Szakács István Péter
Az öregedés könyve
Oravecz Imre: Távozó fa
Oravecz Imre új verseskötetét[1] olvasva újból elgondolkodhatunk azon, hogy mennyire esetleges a műfaji megnevezés. Versek hallatán ugyanis hajlamosak vagyunk holmi szabályos ritmusba hajlított sorokra, szakaszokra, szövegekre gondolni. Mint például Berzsenyi Dániel A közelítő tél című elégiája. Oravecz Imre versei azonban nem igazodnak a tradicionális poétikai kánon követelményeihez. Szabálytalanok, szokatlanok. A kötet tematikája, a szövegek nyelvi megformáltsága, a lírai én jellege és hangvétele, a perspektíva sajátossága együttesen formálja rendhagyóvá a verseskönyv anyagát. Magányos öregember ül az ablaknál. Nézelődik. Töpreng. Ír. Sms-szerűen talán így foglalhatnánk össze a kötet lényegét.
Az elmúlás problematikája az antikvitás óta jelen van a költészetben. Még külön műfajt is kitaláltak hozzá: az elégiát, amelyben a poéta mélyeket sóhajtva, rezignáltan veszi tudomásul az idő, az élete múlását. Alapvető, az embert kezdetektől fogva foglalkoztató témáról van szó, hiszen létünk végességének tudata, a halál elkerülhetetlenségének gondolata humanizál valójában minket. Az öregkor azonban már kevésbé költői téma. Oravecz Imre esetében azonban éppen erről van szó: verseiben az emberi lét végességének mindenkire vonatkozó ontológiai tételéről öregsége megélésére tevődik a hangsúly. Pontosabban a létből való kilépés folyamatára, az öregedéssel járó, személyes tapasztalatokra. Más ugyanis a „közelítő télről” fiatalon, s más öregen írni. Huszonévesen játszani el az elmúlás gondolatával, mint tette Berzsenyi klasszicista módon cizellált költeményében, vagy hetven felé közeledve, mint Oravecz Imre, nap nap után átélve az élete múlására figyelmeztető, riasztó jeleket, az öregedéssel járó fizikai-szellemi leépülést, melyet lehet ugyan késleltetni, de megállítani, visszafordítani semmiképpen sem. Az öregség Arany János Őszikéiben is szubjektív tapasztalatként jelenik meg. Arany annyira személyesnek érezte a Margit-sziget meditálásra, emlékezésre, számvetésre késztető környezetében fogant kései verseit, hogy a kíváncsi tekintetek elől kapcsos könyvbe zárta őket. Az öregkor perspektívájából visszatekintve a nemzet koszorús költőjét nem a jól végzett munka utáni megnyugvás, hanem a kínzó elégedetlenség, az elhibázott élet miatt érzett, keserű fájdalom fogta el (Epilógus, Vásárban). Jorge Luis Borgesnél viszont az öregség és vakság kettőse egyaránt jelentheti a boldogság évadát (A homály dicsérete), s a sokszínű világgal való kapcsolat ellehetetlenülését (A vak (I)). Akad persze a szabályt erősítendő kivétel is: Szilágy Domokos viszonylag fiatalon írta meg egyetlen kétségbeesett kiáltásba sűrített, tragikus hangszerelésű poémáját, az Öregek könyvét (1976), e téma kétségkívüli csúcsteljesítményét, mely egyben a halál előszobájába került, idős emberek életszeretetének megrázó lírai dokumentuma is.
Oravecz Imre kötetének hangvételére a visszafogottság, a már-már mániákus pontosság igény jellemző. Aprólékos megfigyeléseinek és részletező leírásainak, leltárszerű összegezéseinek és epikus szövésű szövegeinek sajátja a tárgyilagosság és a személyesség ötvözése. Ugyanakkor a verseskönyv mottójának választott Kempis Tamás-idézet a minimalista nyelvi megformálásra figyelmeztet: a lehető legkevesebb képpel, szóval fejezni ki az igazságot. Így a címbeli megszemélyesítés után elvétve találunk csak költői képeket. A dísztelenség funkciója akár az is lehet, hogy ráirányítsa a figyelmet az öregedéssel járó hiányokra. E kevés matériából építkező, ciklusokra tagolt költői világ igen egységes. Kivétel talán a két utolsó ciklus, a Madárnapló és az angol nyelvű December, morning, melyek amolyan függelékként hatnak az előző négy fűzér (Téli éjszaka, Helyreállítás, Távozó fa, Matyi) tematikai egységével szemben. A kötet nyitánya, az Alkony, előlegezi mindazt, ami a versekben részleteződik: „A ház előtt kert, / a kert alatt völgy, / a völgyön túl hegy, / a kertből a napot nézem, / mely leáldozóban van a hegy mögött.” Benne vannak a verseskönyvet meghatározó toposzok: a ház, a kert, a völgy, a hegy, a nap, azok az archetípusok, amelyek a lét teljességét jelzik kint és bent, lent és fent, fény és árnyék, földi és égi tagolásával. A lemenő nap nézése a címbeli időtoposszal az elmúlás gondolatára erősít rá. (A kötet jellemző évszaka a tél, mely ciklus- és verscímként is egyaránt kiemelt helyen áll: Téli éjszaka, Tél). Mindehhez a szemlélődés nyugalma társul. A lét folyamából mintegy pillanatfelvételként kiragadott kép ez. A rajta megjelenő valóság részletezése többféle perspektíva által valósul meg. Kifelé és befelé, múltba és jövőbe, e világra és túlvilágra egyaránt tekinthetünk általuk. Ezek a nézőpontok egymást kiegészítve, több oldalról fókuszálnak az öregedés valóságára. A lét fölleltározása, az események újrajátszása, rögzítése viszont csak akkor nyerhet értelmet, ha valakit érdekel, „kinek mindent el lehet mondani, / ki megérti.” (Készülődés, 23. o.) Vagyis az élet akkor válhat csak teljessé, ha nem marad visszhangtalan. Oravecz Imre a gondos gazda lelkiismeretességével kész íti a leltárt. Számol, mérlegel, összevet (Alapművelet, Összegzés). Mindenre kiterjed a figyelme, ami az elkerülhetetlen bekövetkeztére, élete fogyására utalhat. Az első nyugtalanító jelekre, a tünetek szaporodására, a fizikai változásokkal járó lelki vonatkozásokra. Fontos szerepe van ebben a külvilágnak, például az ismerős táj, a Pipis-hegy kapaszkodójának: „nyomást éreztem a mellkasomban, és ziháltam kissé, / (…) évek óta az öregségre készülök, / mégis váratlanul ért, / hogy ilyen szemérmetlenül és közönségesen megérkezett.” (Az öregség érkezése, 59. o.) Az öregséggel járó testi leépülés észlelése a lelki békesség utáni vágyakozást erősíti benne, a szemlélődés kínálta időtlen öröm utáni sóvárgást: „nem figyelni az idő múlását, a fény változását,/ hanem csak ösztönösen tudni, számon tartani,/ mekkora utat tettek már meg az árnyékok,/ és mennyi van még hátra a napból.” (A hosszabbítás vágya, 60 o.) Az öregedésre való eszmélődés aggályos önmegfigyelésre készteti: „elmém tiszta,/ testem némi keresztcsonttájéki fájdalomtól eltekintve/ még normálisan működik…” (Az öregség hajnalán, 61 o.) Körülötte minden arra figyelmezteti, ami benne játszódik le: cseresznyefája kiszáradása (Távozó fa, 88. o.), háza fehér falának az idő múlását naptárként jelző fokozatos szürkülése, sötétedése (Naptár, 12. o.), a behavazott juhar tünékeny látványa a zimankós téli időben (Tél, 65 o.), a tükörben maga helyett látott, öreg körtefa képe (Tükör, 68. o.). A kötetben gyakorta felbukkanó életfa toposz mellett fontos szerepet kap az ablak motívum is: konkrét funkcióján túl az eszmélődés, a felismerés, a különféle világszintek összekapcsolásának eszközeként működik (A látvány dicsérete, Látkép, A hosszabbítás vágya, Az öregség hajnalán, Tél, stb.). „Oldalvást süt a decemberi nap,/, a nyugati ablaknál ülök,/ írni akarok/, de egyelőre várok,/ és az üvegen át a csupasz juhart nézem,/ mely az ablak előtt áll,/ de mögötte óhatatlanul látom a kocsiszín tetejét is,/ azon túl pedig a hegyet,/ mely érintkezik az éggel.” (A távlat beszüremlése, 13. o.)
Az öregedéssel járó tünetek, betegségek s a velük szembeni védekezési mechanizmusok „költőietlen” témája megkerülhetetlen a magát aggályosan figyelő ember számára. A vérnyomásmérés rutinszerűvé váló napi rituáléja, a bevásárlócédula elkallódása miatt érzett pánik, a Raynaud-szindróma tünetei (az ujjak elfehéredése és érzéketlenné válása), az Istenhez való fordulás gyakorisága (Újdonságok, 64-65. o.), a reumatikus fájdalmak jelentkezése és a csökkentésükre javallott orvosi módszer (Szög, 67. o.), a tragikomikusan ható felejtés (6, 66. o.) öniróniával fűszerezett tárgyilagossággal kerül bemutatásra. A Reménytelen küzdelem című vers (89-90. o.) a különféle betegségek elleni gyógyszerek felsorolásával, az egészséges életmód szakszerű részletezésével összegezése az öregedés elleni harc lehetőségeinek s egyben hiábavalóságának is: „töröm magam, / de hiába, / nem tudom kijátszani az öregedést, a természetet.” Így aztán előbb vagy utóbb elérkezik az ember élete utolsó stációjához. „(…) végül az maradt, / ki most vagy, / a reszketeg aggastyán, / ki utoljára megy el.” (Részletekben, 97. o.) Még el lehet ugyan játszani az életből való távozás variációival: a halálos baleset, a megfagyás, a különféle betegségek vagy a végelgyengülés okozta halál gondolatával, ám e lehetőségek mind csak a vég elkerülhetetlenségét hangsúlyozzák. (Változatok, 74-76. o.)
A létből való távozás mikéntjeit az Utoljára című vers (99. o.) anaforikus ismétléseivel archaikus ének benyomását keltő szövege részletezi. A középkori, keresztény Európában a danse macabre műfaja hirdette a halál természetes, mindenkire vonatkozó, „demokratikus” jellegét, amit a megváltásban vetett hit, az örök élet tézise tett elviselhetővé. Oravecz Imrénél nem a túlvilági összkomfort elérésére tevődik a hangsúly, hanem az átmenet számára leginkább elviselhető voltára: „kössön le a zuhanás, / és ne érjen véget a padlónál, / folytatódjon utána is, / nyíljon meg a padló, / azon keresztül zuhanjak bele valami fényes mélységbe vagy feketeségbe, / és csak zuhanjak, csak zuhanjak, / míg ki nem alszik a tudatom, / nem vagyok rá méltó, / de ilyen halált adj, Istenem, / ilyen váratlant, gyorsat, kegyeset.” (A kérés részletezése, 83-84. o.) S mi történhet ezután? A Fordított halotti beszéd a jövőből (51-52. o.) rendhagyó rájátszás első szövegemlékünkre. Ezúttal ugyanis nem a pap beszél, hanem a halott. Bensőséges hangvételű, túlvilági üzenetét a sírt körülálló fiaihoz címezi. Még vigasztalja is a hátramaradottakat, mondja a magáét, s közben örül annak, hogy ott állnak fölötte. Hogy emlékeznek rá: „gyertek el máskor is, / csak jobb, / ha itt vagytok, / kissé olyan, / mintha még mindig veletek lennék, / mintha még mindig élnék.”
Nem könnyű olvasmány Oravecz Imre verseskönyve. Inkább megkönnyebbülést, mintsem az olvasás okozta örömet vagy katarzist érezhetünk a befejezésekor. Magányos öregember ül az ablaknál. Nézelődik. Töpreng. Ír. Szoktat a mindenféle nyavalyával járó öregedés és halál gondolatához. Mi pedig alkonyok közeledtén eltöprenghetünk megismételhetetlen életünk csodáján.
