Kolozsi Orsolya
Személyes tér
Szaniszló Judit: Beenged
Bár a Magvetőnél megjelent Beenged az első kötete, Szaniszló Judit mégsem kezdő szerző, nagyon is régóta jelen van, legalábbis a figyelmesebb olvasók számára. Nemcsak azért, mert több folyóiratban jelentek már meg írásai, hanem mert 2002 óta vezet blogot (www. combfiksz.wordpress.com) Zetor Leila álnéven, és internetes naplója évről évre egyre népszerűbb. A Beenged szövegeinek nagy része is erről a blogról került a kötetbe, melynek megjelenése voltaképpen kanonizációs aktusnak is tekinthető, bár jöhetett volna korábban is,
végre elkészült, és kétségtelenül helyet teremtett Szaniszló Juditnak az ún. „magas irodalomban”.
A vékonyka kötet címével összhangban valóban beenged valahová, egy nagyon személyes, intim kis világba, ahol elsősorban a vallomásosság uralkodik. A szövegek sok életrajzi vonatkozással rendelkeznek, családi ügyekbe, szerelmi, munkahelyi történetekbe avatják be az olvasót, s még akkor is személyesek, mikor a szerző az elbeszélők váltakoztatásával, kívülállóként elmondott történetekkel igyekszik távolítani ezeket az eseményeket önmagától. Legfontosabb témái a szerelmi kapcsolatok, a szexualitás, a női lét alaphelyzetei, valamint a gyermekkor emlékei, ezek közül is elsősorban a rajongva szeretett apához fűződő történetek. Ezek a személyesebb hangvételű írások nem válnak novellákká, hiányzik belőlük az az erős, határozott szerkezet, melyet a műfaj megkövetel. Sokkal inkább szabadversszerű írások, melyekben a cselekménynél, a történetnél sokkal fontosabb a hangulat, az érzelem. Olyan töredékek, melyek a kihagyás alakzatára építve sugallnak, éreztetnek meg bizonyos hangulatokat, léthelyzeteket, anélkül, hogy epikai ívük lenne. Nem lényeges a struktúra, fontosabb, hogy érezzük, mit él át egy nő, mikor terhességi tesztet készít (Második), kíván egy férfit (Démon), vagy szakít (Beenged). Az egyik önmegszólítást imitáló szövegben mintha meg is fogalmazná az elbeszélő ezt az eljárást, ennek tudatosságát: „Gyere,
Leli, mesélek neked szép mesét történet híján, ilyen pontokból állót, ceruzával összekötőset,
sok valós motívummal, tudod, azt szereted…” (Gyomlálunk, gazolunk, önigazolunk). Ennek értelmében az olvasó megkapja a pontokat, de történetté neki kell összeállítani ezeket, méghozzá a kihagyások kitöltésével. Gyakori szövegtípus ezek között a személyes, önéletrajzi írások között az, melyben az elbeszélő Lelihez, saját alteregójához, kivetített, kívülről látott és láttatott énjéhez intézi megszólalásait (Leli, azaz Zetor Leila). Ezek az önmegszólítások (Én írok levelet magamnak – Kell több?; Gyomlálunk, gazolunk, önigazolunk; Csontsovány vigasz) sajátos kísérletek az önmeghatározásra, a saját magunknak adott (legtöbbször ironikus) jó tanácsok formájában. Ugyancsak önidentifikációra törekszenek a versszerű szövegek is, mint például az Óvatos lányság asszonykorban, vagy az Unásig én. Ez utóbbiban az a tapasztalat is megfogalmazódik, milyen nehéz kilépni önmagunkból, úgy írni, hogy ne legyen felismerhető mögötte a személyes élmény. Vak dióként dióba zárva lenni, tulajdonképpen Babits-parafrázisként is felfogható a szöveg, az alanyi költő/író panaszaként, aki nem tudja nem témává tenni saját magát, saját életének elemeit, szereplőit: „Szeretnék olyat írni, amiben / nincs férfi, nincs nő, / nincs az az átkozott / szexualitás (…) nincs benne az apám, nincs benne más apjaanyja / sem, / senki árvasága és depressziója…”
A személyes, életrajzi elemekkel tűzdelt szövegek egy másik fontos csoportja az apához fűződő, az apára emlékező szövegek (Részletkérdés). Ezekre is a mozaikosság, töredékekből építkezés, sűrítés és a kihagyások a jellemzőek. Felvillanó emlékek, érzések, hangulatok, árnyalatok, nem céljuk (mert nem lehetséges) az egész megragadása, csupán részletek, jelenetek felmutatása (apa keze a kormányon, apa krepegése, apa bőrdzsekije, apa sírása, stb.). Kivételesen erős szövegek, szövegrészletek ezek, többek között azért, mert az apához fűződő viszonyt végre egy nő, egy lány szemszögéből jelenítik meg. Az elmúlt évtizedekben népszerű apa-regények általában az apa-fiú viszonyt ábrázolták, most pedig egy nagyon erős, szeretetteli apa-lánya kapcsolat rajzolódik elénk, nem is akárhogyan, kiválóan megmutatva azt az el nem múló fájdalmat, állandó hiányt, amit az apa elvesztése jelenthet. Az egyik legmegrázóbb szöveg az apa halálát megjelenítő Ölelés, mely a hosszú haldoklást mutatja be, majd egy groteszk képpel elüti, de egyben tapinthatóvá is teszi az apa elvesztésének tragikumát: „Nem engedték el egymást vagy húsz másodpercig, pedig azt sem tudták, tulajdonképpen ki tart most meg kicsodát. Összekapaszkodtak: három ember, egy test. Apának most el kell mennie.”
Az életrajzi jellegű szövegek mellett van egy vonulata a kötetnek, mely kilép ebből a szférából, távolodik a személyes történetek világától, itt a szerkezet is kicsit feszesebb, műfajilag is inkább a novellákra emlékeztető írások jönnek létre. A Gangrész, a Páratlan, a Roncsi, az Átjár más-más témát jár körül, de hőseik közösek magányukban, sorsuk kilátástalanságában, abban, hogy valamiképp (vagy azért, mert öregek, vagy, mert fogyatékkal élnek, vagy, mert beteg gyereket nevelnek, stb.) a társadalom perifériájára szorultak. Ha irodalmi kapcsolódásokat kellene keresni, akkor a belvárosi gangok, az egymást figyelő szomszédok, a körfolyosók sorsai és atmoszférája miatt Békés Pál juthat eszünkbe, vagy akár Tar Sándor figuráinak reménytelensége, illetve Tóth Krisztina lángosszagú Lehel tér környéki figuráinak áporodott élete. Erős szövegek ezek, elsősorban tartalmi és stilisztikai, nyelvi szempontból, egy erősebb és átgondoltabb szerkesztés talán még tökéletesebbé tehetné őket. A kívülállók, az átlagostól eltérők világának ábrázolásakor erős társadalomkritikai hang is érezhető, jó példa erre a cigány létről szóló szöveg (Repce): „Áll a gyerek a vonatajtóban, cigány. Ül a család szanaszét mögötte, kinek hol lett helye, cigányok. (…) Más is izzad, másnak is van szaga, mint mindenkinek ilyen időben, de ők cigányok. Kármennek hívják az egyiket, jó hogy, mert cigány.”
Bár tematikusan meglehetősen széttartó ez a nem túl terjedelmes kötet, összeköti a szövegeket az a sajátos látásmód, mely Szaniszló Judit védjegye. Nem csak érzékenysége, a megalázottakkal, kirekesztettekkel kapcsolatos empátiája, hanem elsősorban nyelvvel való bánásmódja. A nyelvre való rácsodálkozás, a legtragikusabb tartalmi elemek mellett is fel-felbukkanó nyelvi játékosság a kötet egészén nyomot hagy.
Szellemes szójátékok, irodalmi parafrázisok (Ady, Radnóti, Puskin, Nagy László, stb.), ironikus megjegyzések szövik át a rövid írásokat. Erőteljes líraisága mellett a különböző nyelvi regiszterek váratlan és merész keverése is Szaniszló Judit jellemző nyelvhasználati módja. A pátosz és a hétköznapiság vegyítése, a populáris és a magaskultúra elemeinek ötvözése sajátos szövegalakítási eljárása: „nékem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis induljon a banzáj, a sok lóláb, ami az irodalmi kánonból kilóg, benne leszek, én is benne, benne leszek a Cégkódexbe’, a sok rossz szóvicc, a Müszi, fehérek közt káeurópai.” (Nekem a magyar) A szellemes, néhol fájóan ironikus és elsősorban önironikus („akinek nem jut semmi, blogot ír”) szövegek rendkívül őszinték, óriási bátorságról tanúskodnak, épp azzal, hogy beengedik az olvasót egy személyes térbe, ahol láthatóvá válnak a hiány(ok), a szakítások, a félelem, az apa elvesztésének fájdalma, a magány. Az elbeszélők (mert mindenféle irodalomelméleti megkülönböztetések ellenére is nehezen álljuk meg, hogy ne a szerzőre gondoljunk a legtöbb elbeszélő mögött) mintegy önboncolást, önanalízist hajtanak végre, de nem a függöny mögött, hanem a publikum elé tárva azt. Mindezt olyan természetességgel, már-már hétköznapi keresetlenséggel, valamiféle mindent átható, paradox bizakodással és humorral, hogy minden fájdalmuk ellenére is erőt adnak a szövegek: „Hogy mondjam el neked, hogy nem tudsz elrontani semmit, ha meg de, akkor az pont úgy van jól? Dögölj bele nyugodtan bármibe, jó? Csak utána azon nyomban süssed már ki ezt a minipaprikát forró, sós olajban nekem, amit vettél a Vácin annál a jó zöldségesnél, sírjad már bele a könnyeidet is nevetve, én nem bánom, mert sok van, mi csodálatos, de azért a sült paprikánál semmi sincs csodálatosabb.”
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.
