Szil Ágnes
„Jobbról egy vár, balról egy Parlament”
Bartis Attila: A vége
Az elmúlt esztendő egyik leginkább várt kötete volt Bartis Attila nagyregénye, A vége. Megtelepedett a népszerűségi és szakmai listákon, mindazonáltal A nyugalom elsöprő sikere után e kötet fogadtatása korántsem volt olyan egyértelműen pozitív, mint amelyre a várakozásból következtetni lehetett.
A vége felütése nagyszerű, már az első bekezdésben benne van minden, amit egy Bartis-nagyregénytől várunk: erős mondatok, meglepő fordulatok és drámaiság. Aztán előrehaladva az olvasásban mindez visszaszorul, lelassul, azt lehet mondani, hogy átadja magát valami ráérős hömpölygésnek. Míg A nyugalom és A Lázár-apokrifek minden oldalán van valami (nyelviségében is) unicitas, olyasmi, amire lehetetlen nem felkapni a fejünket, nem beszamárfülezni itt meg ott (hiszen a mi könyvünk, úgy jelölgetjük, ahogy akarjuk!), addig A vége valahogy kis történetekre esik szét. Akadnak hihetetlenül erős részek, amelyek valódi mesterművek, mint a korábban folyóiratban már közölt A páva vagy Lajka története, a zú: ezek hatásától az olvasó aligha függetlenítheti magát, ugyanakkor azonban a regény olvasásakor van olyan érzése is, főképp a regény utolsó nyolcvan oldalán, hogy tulajdonképpen mégsem tudott meg semmit. Bizonyos történetszálak irrelevánsak, és mintha csak csak ürügyül szolgálnának arra, hogy az író – még ha a szó legpozitívabb értelmében is – bölcselkedjék. „Az, hogy kibe szeretünk bele, soha nem döntés kérdése. Az, hogy kit szeretünk egy életen át, mindig döntés kérdése.” A mondatpár – mit is tagadjuk? – igaz, ám valahogy nem Bartistól akartuk ezt megtudni.
A nemzedékünk (vagy apáink nemzedékének – életkor szerint) alapélménye az árulás, a besúgás, mi már ebbe nőttünk bele, és ha úgy tetszik – és kérem, figyeljenek a szóhasználatra! – lehet, hogy haza is ekkor vágtak minket. Nem meglepő hát, ha a jelenkori irodalom sokat bíbelődik az árulással és a besúgással.
Bármennyire is törekszünk rá, hogy Szabad Andrást függetlenítsük Bartis Attilától, azért az olvasó mindig ott fogja keresni az egyik fotográfus mögött a másikat. Az író azt nyilatkozta, hogy a kötet nem önéletrajzi, ám nagyon is személyes – nincs is más választásunk, mint meghagyni neki a visszavonulás lehetőségét. Mindenki abból dolgozik, amiből tud, egyesek csak olyasmiről írnak, ami nem igaz, mások meg kezdik a saját történeteikkel, folytatják a barátaikéval, és így tovább. Bartis azokat a kártyákat játssza ki, amelyek a kezében vannak (fotográfus, besúgás) azt tudja leírni, amije van, ráadásul a megjelenés utáni nyilatkozataiból tudjuk, hogy bekövetkezhet az, amitől sok pályatárs tart, nevezetesen, hogy a könyv egyszer csak valósággá válik, még ha az a valóság ezúttal múlt lett. Történetesen.
Óhatatlan, hogy a korábbi köteteket össze ne vessék a legújabbal, jelen esetben ez az összehasonlítás – műfajisága okán – csak A nyugalommal lehetséges. Az anya-regénye mellé megírta az apa-regényt, ezzel kívánna (?) a középnemzedékből a nagy öregek közé lépni, ha ugyan ez meg nem történt már a sokat emlegetett előző regénnyel.
A statisztikából és a pedagógiából tudjuk, hogy a kiugró érték, a dicséret után nehezebb ismét átlag feletti eredményt elérni. A nyugalom fel-le ejtegetett szálai, a késleltetések mind működtek. Itt azonban kilógnak a szövegtestből az el nem varrott, fonákra át nem húzott cérnák, és csak találgathatunk, hova is kapcsolódhattak volna. Kornél például, akiről az első időkből sokat megtudunk, akit aprólékos részletességgel látunk a megismerkedés templom-díszletei közepette, s aki szinte ellenpontozza a másik oldalon az apát és a fiút (visszakéri a kiadótól a kötetet – egy másik művészi magatartást példáz), szinte nyomtalanul tűnik el, nincs semmilyen erő, amely a felszínen tartsa. Kornél hozza elő Szabad András folyamatos, kivetített-kiírt önreflexióit, tán ő a jobbik énje is, aki hétköznapibb, kispolgáribb, mégis bizonyos tekintetben emberibb életet él, mint Szabad.: „Nem tudom, miért írom ezt. Ez az egész nem igaz. (…) Kornél azt mondta, ne húzzam ki, szerinte fontos.” Nem kell sokáig tűnődni azon, Kornél szerepének ki lenne megfelelő hordozója. Ha szabad (Szabad?) egy kritikus megjegyzést tennem: szerkesztőnek nem a barátomat választanám, hanem az ellenségemet.
Bartis Attila egy megnyomorodott nemzedéket mutat be, tagjainak a fényes szelek lefújták a fejükről a kalapot. Kisebb-nagyobb mértékben mindenki sérült, akiket ábrázol, mintha a sérüléseinkből állna össze a világ. Hajlamos vagyok igazat adni neki. A regény minden részletében ennek a generációnak az önmegfigyelését mutatja be, s hogy „az önmegfigyelés után visszajut-e élve. Végül sikerült.” Gagarinnak összejött. Szabad András is megmenekül, ez lehet a végső konklúzió: van rá esély, matematikai.
Kérdéses A vége műfajisága. Ha támaszkodunk arra a félmondatra, amely pozicionálja az elbeszélőt: („amolyan megkerülhetetlen fotográfus vagyok”) művészregény lenne, s valóban beszél a művészet kérdéseiről, de nem ez tűnik benne hangsúlyosnak. Ha nevelődési regény, miért nem látszódik a végpont? Nemcsak a vége, a fejlődés sem látszik, ugyan nem tudjuk, mennyi idő telik el az ötödik és a hatszázadik oldal között, de a gyermeki én ugyanazt gondolja, mint a felnőtt-én, egymással behelyettesíthető. Kicsit olyan a regény, mint amit a Budapestre került Szabad András a lát a hídon: „Jobbról egy vár, balról egy Parlament, középen teherszállító hajó.” Szól a művész(et) természetéről, fekete kutyákról és egész egyszerűen (az űrben sem található) Istenről. Ez utóbbiról különösen megfoghatatlanul: a regény első oldalán megtudjuk: „nem hiszek Istenben”, az utolsó lapokon pedig: „még mindig nem fogom tudni se (…) hogy van-e Isten.” Épp ilyen eséllyel lehetne családregény is, ha annak nem lenne aránytalan, pedig igen érdekes része a könyvnek az ősökről, rokonokról szóló első rész (csak azt a kamrabeli, teljesen indokolatlan családirtást tudnám feledni). Dédapámszabadandrástól Anna Záraiig ível a könyv – nem lepődünk meg ezen az utolsó szereplőn, valahogy számítani lehetett erre a fordulatra, amely a könyv 598. oldaláig váratott magára. Lehet, hogy ez lenne a vége „poénja” – ha igen, akkor egészen kiszámíthatóra sikerült. Szabad András a hátsó borító utáni lapon már nem csak láncnyira meri majd nyitni az ajtót, ez lehetne akkor az a bizonyos, korábban számon kért fejlődés.
A végében megvan minden, ami egy felnőtt-regénybe kell: leskelődés, halál, besúgók és őket is elárulók, a legkevésbé sem közhelyes szeretkezés-jelenetek. Az ötven tucat oldal nem volt elég azonban, hogy megtudjam, hová tűnt Kornél Szabad mellől, és mi derült ki azon a stockholmi vizsgálaton (őszintén szólva az utolsó néhány tucat oldalon itt-ott el is veszítettem a fonalat). Nem tudtam szabadulni attól a gyanútól, hogy a regény helyenként tudatosan giccses (nem véletlenül tematizálja is a giccs kérdését), mintha nem akarná komolyan venni magát. A minden diákfiúnak kijutó obligát tanárnéni, Selyem Adél selyemkendője, amelyet a csúcspont előtt a szájába töm, talán már azon a naplemente-giccshatáron egyensúlyoznak, amely nem veheti komolyan magát. Kifejezetten zavartak a beszélő nevek, még a tisztességes németé, Adler ezredesé is, pedig ő aztán a legkomolyabban elgondolkodtatott. Határozottan Bartis javára kell írni a regény a nyelviségét, a szerintem-szerinte-eszmefuttatást Kornél kapcsán vagy a drámába illő párbeszédeket (lehet, hogy ez már a színpadi szerző-lét hozadéka): „Nézd, mit loptam neked, mondtam. Ez mi? Tányérakna, mondtam, és letettem az éjjeliszekrényre a hamutálat. Nevetett.”
Bartis most is azt csinálta jól, amiért eddig csodáltuk: a tökélyig vitt mondatokat, a rövid részeket, amelyek a Lázár-apokrifekben kifogástalanok. Hogy miről beszél, azt néhol nehéz követni, de ahogy elmondja, az nagyon rendben van. S hogy visszakanyarodjak A vége művész-regény voltáról írott korábbi gondolatokhoz: a művésznek nem mindig azzal kell etetni bennünket, amit megkívánunk, vagy akár kibír a gyomrunk. Lehet, hogy ettől a regénytől sokáig fogunk még háborogni.
Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.
