Molnár Zsófia
Hal soksíkú éneke
Láng Orsolya: Tejszobor
Láng Orsolya költő, író, grafikus (a felsorolás talán informatív, de leszűkít – ki ne maradjon az olvasó, zongorázni szerető vagy valami lényegi, maga az ember) első kötete a Tejszobor, melyet megjelenésének évében (2015) Margó-díjra jelöltek és Méhes György-debütdíjjal tüntettek ki. A szerző saját illusztrációival közreadott könyv méltatása talán puszta idézetkollázsként is elképzelhető lenne. Hiszen végig fenntartott, komoly (ön)reflektív igény jellemzi (ettől is) tudatos szövegét. Amint Láng Orsolya egy (Varga Melindának adott) interjúban vallja: több nyelven is megformálja azt, amit „kiönt szívéből” – legyenek ezek lexémákból, kövekből, vésőnyomokból, filmkockákból, hangokból álló nyelvek. A párhuzamos síkok egymásmellettisége, folytonos szinonimahasználat teszi munkássá és egyben feltöltővé az olvasást.
„Életmódom a sötétkamra-lakóé”, „észbontónak érzed túlzott érzékenységem”: a tejfogas gyerekkor mozzanatait, majd egy Te mély nyomát az én-en, a Saint-Exupéry-i „szelídítés” vagy a „bildung” folyamatát exponáló fejezetek-részek egyik alapvető tétje a perspektíva keresése. Meglátni vagy nem látni meg? – erről is beszél a kötet élére állított, elég kedvesen-fintorosan dialogizáló két mottó is:
A fenomén az, ami megmutatkozik. (Husserl)
A fenomén az, ami rejtőzködik. (Heidegger)
Elemi feltörő vágy, emellett határozottan morális töltetű parancs a lehetőleg „mindent átfogó tekintet” – kellően isteni attribútum – kialakítása. A könyvben explicite felidézett bibliai értelemben „lázongó”, hűtlen, a Tejszobor értelmében adottságait pazarló nemzedék az, amelyben szimptomatikusan „van szemük a látásra, de nem látnak; van fülük a hallásra, de nem hallanak” (Ez12, 2). „Példás”-nak érzékelt a gyerekjátéknál bűvölőbb látószögváltás, mely „kárpótolt azért is, mert nem birtokolhattam egyszerre minden nézőpontot”. Hasonló minőségű a zenehallgatás a színfalak mögött, „túloldalán annak, amit hangversenyeken látni szokott.” A hiány, töredékesség kompenzálása is, hogy „minden belém áramló képet kicsinyesen megforgatok, garasoskodón a fogamhoz verek”. Hiszen „amikor ráláttál egy új perspektívára, érezted, hogy eddig nem voltál szabad.” Ekként tételeződik a teljes könyv valamiféle hagyományosabb – a fantázia-, elme-, szívbeli folyamat eredménye: invenció – helyett az érzékszerv gyümölcsének, meglátásnak: „Én nem tudok történeteket kitalálni. Látni tudom magunkat...”
Szépen illeszthető össze ugyanakkor ez a szem-motívum és a címben, szövetben fel-felbukkanó szobor-toposz. (Ismét a korábban jelzett interjúból idézve: képek és „szövegegész viszonya koherens és parázsló.”) A látás tétje ugyanis egyben az emlékezésé, mely itt szobrászkodáshoz lesz hasonlatossá. Íme, a beszédhelyzet rögzítése – a lírában bevett műszó otthon érzi magát ebben a műnempukkasztó lírai prózában:
Öregséget erőltetek magamra. Az öregek szívükön viselik tárgyaik sorsát, mert ha egy tárgy elvész, emlékeikre nem marad bizonyíték. Az emlékek szobrokká alakulnak bennük. Az emlékszobrok háta nincs kidolgozva, reliefszerű körvonaluk egyetlen nézőpontból érvényesül.
Ez a vallomás egy prédikációkban is applikált parabolához kapcsolható. Eszerint a gótika mesterei még kifaragták azon szobrok hátát is, melyeket soha emberi szem nem láthatott. A modern turizmus kerítői már szigorúan csak azt portalanítják, ami földi szem előtt, a fényképezőgépek lencséjének látószögében van. „A világ” számára nem funkcionális, az örökkévalóság távlatában érdemes teljesség meg-megpróbálása, -kísértése többletmunkát, majdnem aszkézist, a könyv kontextusában pedig egyfajta élveboncolást jelent. És egy drága mutatványt, „lélegzetelállító bravúrt”: faragni szobrot álomból, ködből, fényből, tejből. Mely szobor tehát a megalkuvásnak vagy esendő felejtésnek ellentartva az igazság záloga. Néhol könnyedebb leitmotívumként köszön vissza: a leégés kínjait enyhítő joghurtos pakolás alatt „úgy festünk, mint két szobor”. Néhol viszont veszély, diszharmóniát vagy rosszabbat előrevetítő: „Mintha mindig attól tartottál volna, hogy egymásra nézve, egymást érintve bármelyik pillanatban sóbálvánnyá válhatunk, pompeji gipszöntvényekként kitéve az utókornak.” Például szodómiát tehát – az erős lexéma a Tejszobor felvetését veszi komolyan; ezt a gondolatot erősítik ugyanis én és Te párosának műbeli tükrözései: férfiszerelmeseket ábrázoló görög váza, ismeretlenek egy bentlakásban. Ahogy gyengítik is egyéb minták: Daphnis és Chloé, Aeneas és Dido – a tejköd arra utal, nem ez a lényeg.
A kapcsolat dinamikája, a fentiekkel szerves összefüggésben, a társam a látásban mértékével is leírható. „Az elnagyolt jelenben figyelmünk újra kiterjedt a részletekre”; „az egymással telíthető kietlenség”-ben „nagyobb felbontásban létezhettünk”: az azonosulás a látás örömének megosztása is. Kezdetben ugyanis „mindketten a másik másikát választottuk magunkul”: az eredet a dialógus, jótékony megértés, „hiába fürösztöd önmagadban...” ősképe. Az egység finom motívumokon keresztül világlik ki, ilyen az, hogy én modellt ül Te helyett, ruhák csereberélése vagy hogy „[e]lcsatolódott, közös vérkörünkként kering egy szúnyog szobáink közt.” (Szinonímia a képben-érzékelésben és explicit elbeszélői kommentárban megjelenő között áll fenn. Utóbbiak másként fogalmazva: „A kölcsönösség ideje alatt egyértelműnek tűnt kettőnk felcserélhetősége”. Talán ettől lesz helyenként túlfeszített a szöveg, bár nem lehet szem elől téveszteni a megszólaló felfokozott, jogos értelemadó igényét).
Visszakanyarodva, a kiengesztelődés receptora szintén a szem: „újra bizalmat szavaztál nekem, felajánlottad szemed, hogy lássak vele”. A katasztrófa pedig, melyet az alcímek, szimbolikus töltettel (Káin és Ámor) és nyelvi játékban (Személytelen névmás), kellően érzékeltetnek, ebben a felismerésben ragadható meg: „Hal észrevette, hogy Madárnak napról napra zsugorodik a szeme. (...) »Te egyre kevesebbet akarsz látni«”.
A „madártávlat” és „halszemoptika” által meghatározott, időről időre a szövegbe iktatott recitativók én és te történetét mondják el egy másik síkon – az említett párhuzamosság. A sifrírozás, melyet a két szereplő, Madár és Hal szimbólumértéke eredményez, illetve az egyes szám első személy szubjektivitását felváltó, távolító ő és ő alkalmazása bizonyos ünnepélyességet is kölcsönöz ezeknek a betéteknek. Ez valószínűleg összefügg a „műfaji” besorolás által implikált egész gondolatkörrel, az operáéval is. Nem elválasztható azonban a játéktól sem: Madár és Hal gyerekkönyv lapjain tűnnek fel; alkalmat adnak ujjgyakorlatokra is („madárlátta” szendvics), illetve gyakorítják a két köznév eltérő mértékben jelentésterhes előfordulásait („Egy madár állt a levegőben, amikor lefényképeztél”). Kapcsolatuk hálója bonyolult szövésű, azonosulást, identitások egymásba játszatását, oldását, különböző szférák találkozását, perspektívacserét egyaránt implikál: „Valahányszor Madár árnyéka a vízre vetült, Hal úgy érezte, ha megpróbálná, repülni tudna”; „Hal behunyt szemmel koncentrált Madárra, annyira erősen, hogy Madár kiült az arcára, felbukkant a felszínén, mint tenger tükrén az elpusztult hal.” Kozmikussá egy harmadik szinonim sík, apokrif bibliai textusok tágítják a viszonyt, melyek Jézus (Krisztus, Isten Fia, Megváltó, Ιχθύς) és Júdás szerepcseréjéről, helyettes áldozatvoltról és a galambformájú Szentlélekről szólnak, rendkívül áttételesen. A zárlat aztán, a kapcsolat érdekében hozott „valóságos áldozat felmutatása” ellenére, a képekből való ébredés: „Ez a halszagú gödör, ez volt a tó”; „Hal megpróbált egy arcot belelátni a légy fejébe (...) Arra gondolt, hogy talán meg is tudná szelídíteni, ha találna rajta egy megkülönböztető jegyet. De ezek, úgy látszik, nem voltak mélyen gyökerező próbálkozások.”
Szóra érdemes a már felvillantott, meghatározó többsíkúság. Izgalmas, polifón bibliai álom, nyelv (az archaizáló betétek talán lehetnének kissé óvatosabbak) és profán valóság („vissza innen, másik helyemet betölteni, hogy használható legyek, ne csak felhalmozódott nyersanyag”) ötvözete. A watteau-i, shakespeare-i tükrök, pászmák, film- és fényképkockák szövegvilágra irányítása szétszórja az ént a különböző művészetek jelölői játékában. A nyelv, képek anyagisága rá- és mélyebb megismerést eredményez, a „tényleg így van! derék! aha!” szavait feltörő elismerést érdemel. A sokat rágódó, mégis nyers és kemény szavakat szóló (talán ámen helyett á, nem!-et?), „egy kissé istenfélős” elbeszélő például abban ragadja meg a lényeget, földrengés vagy földerengés van-e a láthatáron – hasonló volumenű kérdések eredményeztek már szkizmát.
A legfontosabb ez: nyugtalanítóan, megrendülésében megrendítően jó irodalom Láng Orsolya könyve. Az „árkádikus világ” „lassított felvételen összeomló toronyházzá” romlását nem is lehet színeiben látni, hiszen „ahhoz bizonyos távolság szükséges”. „Mély részvétünket azok számára tartjuk fenn, akik elmosódott közelségükkel vannak jelen” – ezért a fekete-fehér látásmód. A „Változtasd meg élted!” invokációját hallani a Tejszobor szájából.
Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015.
Megjelent a Bárka 2016/2-es számában.
