Anyám a mozaiknő

Forgách András: Élő kötet nem marad

Hogyan képes valaki felfogni, elviselni azt a tényt, hogy a szülei ügynökök voltak a Kádár-rendszerben? Milyen érzéseket, reakciókat vált ki belőle ez a felismerés? A család magánügyéről van szó, vagy közügyről, amit az erőteljes személyes érintettség ellenére is meg kell osztani másokkal? Mit tehet ebben a helyzetben az író, aki munkáit alapvetően a nyilvánosság elé szánja? S ha beszélni akar erről, hogyan, milyen formában és nyelven tudja megfogalmazni mondandóját? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések merültek fel bennem, amikor olvasni kezdtem Forgách András legújabb könyvét. A válasz maga a kötet, hiszen a szerző az elhallgatás helyett a kimondást választotta. Aligha tehetett volna mást olyan értelmiségiként, aki régóta az ügynökakták nyilvánossá tételét követeli. Ugyanígy gondolkodott az író testvére, a képzőművész Forgács Péter, aki a maga eszközeit felhasználva hozta létre Esterházy Marcellel és Gerhes Gáborral közös, Jelentés című kiállítását a Capa Központban.
Nem előzmények nélküli irodalmunkban ez a szituáció. Kézenfekvő mindenekelőtt Esterházy Péter Javított kiadására gondolni, már csak azért is, mert Forgách maga is hivatkozik a jelentős és közismert műre. A kiindulópont ugyanaz, hiszen az írótárs – miután nagyszabású regényében, a Harmonia caelestisben megalkotta családtörténetét – a napvilágra került dossziékban rejlő információk nyomán korrigálni kényszerült az apjáról alkotott képet. Ebbe a helyzetbe került Forgách András, aki tíz évvel ezelőtt adta közre Zehuze című könyvét, s a klasszikus levélregény műfaját megidéző, de attól el is távolodó opusban minden fontosat elmondott édesanyjáról – legalábbis akkor úgy tudta –, most azonban neki is el kellett készítenie a saját javított kiadását.
Az elbeszélőre (akiről hamar kiderül, hogy azonosítható az íróval, hiszen róla és édesanyjáról van szó) váratlanul, egyszerre zúdul rá mindaz, amiről éveken, évtizedeken át fogalma sem volt. A szembenézés nem könnyű, sőt kifejezetten fájdalmas, emberpróbáló feladat, de elkerülhetetlen a tisztánlátás érdekében. Ezt a folyamatot dokumentálja a könyv, s az írás minden bizonnyal segít a traumatikus felismerés feldolgozásában, aminek velejárója az érzelmek hullámzása, a zaklatottság, az indulatok felszínre törése. Jól illeszkedik ehhez a lelkiállapothoz a nézőpontok váltakozása, a különböző kifejezés- és beszédmódok, műfajok, sőt műnemek együttes jelenléte. A memoár, a napló, az elbeszélés, az esszé attribútumait egyaránt magán viseli a könyv, az életrajz és az önéletrajz említése ugyanúgy relevánsnak bizonyul, mint a dokumentumregényé, miközben a próza egyszer csak lírai futamoknak enged teret.
A mű keletkezéstörténetéhez tartozik, hogy Forgách 2004-ben felkeresi az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát, hogy kikérje a szüleiről és a róla szóló anyagot. Először mindössze néhány papírfecnit adnak a kezébe, de rajtuk semmi érdemlegeset nem talál, csupán egy beszámolót arról, mit mondott annak idején a bölcsészkaron. Később azonban felhívja telefonon valaki, aki véletlenül hozzáfért egy aktához. Így derül ki, hogy az író anyját, Avi Shaul Bruriát 1975-ben szervezte be a III/I. Csoportfőnökség Pápainé fedőnéven titkos munkatársnak. Azért volt rá szükség, hogy átvegye férje, Forgács Marcell (Pápai) szerepét, aki három idegösszeomlás után alkalmatlanná vált a belügyi tevékenységre. Pápainé tíz éven keresztül, egészen haláláig ügynökösködött. Mivel Palesztinában született, feladata főként anyanyelvén, héberül íródott szövegek fordítása volt, emellett tolmácsolt, de gyakran jelentéseket is kellett írnia, például a cionista mozgalom törekvéseiről vagy a nemzetközi újságíró-iskola afrikai és ázsiai diákjairól. Továbbá „tippszemély-kutató” tevékenységet folytatott, melynek során először Milánóban élő unokahúgát nevezte meg, majd egyik unokatestvére építész férjét javasolta, aztán másokat, és írt róluk jelentéseket, de felhívta a belügyesek figyelmét gyermekeire is, akik „korántsem viselkedtek rendszerhűen, sőt mindenféle gyanús társaságokba keveredtek, a nyugati mintákat követő művésznépséghez csapódtak”. (222.) Ezzel együtt Bruria operatív tevékenysége nem túl eredményes, jelentéseinek nem sok hasznát veszik („megállapításaiban erősen érződik, hogy saját politikai beállítottsága, elkötelezettsége nem teszi számára lehetővé, hogy objektív maradjon” – rögzíti a tartótiszt értékelése az egyik okot. [215.]), bonyolultabb, kényesebb ügyekkel egyáltalán nem tud megbirkózni.
Három nagyobb egységre tagolódik a kötet, közülük az első – mely négy további fejezetre bomlik – kisregényként vagy elbeszélések füzéreként olvasható leginkább. Az anyjáról szóló beszámolókat tanulmányozó fiú a rendelkezésére álló információkra alapozva hozza létre elbeszélését – egymásra kopírozva a dokumentumokból kiolvasott valós eseményeket, saját emlékképeit és a fiktív mozzanatokat –, s megpróbálja rekonstruálni, mi és hogyan történt családjával a rendszerváltást megelőző időszakban. Lábjegyzetekben találjuk az aktákból előkerült jelentéseket, a korabeli belügyi, bürokratikus nyelvhasználat így válik a mű részévé. A ciklus három történetpillére a Pápainé születésnapján megejtett találkozó, a fiú beszervezési kísérlete, valamint Petri György megfigyelése.
Sajátos és jó érzékkel megválasztott jelenettel indul a mű, melyben a még mindig vonzó asszonyt hatvanadik születésnapján virágcsokorral, ajándékkal köszönti, bókok sorozatával árasztja el, valósággal körülrajongja a három belügyér. Meglepő ez a szituáció, legalábbis másként képzeljük el ügynök és tiszttartói viszonyát, miközben a fiú és a család számára megmaradt képet is rögzíti a szerző a kedves, vidám, ellenállhatatlan Bruriáról. Az itt megmutatkozó – és az első kötetegység nagyobb részét átszövő – humor és irónia Forgách elbeszélésmódjának egyik erőssége, mely a kellő távolságot is segít megteremteni.
A következő jelenetben a fiúnak és testvérének útlevélkérelme ügyében kell a Belügyminisztériumban megjelennie. Az egykori Rudas László (ma Podmaniczky) utcában található monumentális, szürke épület hosszas, részletező, építészettörténeti adalékokkal megtűzdelt leírása az elnyomó gépezet megfélemlítő erejét is tükrözi. Ugyanakkor az íróasztal mögül épphogy kilátszó Beider elvtárs érezhetően tart a fiútól – valószínűleg nem kis részben az édesanya iránti elfogultsága miatt –, éppen ezért a beszervezésre irányuló határozott fellépés helyett zavartan arra kéri, hogy izraeli utazásáról hazatérve számoljon be kinti tapasztalatairól. Erre azonban nem kerül sor, a beszervezés végül elmarad.
Pápainé hozzásegíti a belügyi szerveket, hogy megfigyelhessék fia legjobb barátját, az éppen nála lakó Petri Györgyöt. Miközben a fiú beteg apját látogatja meg a kórházban, bepoloskázzák a lakást. Rendkívül átlátszó fedősztorival jutnak be a belügyesek, az azonban nem derül ki egyértelműen, hogy az asszony tisztában van-e a „legenda” hamisságával és a behatolás valódi okával, de az elbeszélést író fiú azt akarja hinni, hogy anyját félrevezették. Mindenesetre kiemeli, hogy Pápainé tiszttartójával, Dóra főhadnaggyal folytatott egyik beszélgetésében váratlanul Petrire tereli a szót, akit nagyon jó költőnek tart, és azt is megjegyzi: „Hát persze, ha a kritikát nem tűri el egy rendszer, akkor a tehetséges emberek egykönnyen radikalizálódnak.” (96.)
A Befejezi tevékenységét címmel ellátott fejezetben a szöveg felépítése megfordul, s a főszövegbe kerülnek a korabeli jelentések, a lábjegyzetekben pedig az ezeket tanulmányozó fiú zaklatott, indulatos, gyakran trágár, az édesanyját kihasználó belügyeseket támadó kommentárjait olvassuk, például így: „Mit mondtál, te dög, te patkány? Hogy «csak tapintatosan»? Mit akarsz te még csak tapintatosan az én anyámmal elintézni, mi közöd neked az én anyámhoz, vedd le azt a mocskos kezedet az anyámról, mert velem gyűlik meg a bajod, te szargubanc, te tapintatos rohadék!” (99.) Emberileg teljesen érthetők és a mű kontextusában, a feldolgozás folyamatának adott fázisában helytállóak ezek a kirohanások, különösen azt figyelembe véve, hogy a belügyesek itt citált beszámolói az édesanya egyre súlyosbodó betegségéről, majd haláláról szólnak.
Az első egységet Pápainé rossz helyesírással létrehozott versei zárják, melyekből kiszűrődnek kételyei, hangulatváltozásai, depressziója. Az egyik többször visszatérő verssor, mely korábban noteszében is felbukkan, jól mutatja ezt: „Szégyen pirja testemet járja / Ezer tű agyamat szúrja”. Művészi szempontból nem erős szövegek ezek, mégis helyük van a kötetben, hiszen Forgách általuk teremti meg édesanyja szólamát, mintegy átadja neki a szót. A folytatásban (Bruria és Marcell) ugyancsak a lírai kifejezésmód marad meghatározó, de itt már a fiú versszövegeit találjuk, amelyek a családtörténet mozaikképeit hívják elő. Nemcsak az anya alakja erősödik fel, hanem az édesapáé is, aki Szatmárnémetiben született, majd Palesztinába került, s feleségével a második világháború után költöztek Magyarországra. Közben az angol hadseregben szolgált, előbb mint gyalogsági közlegény, majd mint térképész a közel-keleti parancsnokságon. A hatvanas évek elején az MTI londoni tudósítójaként tevékenykedett, aminek az is feltétele volt, hogy aláírja a beszervezésére vonatkozó nyilatkozatot. A lírai énből pedig újra és újra előtör a fájdalmas felismerés: „Honnan tudhattam volna hogy papa kém / Csapnivaló kém de kém az én papám / S a neve Pápai”. (128.) Elbeszéli egyebek mellett a Bruriával tett közös utazást annak szülőföldjére, a színjátékot, „amire anyja hű alattvalóként kényszerült”. (121.) Pápainé ugyanis már erre az útra megbízást kapott, a költségeket a III/I. nagyvonalú támogatásával fedezte, elkísérte őt akkor huszonhárom éves fia – mondván segítenie kell nagyapja, Avi-Shaul neves izraeli író és békeharcos irodalmi hagyatékának gondozásában –, aki csak utólag értette meg, miért volt anyja annyira feszült és nyugtalan: „Mennyi elhallgatás mennyi féligazság / Nem így mesélted ezt édesanyám”. (140.)
A kötet utolsó harmada (a Még valami című ciklus) beszédmódja az esszével tart rokonságot. Ebben kap hangsúlyt az író fiú perspektívája, annak felidézése, ahogyan tudomására jutottak az ominózus információk, beszél a gyomor összerándulásáról, az állandóan jelenlévő szégyenérzetről. A narrátor újramondja a korábban már említett tényeket, újból felidéz bizonyos történeteket, s az ismétlődés láthatóan fontos számára, nélkülözhetetlen a feldolgozás folyamatában. És persze segíthet annak megértésében, hogy ami történt, miért éppen úgy történt, mi motiválhatta Bruriát az együttműködésre. Az asszony már-már vallásos meggyőződéssel hitt a kommunizmusban és a pártban. Nem rejtette véka alá a zsidó állammal szembeni ellenszenvét, miközben szülőhazája iránt örökös nosztalgiát érzett, „a vágy titokzatos tárgya egy rég elsüllyedt ország volt, egy víz alatti világ, Palesztina, ahol még együtt élt a két nép, igaz, idegen uralom alatt”. (229-230.) A szerző úgy véli – s ezzel Pápainé személyiségének ellentmondásaira is rámutat –, hogy édesanyja beszervezéséhez, „az idegen urakkal szembeni bizalomhoz kellettek nemcsak a zűrzavaros otthoni viszonylatok, a lelki rendezetlenség, a dolgok folyamatos elintézetlenségéből fakadó állandó magasfeszültség (…), de kellett a gyermekkora óta magába szívott, pozitívnak érzett primitív ideológia, a társadalmi igazságtalanságok túlságosan is szimpla magyarázata (…), és hiába volt Thomas Mann, Goethe, Oscar Wilde és Joseph Conrad, hiába volt Bach, Beethoven, Brahms, Schubert és Csajkovszkij, mindez kevésnek bizonyult, nem volt elég ellensúly a világot veszélyesen leegyszerűsítő gondolkodással szemben, amire égető szüksége volt a kibogozhatatlan világban mások segítésére berendezkedett megmenthetetlen, mégis gyönyörű emberi lénynek.” (226-227.) A fiú magatartásának természetes velejárója, hogy nem vizsgálhatja tárgyilagosan a történéseket. Maga sem tagadja elfogultságát, az iránti sóvárgását, hogy szebbnek lássa, amit nem lehet szépíteni. Nem anyja felmentésére törekszik – pontosan tudja, erre nincs mód –, próbálja azonban védeni, ahol lehet mentséget keresni, tompítani tettei súlyát. Ahogy egy interjúban megfogalmazza a szerző: „Az számomra egy percig nem kérdéses, hogy anyám fantasztikusan sugárzó lénye soha nem fog a szememben elsötétülni.” (Nincsenek finomkodások, lágy melódiák. Marton Éva interjúja. Revizoronline)
A megértés szempontjából meghatározó szerepet kap a nyelv. Pápainé élete végéig törte a magyart, megszólalásait – így írásbeli megnyilvánulásait is – gyakori nyelvi hibák, félrefogalmazások jellemzik. A fiú által alig beszélt, titokzatos nyelvbe való behatolás lehetőséget teremt arra, hogy jobban megismerje anyját, mintegy közelebb kerüljön hozzá: a „minden természeti törvénynek ellentmondó szavakból én édesanyám látását, hallását, szaglását rekonstruáltam. A gyerekkorát építettem újra. Az ő fordított világát értettem meg. A fejéről a talpára állítottam. Kirakom anyámat a héber szavakból, mintha puzzle-darabokból. Anyám a mozaiknő.” (184.) Vagy ahogy másutt olvassuk: „Mintha ezek a fura, visszafelé mondott szavak és elkiabált mondatok (…), mindezek a közönséges és ugyanakkor titokzatos nyelvi alakzatok tartalmazták volna az anyám DNS-ét.” (185.)
Az előttünk heverő kötet könyvtárgyként is figyelemre méltó. A Kiss Dezső által tervezett borító elsőre nem új könyv benyomását kelti, régiességet sugalló (más, könyvespolcainkon megtalálható korabeli kiadványokat felidéző) megjelenésével előhívja azt a korszakot, amelyben Pápainé tevékenykedett, s egyúttal arra is utalhat, hogy ennek a könyvnek jóval korábban kellett volna megszületnie. A szerző és a szerkesztő úgy döntött, nem töri meg a szöveg egységét illusztrációkkal, a kihajtható borítón látható, Forgács Péter felvételeiből összeálló montázs Bruria élettörténetének állomásait rajzolja ki fotók és dokumentumok segítségével. A kezdő- és végpont Bruegel festményének egymáshoz láncolt két majomfigurája. Egyikük a kép nézőjét bámulja, a másik magába roskadva ül. Bruria a majmokat ábrázoló képeslapot szemlélve megállapítja, hogy olyan, mintha a festő az ő egész életét összefoglalta volna, s a két majom őt és a férjét ábrázolná. A kép ugyanakkor emlékezteti az olvasót Pápainé egyik levelének részletére: „Semmi sem jut eszembe ami boldoggá tett volna hosszú éveken át ha csak nem Jeruzsálem óvárosában a szűk uccára nézve az ablakból egy táncoló majom és arab gazdájának furulyázása… három éves koromban.” (149.)
Korántsem biztos, hogy minden tekintetben jó könyv az Élő kötet nem marad. De kétségkívül fontos könyv, melynek tétje, hogyan formálódhat érvényes művészi produktummá a szembenézés kegyetlenül nehéz, lelket megterhelő folyamata. A szerző ezt a munkát így tudta, csak így tudta elvégezni a maga számára érvényesen, s voltaképpen teljesítette mindazt, amit célként kitűzött maga elé.