01.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Szőcs Géza verseiHáy János verseiBotyánszki Ági verseiKerényi Kata versei
Prózák
Beck Tamás prózái Vági János: ViszonyVajda Albert ismét csütörtököt mondAz úr operaénekes lesz
Kritikák
„Csak” a szövegA tétovaságtól az elragadtatásig - Simai Mihály kötetérőlRendezni végre…„mint akit eltakar egy szó” – Darvasi László: Taligás
Esszék, tanulmányok
Legális drogot árulunkKosztolányi Dezső ismeretlen köteteTűnődések az idei Kossuth-díjak egyikérőlA bűvös kulacs – avagy A szegény kisgyermek kifogyhatatlan panaszai
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA