Szakolczay Lajos
„Ostoros, böjti szél”
Ködöböcz Gábor: Kiss Benedek
Kiss Benedek ahhoz a generációhoz, az Elérhetetlen föld című antológia révén ahhoz a költőcsoporthoz tartozik, amelynek tagjairól Nagy László bátran írhatta jellemzésül: „a torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viselik belül”. A hatvanas évek végén vagyunk, Kádár hóhérai már nem nagyon akasztanak, akasztás helyett a szavakat fojtogatják, hiszen az 1956-os levert magyar forradalom láza még nem múlt el. A költők – pontosabban: közülük az erkölcsösebbek – azonban már bátran szembe mernek szállni az orosz önkényuralmat kiszolgáló zsarnoksággal. Minthogy lassan feledésbe merül az összetákolt, a forradalom helyett az új rend mellett kiálló antológia lírikusainak pénzen megvásárolt hűsége (Tűztánc), a Kortárs és az Új Írás versrovata megpezsdült.
Nagy Lászlóé és Juhász Ferencé a vezérszerep, azé a két – fényes szellővel indult – költőé, akik a bartóki láz bűvöletében – hozzájuk kötődik az irodalomban is működő bartóki modell – valóságos forradalmat hoztak a versírásban. A népdal és a népköltészet nekik is azt jelentette, mint a Cantata profana világhírű zeneszerzőjének: a legbonyolultabb szerkezethez is – az alapot. Amire nyugodtan lehet építeni. Ahogyan Federico García Lorca „duendéje” a Földanya (benne élet s halál) és a sugárzó természet (a szülőföld) szenvedélyt csiholó és szenvedélyt megtartó ötvözetét jelenti, a Versben bujdosó és a Szarvas-ének poétája is szinte kultikus módon ragaszkodik a gyökérhez. Mitikus vonzódásuk egyben – akár szürreális kalanddal, akár történelmi példázattal – a hűség kinyilvánítása.
Kiss Benedek esetében sem a babitsi vers elvetéséről van szó – ezt vette észre kitűnő szemmel a monográfiaíró Ködöböcz Gábor –, hanem a tájhaza akár (nagy szó!) dantei magasságba való emeléséről. Mi kellett mindehhez? Költői virtuozitás és a magatartás fegyelme. Az alulról jöttek erkölcse mint támasz hathatós jelenléte. A született tehetség égig való nyújtózása. A monográfus jól látja, ha közülük bármelyik hiátusban szenved, csorbul az egész. „A biztos formakultúra, a gazdag élményvilág, az imponáló poétikai eszköztár akár kevés is lehet, ha hiányzik a saját úton járás biztonsága, a szuverén világépítés evidenciája és a – szüntelenül – nagy egészre tekintő, teljességelvű gondolkodás ethosza.”
Kiss Benedeknél, szerencsére, mindez együtt van.
Esztétikai célzatú kitekintése – „emberi mélységet és artisztikus szépséget sugárzó verseiben a nyelv otthonosan lakja a formát” –, maga a létimádat. A világmindenséget bebarangolni akaró vándor szenvedéskörei – a korai szegénység, az alföldi homok és az akasztói sár visszahúzó hatása – föloldódnak abban a kozmikus életigenlésben, amelynek csak egyik összetevője a borral megszentelt Szent-György-hegy csillagos éjszakáiban megmerülő káprázat. A másik, talán a fontosabb, a krisztusi arc emberivé való stilizálása.
A költő, nyilván Kosztolányi a követendő példa, szívesen nyitogatja az ég kapuit, áldoz a golgotai út fenségének, ám összetöpörödve a tőkék között, szinte hallván a föld szívverését, porszem voltának – paradox – nagyságát élvezi. Noha a hérosz újra és újra nem veszi föl ünnepi ruháját, önkínzó vallomásos vetkezésében is van valaminő méltóság: emberré szelídített a sors, így kell megfutnom a rám mért – ítéletnek súlyos, fölmentésnek egyszerű – utat. Legnagyobb verse is, az egyént Magyarország történelmének ringlispíljére ültető Böjti szél, ezt a lélektanilag bonyolult utat járja.
Ködöböcz mindenre kiterjedő figyelme – a tanulmányíró szívesen és sokat idéz a szakirodalomból – nem csupán ezt a magyarság-verset emeli a kortárs magyar líra méltó polcára (magas, súlyos kezdet!), hanem a létkozmosz szimbólumát jelentő szent-györgy-hegyi virrasztás (hihetetlen súlyú életigenlő búcsú) megannyi remekét is (Nyáresti delírium, Színed előtt állni, Borzongás egy film után, stb.). Nem beszélve az egyszerűségében utolérhetetlen, ám éppen ezért csak a legnagyobbak líradarabjaihoz mérhető Kenyeret anyám úgy eszik csodájáról. „Kiss Benedek első költői megszólalásától fogva mindmáig a lét kozmoszát írja” – szögezi le a monográfus, s az élményvilág, némelykor a szenvedésfaktor fokról fokra való föltárásával bizonyítja, hogy jeles kortársunk nem csupán a mindenséget habzsoló Adynak méltó örököse, hanem a fájdalmak külső és belső körét megjáró – alighanem megigazuló – József Attilának is.
S az Isten csavargója énekese avval még a korai mestereitől, Juhász Ferenctől és Nagy Lászlótól is elüt, hogy a lehető legintenzívebben éli meg (Dionüszosz az agyban és a tarisznyában) a szőlőfürttel „bekeretezett”, a Hamvas Béla-i életfilozófiát a szent-györgy-hegyi lakozással napi életszükségletté emelő boldogságot.
Látszólag egyszerű, az élménylírát piedesztálra emelő életpálya – olyan, mint amikor a költővel együtt születik a dal. Valójában azonban fölöttébb bonyolult. Nyilván a fejlődésfokozatoknak – mondjuk így, a tudatosodásnak – is szerepe van abban, hogy a daloló mindenség ítélkező mindenséggé változzék. Még akkor is így van ez, ha már a kezdet kezdetén észlelni – főképp a történelem, a népsors, a magyarság vesszőfutásának a fölvillantásával – a „Világnagy-Árva” szomorú sorsát.
S majd csak a maszkos én-megvallásban (Bruno-dalok) látni igazán, hogy a lírahős igazának tudatában, melyet a máglya lángja sem nyomhat el, merre mozdul. (Átok-imája kiterjeszthető-e korunkra, vagy csupán a tépelődő harag bizonyítéka marad?) Ködöböcz lényegre látóan észleli a költő dilemmáját: „a Bruno-dalok konnotációjában (Jan Palach, Bauer Sándor és Moyses Márton mártíruma az alap) a Galilei szindrómát is ott érezhetjük: a kritikus helyzetben az életet, avagy a hősi halált válasszuk-e inkább?” S hogy életre-halálra megy a játék, azt a „kétségbeesett önmegszólító verssel” záró ciklus személyre szabott ítélkezésében érezni. Újabb megvilágító lámpás az elemzőtől: „Giordano Bruno kétségbeesése a máglyán kimondva-kimondatlanul a maszk mögött rejtőző költő belső drámájára utal”. (Ez a megfeszítettség a Kosztolányi égi vendégséget áhító fohászára rímelő szent-györgy-hegyi versekben szerencsére föloldódik.)
Finom elemzések, sűrű idézetek (a remekművek, mint például a Nyáresti delírium, teljes egészében olvasható), esztétikai kiruccanások – Kant és Hölderlin, Csokonai és Hamvas, Matsuo Basho és Babits, stb. gondolatainak ideemelhető párhuzamai –, összevetések, egyéni élmények-meglátások (család, szerelem) gazdagítják a pályaképet. Amely, így logikus, jobbára az időrenden nyugszik. A beszédes, jobbára az egyedi kötetekhez köthető fejezetcímek azért is fontosak – Daloló kedvű indulás a Gazdátlan évszak című kötetben; Elégikus hangoltság és disszonáns létérzékelés a nyolcvanas évek lírájában (Szemem parazsa mellett; Napok és szemek); Költői kiteljesedés az ezredváltó években (Nyáresti delírium; Októberi tücskök; Szomorún és boldogan; Apokrif litánia); Életútösszegzés a Napi gyász, napi vigasz című kötetben; stb. –, mert valójában a monográfia szerkezeti fölépítését dokumentálják.
A tudós, ám nyelvezetében sokszor lírai hangot is megütő szerző némelykor az életműből kevésbé ismert tematikákra – így az invenciózus gyermekversekre, a feleséget a családi szentély fő helyére ültető szerelmes versekre – is szán egy-egy, elemzések sorát magában foglaló futamot. A Mi is lennék? című vers taglalásakor – „ dalszerűen hangzó lírai miniatűr, mely feszes szerkezetével, nyelvi minimalizáltságával, áttetszően tiszta képi és gondolati megformáltságával kicsiket és nagyokat egyaránt meg tud szólítani” – bátran rajzol szinte meghökkentő, evvel automatikusan értéknyilvánító hátteret.
„A magyar és a világirodalmi kánonnal (Weöres, Dsida, Kányádi, Örkény, Wogelweide, Jeszenyin) párbeszédet folytató remeklés vallomásos önportrénak is kiváló, hiszen a mediterrán jellegű déli szél kellemesen simogató, a hársfa száz évekig is elél, a kék pedig alapvetően a lélekderű színe.” Igaza van Ködöböcznek, amikor úgy látja, hogy ebben a kis költeményben „az ember sorsképlete három apró gesztusba stilizálódik”. A korábbi nagy versek Alföld-futama – a mindent fölkavaró homokvihar, a szegénytisztességgel szolgáló kék égbolt, az „életbölcsőt és életteret jelentő természet” (Kiss) megannyi élménye: öröme és megpróbáltatása – a fönti remekben egy sóhajjá szelídül. Íme a csönd mint emberarc!
Ha a monográfus a szinte „semmitlen semmiben” is meglátja – invenciózus elemzéssel bizonyítja – az érték egyedül üdvözítő voltát, egy-egy „monumentális kompozíciót” vizsgálva hogyne lelkesednék a „sorsvállalás” és „sorsközösség” – a nemzetet fölemelő, a „magyarságversekkel” ébren tartó – erkölcsi példák sokaságán. A Böjti szél inspirációi között, széles a merítése, nem csupán Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty és Ady magyarságverseit említi, hanem a kortárs magyar líra azon remekeit is, amelyek Kiss Benedek halhatatlan költeményével harmonizálnak. Így mindenik darab – Juhász Ferenc: A tékozló ország; Nagy László: A Zöld Angyal; Csoóri Sándor: Idegszálaival a szél; Ágh István: A böjti szél fekete lovával; Baka István: Döbling; Nagy Gáspár: Világtemető – valósággal értékkijelölővé válik.
A monográfus legnagyobb érdeme, hogy szakmailag pontos, jól olvasható, élvezetesen megírt, a nagyközönség számára is fogyasztható könyvet tett az irodalomtörténet asztalára. Minthogy meg van győződve saját értékítélete helyességéről – ez tartást ad az alapos elemzéseknek –, még az általa becsült, egy-egy helyütt szigorúbban ítélkező kritikusokkal is tengelyt akaszt (hadd említsem csak a mesterként is tisztelt Görömbei Andrást mint vitapartnert).
Azonban apró pöttyök is színezik a kiváló munkát. A műfordító Kiss Benedek, itt vázlat is elég lett volna, sajnos, homályban maradt. Az Elérhetetlen föld fogadtatása kapcsán, és máshol is említett B. Varga Lajos kritikus mögött nem én búvok meg, hanem föltehetően a költőként indult (Varga Lajos), majd B. Vargává változott, és a későbbiekben Varga Lajos Márton nevet viselő kritikus-esztéta.
Magyar Művészeti Akadémia, Budapest, 2014.
