Berényi Emőke
Az optimizmus kudarca
Sándor Zoltán: Föltámad a szél, Térdről a világ
Sándor Zoltán prózaíró és műfordító, a Sikoly folyóirat főszerkesztője, akinek eddig hat önálló kötete jelent meg. Munkásságát 2011-ben Herceg János-díjjal jutalmazták. Laudációjában Fekete J. József kritikus kiemelte: az elismerés névadójának opusa és habitusa egyértelmű üzenetként közvetíti, hogy a világ nem velünk kezdődött, és nem is velünk végződik. Mindez arra tanít, hogy az irodalomban nincs helye a hazug alázatnak. A kíméletlenül igazságkereső attitűd és a kegyetlenségig vitten realisztikus megmunkáltság jellemzi a Sándor Zoltán-i szöveguniverzumot is. Esetében a másik hivatkozási pontot megint csak egy kitüntetésből lehet levezetni: úgyszintén 2011-ben Gion Nándor-ösztöndíjban részesült, tavalyelőtt megjelent Föltámad a szél című gyűjteményes kötetének címadó darabjával pedig elérte a Gion Nándor-novellapályázat első helyezését. A gioni „dúsított realizmus” nyomai szövegeiben elsősorban a múltfeldolgozás aktusaiban érhetők tetten.
A Föltámad a szél hét elbeszélését a közös tér köti össze: Máriafalva, egy kis bánáti település, amelyben a tájjelleget és a helyi színeket kutató ítészek természetesen rögtön felismerték a szerző szülőfalujának, Muzslyának a vonásait. Mivel a novellafüzér cselekménye csaknem száz évet foglal magában, ebbe belefér a telepes templom süllyedésétől a II. világháborús eseményeken keresztül a kilencvenes évekig számos traumatikus élmény. Ami vizsgálati szempontból igazán érdekessé teszi ezt a hermetikusan elzárt helyszínt és az ott élő embereket, az éppen az író sorstörésekkel szemben automatikusan bekapcsoló védekezési mechanizmusa, a tragikum szándékos „elemelése”, a végzettel való oroszrulettszerű játék: a humor- és iróniareceptor azonnali működtetése, és a szereplők életének valamiféle mágikus realizmusba hajló optimizmussal való kormányzása. Ez a fajta világépítési mód furcsamód korszerűtlennek számít a kortárs vajdasági magyar irodalomban, amelyben az utóbbi években sorra kezdtek el megjelenni a délszláv háborút a középpontjukba állító alkotások, melyek tulajdonképpen a traumáktól való megtisztulás lehetetlenségének és a velük való állandó konfrontációból megképződő identitás képlékenységének tapasztalatáról számolnak be.
Sándor Zoltán 1973-ban született, a délszláv háború tehát éppen az ő generációját kapta telibe. Az egyik szereplője, a falu bolondja ennek kapcsán azt mondja: nem abból származnak a bajok, hogy egyesek sokat beszélnek, hanem abból, hogy a többség hallgat. Míg Danyi Zoltán vagy Sirbik Attila regényeinek hősei a saját szavaik hiányától szenvednek, vagyis elbeszélhetetlenként élik meg a frontvonalban és a hátországban átélteket, addig a Sándor Zoltán-i figurák szabályos szóáradatot zúdítanak az olvasóra. Ez azonban nem feltétlenül arra utal, hogy a szerző meglelte a leghitelesebb nyelvet a traumák feldolgozására, hiszen a sok beszéd ugyanúgy a valódi tragédiák elfedésére szolgál, mint a szótlanság. Az általam tárgyalt kötetek ilyen értelemben a nyelvkeresés sikertelenségének rekvizitumai, és ez a kudarc nem csupán a traumák tényleges közvetíthetetlenségére mutat rá, hanem az írói vállalás akaratlanul grandiózus voltára is: a szerző jóízű nevetéssel és humánus hozzáállással sem képes racionalizálni a háborús húsdaráló értelmetlenségét.
A Térdről a világ tizenkét novellájának hősei jórészt a társadalom perifériáján élők, akik teljes mértékben kiszolgáltatottak a mindenkori hatalomnak. Olyan kisemberek, akik nem ebbe a marginális helyzetbe születtek
bele, hanem a körülményeik miatt váltak kirekesztetté, és anyagi válságukat morális követte. Ők azok, akik a titói rendszerben teljes létbiztonságban éltek, aztán egyik pillanatról a másikra kicsúszott a lábuk alól a talaj, ezért inkább a dicsőnek tartott közelmúltba menekülnek, és egykorvolt szép életükön keseregnek, illetve azt próbálják erőltetetten reprodukálni. Ez a könyv tehát akár a nosztalgikus Jugoszlávia-mítosszal való leszámolásnak is nevezhető, noha szerkezetéből az érezhető ki, hogy a szerző kínosan igyekezett legyőzni a saját szkepszisét, és valamiféle arany középutat találni a pozitív és negatív hangoltságú történetek adagolásában. Az első, Életre ítélve és az utolsó, Szép új jövő című novella keretet képez: előbbi egy majdnem-abortusz, utóbbi pedig egy őrültnek minősített jós sztorija, és mivel ez a sötét vízió zárja a kötetet, nem mondhatjuk, hogy Sándor Zoltán túlságosan derűlátó lenne.
A szerző egyik beszélgetésünk alkalmával „közéleti ponyvának”, azaz publicisztikai munkája melléktermékének minősítette a Térdről a világot. Elbeszéléseinek homlokterében ugyanis – mintegy a Föltámad a szélt folytatva – a kétezres évek társadalmi problémái állnak, szociografikus elemekkel tűzdelve. Annak az időszaknak az egzisztenciális kérdéseiről szólnak tehát, amely újságírói karrierje tekintetében is a ráeszmélés kora volt Sándor Zoltán számára, aki jelenleg a Magyar Szó napilap belpolitikai rovatának szerkesztője. Ennek köszönhetően valóban rengeteg alkalma adódik tanulmányozni a politikum játékszereként elgondolt emberek sorsukból való kivetettségét, és noha ez a némileg skizoid állapot írói munícióit is biztosít neki, megakadályozza az eltávolodásban. Ezért az ő esetében nem kizárólag szociális érzékenységről vagy empátiáról beszélhetünk, hanem egyenesen részvétről, ami azonban lehetetlenné teszi, hogy kellő távolságból vegye szemügyre a hősei döntéseit. Ami mindkét kötetnél szembetűnő, az a szereplők szabadságvágya. Bármennyire is nem illik ebben a közegben boldognak lenni, süt belőlük a saját szabadságuk kivívásának igénye, amit a Jelenetek egy kiállításról című novella tanára így fogalmaz meg: „Minden élőlény, még a legprimitívebb élőforma is, nap mint nap megerősíti bennem azt a meggyőződést, hogy a lét legfőbb hajtóereje a szabadságvágy. Életünk nem más, mint egy permanens szabadságharc: jogainkért, kultúránkért, életformánkért, hitünkért, művészi szabadságunkért.” (99–100.) Sándor Zoltán köteteinek voltaképpen éppen ez a tétje: hogy rádöbbentsen, elégedettségünk kulcsa nem a külső gátló tényezők nélküli élet, hanem az ezekkel való dacolás, a mindennapok őrületében egy külön belső sziget kialakítása...
Sándor Zoltán: Föltámad a szél. Életjel Kiadó, Szabadka, 2014.
Sándor Zoltán:Térdről a világ. zEtna Kiadó, Zenta, 2015.
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.
