Benedek Leila
Van-e mélysége az élességnek?
Potozky László: Éles
Mindig furcsán örömteli irodalmi esemény az, ha egy már novellistaként elismert szerző regénnyel jelentkezik. A már két novelláskötet is publikáló (az Áradást 2011-ben, a Nappá lett lámpafényt 2013-ban) fiatal író, Potozky László Éles című regényét már a megjelenése pillanatában óriása felhajtás övezte. Totth Benedek Holtversenye mellé pakolva lett a legtöbb kritikában az Y-generáció regénye, amely pengeélesen, tűpontosan jeleníti meg a kallódó, önmarcangoló, szorongó fiatalság jelenkori létmódját.
Az Éles főszereplője, az elbeszélő egy a regény kezdetén 21 éves, pszichológia szakos fiú, aki egy meg nem nevezett nagyvárosban próbál boldogulni, de leginkább inni, csajozni, és túlélni. Már az első oldalakon megismerkedik az egyetemi tanulmányait egy ideig prostitúcióból finanszírozó lánnyal, Katjével, akivel sajátos szerelmi kapcsolatba bonyolódik; együtt bolyonganak a kilátástalanság tereiben: slam-bulikon, vidéki ivászatokon, de többnyire a négy fal közt rekednek egymáson élősködve. A név nélküli főszereplő lelki fájdalmait fizikai fájdalmakká transzformálja, kényszeres önbántalmazó, körömollóval vagdossa a combját, a hegeket „tigriscsíkoknak” nevezi. Vallja: „a legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom.” A fiú egyre inkább uralkodni kezd Katjén, kettejük kapcsolata is egyfajta függőséggé minősül, a lány pedig tökéletesen irányítható, kiszolgáltatott társsá válik. „Feladtuk. Többé nem tartoztunk az élethez, és az élet se tartozott hozzánk, szabályos karantén volt ez, totális izoláció, amire azért volt szükség, hogy minden olyan krízist megelőzzünk, amit bármilyen, a korosztályunkkal való érintkezés kirobbanthat. Azon az alapon, hogy amit nem látnak az emberek, az nem is létezik, a négy fal közé rejtettem Katjét s vele együtt a múltját, nem hagyhattam többé, hogy a város összes kanja rá csorgassa a nyálát.” A főszereplő azzal próbálja ellensúlyozni Katje sötét múltját, hogy közös sötét múltat kreál maguknak, együtt mártóznak meg a bűnben, hogy pénzt keressenek. Katje korábbi „munkáját” folytatják, a potenciális kuncsaftokat azonban először egy városszéli helyre csábítják, majd ott leütik, és meglopják őket.
Potozky szürke világában a kilátástalanság uralkodik. Az ábrázolt generáció nem tud mit kezdeni a készen kapott szabadsággal; azzal, hogy saját magával (saját céljaival vagy céltalanságával) folyamatosan szembenézni kényszerül. A regény szereplői (az elbeszélő barátai, Katje barátnői, a „csibék” is) sodródnak az árral, kocsmából kocsmába, részegségből részegségbe és saját, sokszor megépített, kitalált tragédiáikba, önsajnálatba menekülnek. „(…) hideg van, hányni kell, de nem, minél messzebb innét, a kapukilincs fagyos, ragad a bőrömhöz, dolgozik a gyomor, locss, tovább, át az árkon, csípés a torokban (…) menjél vissza Kullerhez, mondom Katjének, és szaladni próbálok és magamban könyörgök, hogy ne vegyen komolyan, tiszta hülye vagy, hallom Katje hangját és érzem hogy átkarol, hazugság az ölelése, most viszont jó, hagyom (…) szorítom a körömollót, de a kezem már nem mozdul, mintha olvadna a fém a tenyeremben, a meleg, puha, egyedül ez az enyém, az enyém, az enyém.”
Az elbeszélő be is ismeri önmagának, hogy a fájdalom, a félelem az, ami leginkább hasonlítani tud az élethez. „(…) igazából a félelem és a reszketés a mi valódi létállapotunk, ez az idilli üresség pedig csak illúzió, amiből jobb minél hamarabb visszazuhanni a szarba, hacsak nem akarjuk, hogy ideiglenessége a kelleténél jobban fájjon.”
A regény sodró lendületű, az események úgy pörögnek, mint a csibék a tablettáktól a vidéki buliról hazafelé. Még a párbeszédek is sietnek, szaladnak, ki sem emelkednek a leíró, monologizáló részekből. A gyors ritmusban elmélázni nehéz, abból néha csak az ügyesen megkomponált szimbolika veti ki az olvasót. A főszereplő tigriscsíkokat karmol a bőrébe, Katje hátán egy macskát ábrázoló tetoválás díszeleg. A tetoválást Katje exbarátja, Ikon készítette, így a fiú rábeszéli Katjét, távolíttassa el a tetoválást, ezzel csupaszítva le a múlt jeleit a testéről. A lány bele is megy ebbe, majd később, egy féltékenységi roham következményeképpen mélyen beleharap a fiú bőrébe. „Nem számít, gondoltam, van ilyenből elég rajtam. Csak azok tigriscsíkok. Nem oroszlánmarások. De nem baj, elmúlik. Vagy nem.” Ez a finom és tetszetős szimbolika azonban nem tud kárpótolni a regény hiányosságaiért.
A legtöbb recenzió fontos, érzékletes, újító erejű műnek nevezte az Élest. Az olvasók is láthatóan magukra ismertek a szövegben, sokan fogalmazták meg a véleményt, miszerint ez a könyv rólunk, fiatalokról szól. Talán nem túlzás azt állítani, egyetlen elmarasztaló(bb) kritika született a regényről, Tamás Dénes a szöveg hibáiról írt elemzést a kolozsvári Helikon számára. A kritikus fontos regénynek tartja, ugyanakkor elnagyoltnak, elsietettnek érezte a művet, és úgy vélte, bár a téma, az ötlet jó és újszerű, a szerzőnek nem sikerült igazi mélyfúrásokat végeznie. Az elnagyoltság véleményem szerint elsősorban az elbeszélő jellemének kidolgozatlanságában és a sok esetben logikátlan reakcióiban érhető a leginkább tetten. A főszereplő hangsúlyozottan pszichológus hallgató, mégsem érezzük, hogy az elbeszélő pszichológiai szemüvegen keresztül is reflektálna önmagára vagy az őt körülvevő világra. Nehezen artikulálható, mi is tulajdonképpen az elbeszélő fájdalmának origója. Bár Tamás Dénes azt a szöveg egyik erényének tartja, hogy az önpusztítás, öncsonkolás különösebb magyarázat nélkül marad a regényben, az véleményem szerint mégis zavaró, hogy megnevezhetetlen marad, mi is a két főszereplő problémája a nagybetűs élettel. A bénító erejű szabadság, a kilátástalanság, a tévelygés, a szorongás valóban jellemzői lehetnek az ábrázolni kívánt generációnak, megfelelő (valós) indokok hiányában azonban inkább tűnik minden nyavalygásnak, mint valódi szenvedésnek. Az elbeszélő beszámol gimnáziumi éveiről, első komolyabb szerelmi csalódásáról, tudható, hogy szüleivel (és a barátaival, haverjaival is) felszínes a kapcsolata, mégsem érezhető át igazán a főhős személyes tragédiája, nem gördülnek elé igazi akadályok. Pontosan olyanná válik így, amilyennek az idősebb generáció láttatni szeretné az ifjabbakat: küzdeni nem akaró, nyavalygó monitorbámulóvá.
Ha generációs regénynek szeretnénk olvasni a könyvet, nem lesz nehéz dolgunk. Potozky sok esetben túlzottan is szájbarágós mondatokkal ecseteli a nemzedék jellemző sajátosságait. Nem annyira az válik kétségessé, hogy valóban ilyen-e az Y-generáció, hogy valóban őrjöngésig isszák-e magukat kétségbeesésükben, hogy valóban önpusztítók, önbántalmazók-e, és egy fikciós szövegtől nyilvánvalóan nem is várhatunk szociografikus pontosságú leírást, a regény akaratlanul is nagyít, túloz, a stílus a megjelenítés módja azonban nem segít sem abban, hogy elmerüljek benne, sem abban, hogy elhiggyem: ez tényleg az én generációm regénye.
„Teljesen elszigetelődtünk a külvilágtól, a lakbért meg a rezsit is alig bírtuk összekuporgatni, nemhogy internetet köttessünk be, olyan ritkán néztük a Facebookot, hogy azt is elfelejtettük, milyen az élet.”Az ehhez hasonló mondatok gyakran teszik modorossá, erőltetetté a szöveget, míg más helyeken pont azokat a megkomponált, mégis groteszk képeket kapjuk vissza, amelyeket a szerző novellisztikájában megszerettünk. „Katje azt mondta, csótányok, voltak náluk is odahaza a raktárban, és hogy eddig valószínűleg azért nem láttuk őket, mert hibernálódnak és csak tavasszal jönnek elő. Mindig ugyanarra a helyre szartak, reggelente tucatnyi hosszúkás piszok sötétlett a szalagparkettán, éjjelente pedig Katje szerint felmásztak az arcunkra, s míg mi aludtunk, ők kiitták a szemünkből a könnyet.”
Furcsa kettősség jellemzi tehát Potozky László első regényét. Láthatóan tehetséges prózaíró műve, de az artikulálatlan apátia időnként hiteltelenné, a túlartikulált bölcseletek, részeges sztorik, bódult őrjöngések olykor erőltetetté teszik a szöveget. Néhány kifejezetten erős résztől eltekintve számomra igazán meghatározó, mély olvasmányélményt nem tudott okozni az Éles, bár valóban jelentős témát dolgoz fel, és ez a téma minden bizonnyal egy új irány a kortárs magyar irodalomban.
Magvető Kiadó, Budapest, 2015.
Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.
