Bedecs László
Magyar epigrammák
Bertók László: Firkák a szalmaszálra
A rendkívül változatos és sokszínű, rendszeresen megújuló Bertók László-életmű az egymásból sohasem kiszámíthatóan következő, sokszor épp a várhatóságot kijátszó pályaszakaszokból épül, és épült tovább a mostani, kizárólag kétsoros, rímes verseket közlő kötettel. A négyszázöt, a hosszú ideje létező bertóki, a hármasságokon alapuló matematika szerint háromszor hármasával csoportosított, aztán e csoportok háromszor ötösével ciklusba szedett, majd három ciklusban kötetté szerveződő vers-alakzatok a sajátos szerzői versforma-szótárban a „firkák” nevet kapták. Odavetett, sóhajnyi, könnyű kézzel írt verseknek tűnhetnek ezek, de tévednénk, ha pusztán a rövidségük miatt periférikusnak vagy komolyan alig-vehetőnek gondolnánk őket. Ha egy négysoros klasszikussá válhat, ha a haikut ma már az őt méltán megillető helyen kezeli a kritika, akkor a kétsoros is igényt tarthat a méltányos figyelemre, főleg akkor, ha ezeket egy olyan formamester írja, mint Bertók, és ha ezek a versek ilyen nagy mennyiségben, ráadásul jól körülhatárolható tematikus rendben kínálják magukat.
A „firka” tehát egy önironikus megnevezés csupán, amilyen a szintén szerénynek ható „szonettke”, a „háromka” vagy a „hosszúka” is volt az életmű korábbi köteteiben. A néha egyébként a szöveg és a versmondat részévé váló címmel együtt háromsoros versek látszólag a haiku-szerű, szintén rímes „háromkák”-hoz állnak a legközelebb, de voltaképp egy ennél korábbi ciklussal keresnek kapcsolatot. A kettészakadt villamos című, a 1987-es, közvetlenül a szonettkönyvek előtt megjelent, meglehetősen eklektikus, útkeresést és bizonytalanságot sejtető, de utólag épp a Bertók számára áttörést hozó szonettek miatt árnyékban maradó kötet Magyar epigrammák című ciklusára gondolok, melyben negyven disztichont olvashatunk. Az akkor egészen új irány volt, de aztán sokáig egyáltalán nem volt e költészeten belül végiggondolva. Pedig a költő nyelvváltásának, tehát annak a példaértékű poétikai változásnak, mely Bertók korai, népies, a falu világának problémáit a közösség nevében megfogalmazó költészetét személyes, befelé forduló, képi világában is tökéletesen újjáteremtett lírává formálta, ez a kötet és benne ez a kifejezetten elmélkedő-bölcselkedő, elmélyült gondolatiságot ígérő ciklus fontos dokumentuma. És igazán most láthatjuk, hogy az akkor kezdődő pályaszakasz jelentős részének formai tekintetben is előzménye.
Hiszen már a 2004-es Háromkák kötet egyébként címnélküli versei is ennek a folyamatnak a részei. Ott az első sor végének rímhívó szótagjai a harmadik sor végén kapnak választ, tehát voltaképp ott is csak két egységről van szó – már ha a tördelés és a soráthajlás egyébként a versben sohasem elhanyagolható szerepéről megfeledkezünk. De azok is inkább epigramma-szerűek, mint haikuk – a forma voltaképp félrevezető volt, rossz irányba terelte az olvasói figyelmet. Jász Attila meggyőzen érvelt amellett (Jelenkor, 2004/12.), hogy a szatirikus hangú, aktualitásokkal teli, néhol szórakoztató versek nagyon messze vannak az inkább elmélkedő, a természeti képeket kedvelő, metaforikusabb, elvontabb japán haiku-hagyománytól. Ezek a rövid, tömör, csattanóra épülő, sok költői kérdést operáló, a kihagyásokat és az üres helyeket kedvelő, nagyon szellemes és ötletes szövegek az epigrammákhoz állnak közel, vagy inkább: maguk is azok.
Mindez fokozattan igaz a mostani kötet verseire, melyekben a személyes, hétköznapi ügyek, az eleven emlékek és az aktuális politikai kérdések foglalják el a legnagyobb teret. Érdemes tehát ezeket közelebbről is megvizsgálni. A nemrég nyolcvanadik életévét betöltő szerző verseiben nagyjából másfél évtizede jelent meg az öregedés és vele a betegség, azaz a test hanyatlása mint téma. Az első versek a meglepetésről szóltak, aztán ez döbbenetté, majd ijedtséggé alakult, amit az ösztönös tiltakozás erősített, hogy mostanra a belátás hangjai vegyék át a hangsúlyt, amibe a jajgatás, a panaszkodás és az önsajnálat ugyanúgy helyet kaphat, mint irónia és a humor. A „sose halunk meg” lendületét fogta vissza az öregedés első tapasztalata, a „velem is megtörténhet” valósága váltotta ki döbbenetet, az élet törvényszerűségeinek elfogadása pedig azt a nem egészen belenyugvó beszédpozíciót szülte, ahonnan a mostani verseket halljuk. Elfogadó ez a magatartás, hiszen nem tiltakozik a megállíthatatlan ellene, de nem megtört, mert azt sugallja, lehet késleltetni az elkerülhetetlent, és akár épp a verssel lehet erősíteni a kötődést az élethez.
Az őszikék-hangulatú szövegek rövidsége mintha azzal a félelemmel is összefüggne, hogy talán nincs is másra idő, mint ezeket a kétsorosakat megírni: amíg lehet, gyorsan a falra vagy egy papírfecnire írni, mert ki tudja, lesz-e lehetőség holnap is megtenni ugyanezt. A halál fenyegetése mindent ural, a testi nyavalyák és az egyre sűrűsödő és erősödő fájdalmak, a gyakori orvoslátogatások pedig szüntelenül emlékeztetik is a beszélőt erre a fenyegetésre. Úgy tűnik, már csak egy hajszálon múlik az élet, vagyis inkább egy szalmaszálon – és erre a metaforikus szalmaszálra íródnak a szövegek, de úgy, hogy az írás maga is mintha erősítené a médiumát. Nem csupán arról van szó, hogy a vers lenne az utolsó szalmaszál, azaz az utolsó reménység az élethez kötődő kapcsolatok megerősítésére, hanem arról is, hogy a versírás maga teremti meg a kapcsolatot az élettel és szüli az utolsó utáni reménysugarakat is. Vagy ahogy a szöveg fogalmaz: „Most akkor az utolsó szalmaszál tart, / vagy firkáid tartják a szalmaszálat?” (Szalmaszál).
Mintha a vers tartaná tehát életben az önéletrajzi beszélőt, ami afféle visszaigazolás is, hiszen a kötetben többször is felelevenítődik az az ötvenes évekbeli trauma, ami éppenséggel ellökte a költészettől a fiatal Bertókot. Az 1955-ös perbe fogásáról és az elítéléséről van szó, ami az akkor írt, tinédzserkori verseit paradox módon valódi téttel bíró, a saját életét alapjaiban felforgató versekké avatta, de ami egyben arra is megtanította, hogy írni egy diktatúrába veszélyes, az írásért büntetés is járhat – és ha az, akkor még nem életpályának gondolt, inkább csak alkotóköri önkifejezésre szolgáló költészetnek ilyen hatása lehet, akkor talán jobb nem írni. Ezt sugallja a józan ész, de ezt tanácsolja a környezet is: „Ha a versekért becsuknak, ne írj verset. / Mondta anyám sírva, mikor kiengedtek.” (Anyám, 1956). Bertók mindezek ellenére mégis költővé vált, és az új kötetben ezt a két élményt köti össze az egymás mellé kerülő versekkel: az egykor bajt hozó, a szerző sorsát és személyiségét visszafordíthatatlanul megváltoztató költészet tarja most életben – a vers, ami a külső nyomás ellenére vált hivatássá és nem csupán az élet részévé, de valamiképp magává az életté, most az egyik utolsó mentsáv: visszaad valamit abból, amit az egykori fiatalembertől elvett. Oda-vissza játék ez tehát, az élet és az irodalom efféle, talán romatikusnak ható egymásba fonása, ami természetesen azt is jelenti, hogy a mondat és a vers nem a nyelv, hanem az életvilág felől nyeri el a maga igazságát.
Voltaképp döbbenetes, hogy a börtönévek és az igazságtalan meghurcoltatás milyen mély nyomokat képes hagyni a lélekben. Az elmúlt évtizedben megjelent Bertók-kötetekben egyre gyakrabban, egyre erősebben és egyre intimebb részletekbe menően tárul fel ez a hatvan évvel ezelőtti trauma, és most érthetjük meg igazán, mi is történt a börtönben töltött hónapok alatt, mennyi méltánytalanság, megaláztatás és fájdalom jutott ki nyilván minden más elítéltnek is. A kegyetlenkedő motozások és az őrült látomásokat hozó magánzárka bizarr valósága tárul fel például, vagy az, hogy a zsúfolt cellákban ketten aludtak egy ágyban, ami azt idéző versben a „segg” szó említésével kifejezetten ennek kellemetlen intimitását idézi fel: „Négy vaságy, nyolc pokróc, nyolc rab egy cellában…/ Egy nagyseggű bányász volt a hálótársam.” (Börtön, 1955, Kaposvár). A védtelenséget jelentő meztelenségre és a legszigorúbban vett személyes szférát megsértő, ki nem mondott, de könnyen elképzelhető érintésekre utal a Börtönben, 1956, április: „Babot válogatsz, s már-már, jaj, szabad vagy, / de a zárka előtt csúnyán megmotoznak”.
A néhol a tabukat érintő intimitás megjelenése egyébként is újszerű, figyelemre méltó elem Bertók költészetében. A börtönélet mellett ilyen szituációkat szül a kórházi lét is, ahol a legkülönfélébb vizsgálatok és a katéterek jelentik a határátlépést („Vájkálnak benned / ujjal, tükörrel, katéterrel, / de azt egyik sem, amit érzel.” – Vájkálnak benned), de ilyen a nem szűnő, meglepő helyzetekben felbukkanó nemi vágy és az arra hetven fölött már nem a megszokott módon reagáló férfi test. A börtönben a kiszolgáltatottság, a kórházban a bizalom, a találkozásokban a férfiúi büszkeség őrzése és igénye munkál, de mindhárom esetben ott a feladás, a beletörődés, a gyengeség vagy az esendőség beismerése, és persze ott a bertóki irónia is, a száj sarkában éppen csak megjelenő mosoly: „Nini, a nénin tenyérnyi fürdőruha. / Ő írta volna fel, a bácsik orvosa?” (Tenyérnyi) Sőt, mint ebben a kétsorosban is, ahol a gyógyfürdő a vers tere, néha az orvosi váró, vagy a nővérkékkel való találkozás hozza elő a hódítani vágyó, a nőket az udvarlással is megtisztelő örök-férfit: „Ne orvosokhoz járj, hanem többet szexelj! / Pirít rám egy sápadt, sánta öregember.” (Többet szexelj!) A romlékony, öregedő, lassuló test egy másik, egy szabadnak, tisztának, végtelennek képzelt, de végső soron láthatatlan testbe, egy-egy női testbe kapaszkodva próbál ellenállni a pusztulásnak, de a beszélő közben elgondolkodik azon is, mit jelent megnézi és megkívánni egy nőt, mit jelent ebben a helyzetben férfiként működni, büszkének lenni, élni, és mindebben mégis megérezni a végességet: „A félmeztelen testek nyers tömegében / a parton sem csak a gravitációt érzem.” (Vénember).
Lehet ragaszkodni a fiatalsághoz, de ha ez a ragaszkodás görcsös, azaz túlontúl küzdelmes, akkor komikus is lesz, az pedig egy másik nézőpontból kínos, sőt fájdalmas: „Képzeld el a gólyát, aki vénségére / nem száll, hanem létrán mászik a kéményre.” (Létrán mászik). Lapis József azt írja a versről, hogy „a kémény egyszerre testesíti meg a fölfelé törekvés igényét, valamint (az implikáltan ott lévő fészek révén) a biztonság terét is.” (Jelenkor, 2015/12., 1312.), sőt a gólyát mint költő-allegóriát egyenesen Baudelaire saját szárnyaiban botladozó albatroszának mai és magyar változatának tekinti. A versben még szárnyaló, de a hétköznapi életben már egyre nehezebben boldoguló, öregedő költőalak jelentős erőfeszítéseket tesz azért, hogy épp az öregséget színre vivő szövegekben a korábbi könnyedség jelenhessen meg. De közben a „kémény” motívuma a merev fallosz, mint láttuk, több más versben is megjelenő, az öregséggel a maga természetes módján összefüggő problémát jelenvalóvá teszi – ami épp az emlegetett finom, ízléses tabutörés vonalába illeszkedik.
Nagyjából tizenkét év termése tehát a kötetben olvasható, valamivel több mint négyszáz kétsoros. Rengeteg költői ötlet, kép, különféle nyelvi megoldás és remek rím folyt bele ebbe a nagyívű tervbe, és hozott létre egy olyan, ciklusonként és pláne kötetként egyetlen nagyformaként működő gyűjteményt, mely újra visszaigazolja Bertók kivételes formakultúráját és állandó kísérletező kedvét. Ez az új forma a játékosságnál és a néhol valóban egészen bámulatos rímeknél sokkal mélyebbre vezet: egy elhalkuló, de a megszólalás lehetőségért küzdő hangot hallunk, mely csak ezekre a sóhajnyi sorokra erősödik fel – így a szövegtest is arról ad hírt, amiről végig szó van: az elgyengülésről, a kedvetlenségről, az alkotói energiák széttöredezéséről. Mintha azt mondaná a forma is, hogy ’nem megy most több’, és ez az üzenet talán a mondatokénál is megrázóbb, az egyes szavakénál is meghatóbb. Egy öreg és beteg beszélő mutatja meg magát ezekben a versekben, élesen, őszintén, húsba vágóan, de van valami más is itt, amit talán az énről szóló igazságnak nevezhetünk, és ami csak egy ilyen versvilág belső szabályai között tud ekkora erővel megjelenni. Bertók mer a versben két sorra támaszkodni: „Dráma, eposz, regény, önéletrajz helyett / két sorra teszed föl életedet?” (Helyett), de közben folyamatosan működteti a szalmaszál gyengeségének és kicsinységének metaforikus hozományát és a fűszálat eszünkbe juttató költészettörténeti kontextusát is.
Amikor a kontextusról beszélünk, gondolhatunk az Esti kérdés „vedd példának a piciny fűszálat” felszólítására, vagy a Nem én kiáltok szintén felszólító módú tanácsára: „légy egy fűszálon a pici él” – és bár mindkét idézetben ott a kicsinység, az első inkább az élethez való ragaszkodás okaira kérdez rá, a második pedig a világban való feloldódás igényét állítja szembe az apokaliptikus fenyegetéssel, de mindkettő támogatja a kötet poétikai tervét is. A bertóki beszélő a maga rezignáltságával szól a betegségekről, a testi és a lelki fájdalmakról, a múltbeli megaláztatásairól, de úgy, hogy közben egy szalmaszálon, mint az élet és a halál határán egyensúlyozik a szöveg is, az állandó fenyegetést és a menekülés sóhajszerű vágyát fogalmazva meg újra és újra. „Itt settenkedik, ki-bejár a lakásba, / senki se beszél róla, de mindenki látja.” (Az árnyéka) – de a vers beszél erről is, beszél a tabukról, az elmúlásról, a csalódásokról, de ugyanígy önmagáról, a versről. Bertók László tehát ebben a kötetében is megoszt velünk mindent, amit az irodalomról és a versről gondol, amit az életről tud, amit a haláltól vár.
(Magvető, Budapest, 2015)
Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.
