Zólya Andrea Csilla
A megszámlált megszámlálhatatlan
Murányi Zita: Csillag
Murányi Zita figyelemre méltó írói indulását követően, a 2003-ban és 2007-ben megjelent Tükörpalota és DuplApu című regényei után, ezúttal első verskötetével örvendeztette meg az olvasóközönségét. A műnembeli váltás mégsem okoz meglepetést a kortárs irodalom iránt érdeklődők számára, hiszen a Bródy Sándor-díjas szerző Csillag című kötete az elmúlt években különböző irodalmi folyóiratokban megjelent verseinek válogatása.
A kötet felépítése precízen átgondolt, tudatos szerkesztést mutat, a versek témák alapján három ciklusba szerveződnek. Az első, a gyöngyhalász című a szerelem témáját közelíti meg több oldalról. Másodikként a törtsúly a város és a mindenség töredékeinek s megtapasztalásának pillanatait örökíti meg. A harmadikban, a kisherceg címűben a család és a gyerekkori emlékek kapnak központi helyet.
E három ciklust nemcsak a címeik, hanem alattuk Simon András grafikus képei is tagolják, amelyek jól ismert képi szimbólumok újragondolásával értelmezik a fenti témákat. A gyöngyhalász cím alatt egy sematikusan ábrázolt szív körvonalát láthatjuk, amelynek végei nem érnek össze, viszont mintha egy belőle kifele hajló emberi alak felsőtestének körvonalai bontakoznának ki. A törtsúlyhoz társuló grafikán egy felszálló galamb és egy kéz összemontírozott kontúrjai láthatók, amelyek képileg is megjelenítik a ciklus verseiben gyakran megjelenő fény és sötétség, fent és lent ellentétpárját, illetve az isten jelenlétének és/vagy hiányának a dilemmáját. A kisherceg esetében Exupéry híres, elefántot elnyelő kígyó rajza is eszünkbe juthat, a grafikán az egybezáruló körvonalak közepén viszont egy belső, lefele irányuló hurok rajzolódik ki, ami jelképezheti a múltban, gyermekkorban és a családi emlékekben való elmélyülést.
A három ciklus versei ugyan tematikusan egy-egy zárt egységet alkotnak, mégis vitathatatlan közöttük az átjárás, hiszen közös bennük a ciklusok középpontját jelentő témákon keresztül a mindenség megtalálása, a hiány kimondása és a fáradhatatlan próbálkozás a láthatatlan, de mégis értékes pillanatok, történések megragadására. Szintén közös vonás a versbeszélő magányos várakozása a teljesség megélésére a kedvessel együtt a szerelemben, az utcák és épületek között, amelyek élettérként adottak a mindennapok során, illetve az emlékekben, melyek nemcsak a gyermekkor egy-egy meghatározó élményét idézik fel, hanem újból és újból megkísérelik megragadni az apa, az anya, a nagyi és a versbeszélő régi énjének, az akkori szőke kislánynak egy-egy korabeli arcvonását, mozdulatát és érzését.
A ciklusok közötti átjárást továbberősíti a szabadvers, mint a kötetet uraló versforma (kivétel az özönvíz című prózavers a gyöngyhalász ciklusban), a (szét)töredezett mondatok gyakori jelenléte, a soráthajlásokkal tarkított versnyelv, a központozás hiánya (eltekintve a verseket lezáró ponttól és a cp című versben a hiány jelölésére hivatott három ponttól). Egy olyan versnyelv megtalálására tesz kísérletet a szerző, amin keresztül a mozaikokká töredezett valóság is megragadható. Azt a hiteles, élő nyelvet keresi, amely képes kifejezni a mozaikokban és darabokban rejlő teljességet, mint ahogy alkalmas a teljességben megmutatni a legapróbb részleteket is. Ugyanakkor a felsorolt eszközök nemcsak egy eredeti, akár többféleképpen is értelmezhető ritmust adnak az egyes verseknek azáltal, ahogy az elhallgatás és a csend, valamint a megszólalás és a ki/elmondás tagolják, de össze is kötik az egyes gondolategységeket, és a jelentésrétegek egymásba/ra simulásában és megsokszorozásában is szerepet játszanak.
A Csillag című verskötet egyes verseiben az említett témákat Murányi Zita mintegy rituáléként sokszorosan járja körül az adott kérdések folyamatos ismétlése, újragondolása révén, amelyekre minduntalan keresi az elfogadható, és egyben a legmegfelelőbb választ. Az önismétlés csapdái miatt ez ugyan a kötet rovására is mehetne, ami azonban mégsem következik be, mivel ezek az ismétlődések sokkal inkább tekinthetők az adott téma érzékeny, több oldalról és több szempontból történő megközelítéseiként. Mintha a szerző egy szertartás részeként az ismétlések révén a természet, például a napszakok és évszakok váltakozásának és vissza-visszatérésének ciklikusságát követné. Ez a kötetbe épülő ciklikusság pedig a teljesség jegyében a véghetetlent, az átfoghatatlant törekszik megragadni a maga egészében, ami akár illuzórikusan is hathat, de valójában egy igen fontos költői kísérlet a világ, a környezet, a város, a szerelem és isten, a test és a tér mozaikjainak, legkisebb részeinek aprólékos föltérképezésére.
A kötetnyitó belső tér című versben a kedvessel való találkozás, a testek egymásra találása és a „kapszulamagány” felszámolása a versbeli megszólaló önmagából való kilépése, és a testkultusz felszámolása által jön létre. Ez adhat lehetőséget a közös új élet/kezdet számára: „tested párkányára borul a szem rolója / vállad mozaikdarabkája minden nap / a fejfájás elleni ezüst / kapszulamagánya / feszesebb izomzatban / rak össze szobrod posztamensé / ledöntöm hogy / fölépülhessünk benne.”
A holttér továbbviszi e gondolatot, amelyben előtérben marad a test sebezhetősége, hiszen az előző leírás azzal a képpel bővül ki, hogy a test és a tér határait jelző kontúrokat éjszakánként a sötét újra és újra felszámolja: „villanyoltás után / az elvesztett körvonalak / kétségbeesése / menedéket keres bennünk a tér halála / mintha reménykedne az újjászületésben.” S azzal hogy a hiányos versmondatok egymásba csúsztatják a különböző jelentésrétegeket, egyszerre kérdőjeleződik meg az újrakezdés lehetősége és a test önállósága, hiszen ez utóbbi a tér halálának is hordozója.
A fény és a sötét testre gyakorolt ellentétes hatásai tovább bővülnek az ablak című versben a hideg-meleg érzetekével, melyek nemcsak a táj változásaira vannak hatással, hanem a szerelmi kötődés fokmérőjeként is jelzésértékkel bírnak: „mindig most vagy a leghidegebb / belőled is milyen veszélyes lenne kihajolni.” ‒ torpanunk meg a versbeszélő kétértelmű vallomásán, miszerint egyrészt a kedves távolságtartását, ridegségét, vagy akár kegyetlenségét is érthetjük a kijelentés mögött, másrészt az áldozattá váláshoz vezető viszonyulást, amikor mégsem lép/hajol ki az ember az olyan helyzetből, kapcsolatból, melyben nem érzi magát otthon. E döntés nem meglepő módon állandóvá teszi az egyén számára a boldogtalanságot, a hiányt és a magányt, ahogy visszatérő motívumaivá is válnak e fogalmak a ciklusban (például a csillagok, minden tükörben, hasonlat vagy az egyenlet c. versekben). A szilva című vers kijelentése nyomatékosítja ezek hangsúlyát, miszerint a szerelem csupán a testnek egy működési zavara: „a szerelem a szív diszfunkciója”.
S mivel Murányi Zita egyik legfontosabb erénye, hogy nem elégszik meg a dolgok csupán egy oldalról való megközelítésével, hanem körbejárja, aprólékosan ízeikre bontja és egymás mellé helyezi az akár egymásnak ellentmondó érzéseket és nézeteket is, így tesz a kedves távollétének, hiányának a leírása kapcsán is, hiszen az én és a te közötti tér nemcsak távol, hanem össze is tartja őket/minket: „lefekvés után még erősebben / fogódzkodom a / kettőnk / közötti résbe”. (a tégla súlya) Ide tartoznak a különböző test-tapasztalatok is, egyrészt a másik test folyamatos, már-már anyagként megfoghatóvá váló hiánya, ahogy olvashatjuk a 3D c. versben: „a sínek mint a rajtam felejtett érintések / a végállomásnál fél város maradsz a nyakamban / még jó hogy nem kell duplán jegyet lyukasszak”. De találkozhatunk a test erotikus találkozásainak finom ábrázolásával is (például a tégla súlya és a zsírpapíros, sajtos zsírpapíros c. versekben), továbblépve pedig eljutunk a testek egymásba rétegződő tömegéhez: „azok az éjszakák is atomjaikra hasadtak / és mi ott maradtunk / a sugarak cérnáival a nyakunkban / rétegződésnek egy másik test szilánkos holttömegére / hogy így vagy úgy valahogy majdcsak leválasztanak”. (majdcsak)
A gyöngyhalász című ciklus verseiben ábrázolt beteljesületlen szerelmet ugyanakkor nemcsak a dekadencia járja át, hanem annak ellensúlyozásaként megjelenik a természet harmóniájának és szépségének érzékletes bemutatása, ami katartikus erővel hatja át többek között a kötet egyik legletisztultabb és legkiválóbb versét, a meg kell hallanit: „meg kell hallani az élesedő neszeket / odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb / pusztítást végezzen amikor / helyet csinálunk magunkban a fény születésének”.
A második ciklus verseit akár Budapest-verseknek is nevezhetnénk, keverednek bennük a város tereinek, helyszíneinek (Erzsébet-híd, Duna, budai hegyek, Pest és Buda, Jászai Mari tér, Margit-híd, parlament, sikló stb.) aprólékos leírásai a természeti táj részleteinek és történéseinek (az ég, felhők, nap, eső, tél, ősz, bokrok, fák, talajmenti fagyok stb.) elbeszélésével. Ez utóbbiak viszont e teret kitágítják más lehetséges városok felé. A város és a természet elemeinek leírásaiban az Istent és önmagát kereső ember érzései tükröződnek, összeolvadnak bennük a természeti, az emberi és a szakrális, a külső és belső terek. Például a tél című versben nagyon is emberi, ahogy az évszakok belakják, majd átadják egymásnak a város tereit. „ott állsz a jászai mari térnél / ahol két évszak magánya összeér”‒ utalva az emberi sorsra, miszerint találkozásaink nem lehetnek többek/mások mint magányunk összeérése. A boldogság és boldogtalanság dichotómiája e ciklusban is központi kérdés marad, a versbeszélő igyekszik megtalálni forrásukat miközben „a teremtés csöndes munkaasztalán / a lét álszent mulasztás”-ait szemléli. (ilyen lehet)
A világ törékeny egyensúlyának keresése továbbfolytatódik a harmadik ciklusban, melynek színtere a család, a családi emlékek és a gyermekkor, ahol egy ember életében talán a legszemélyesebben kapcsolódik össze a kezdet és a vég megtapasztalása. Átélhetővé válik a teljesség, ahogy a tekintetekben összeérnek a fények (gang, csomó, padlás, anya, ha tovább tartana és a végek című versekben).
Murányi Zita legújabb kötete igazi kihívás és élmény, a hiány és a teljesség legrejtettebb zugaiba kalauzol el. Versei megannyi meglepetés, mint egy-egy „fölfeszített adventi ablak”.
Equinter Kiadó, Budapest, 2015.
Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.
