Artzt Tímea
A szürke vadász, avagy
a dögöket el kell takarítani
Danyi Zoltán: A dögeltakarító
Danyi Zoltán regénye, a srebrenicai mészárlások után húsz évvel, korunk idegengyűlölő közegében, rendkívül aktuális mélysodrású szöveg. A figyelemfelkeltő cím a szerb-magyar határ útszakaszainak állattetemektől való megtisztítására, illetve a délszláv háború etnikai tisztogatásaira, az áldozatok tömegsírba dobására utal. Az emlékei elől menekülő vajdasági férfi kísérletet tesz a közelmúlt értelmezésére a többszörösen szétesett Jugoszlávia területén. A szélgörcsöktől és vizelési gondoktól szenvedő „jugoszláviai magyar”, ahogy önmagát meghatározza, szeretné elhagyni Európát és a ketrecszerűvé vált Szerbiát, ahol a háború nem akar véget érni. A továbblépés érdekében a dögöket – a pusztító emlékeket – el kell takarítani.
A hét fejezetre (Amerika, A furgon, A természetgyógyász, Celia, Európa, A vacsora, A tenger) tagolt szöveg olyan utaztató, háborús és nevelődési regény, amely az identitás újraalkotásáról, a történelmi és társadalmi összefüggések feltárásáról szól. A cselekmény szűkebb időkeretét Ayrton Senna balesete (1994) és Radovan Karadžić hágai pere (2008) jelöli ki. Hőse egy veterán, aki diákéveit a hollywoodi filmek bűvkörében, Tito Jugoszláviájában, majd Milošević vezetése alatt élte, amikor spontán mítingekre, azaz nacionalista tüntetésekre vezényelték. Életútjáról annyit tudunk, hogy a háború kezdetén üzemanyagot csempészett, a benzinmaffia is beszervezte; Berlinből akart Amerikába szökni, de terve meghiúsult; visszatérve Újvidékre a szerb-magyar határt takarította két társával. A dögeltakarítók animális, groteszk lények: Brazo folyton köpköd, Od vizel, a főszereplő meg kövér galambokat ereget. Végül a szerb Dali megbízására felügyelte a maffiózó spliti nyaralójának falára tervezett mozaikkép kivitelezését.
A pontosan jelölt térbeli mozgás (Berlin, Pest, Szabadka, Újvidék, Belgrád, Temerin, Split) és a belső emlékidézés párhuzamosan fut, ám az időviszonyok utalásszerűek, nehezen rekonstruálhatók. A szerbek oldalán harcoló katona: „eleinte persze (…) azt hitte, hogy ők a legtökösebb legények, és hogy a háború nem más, mint a házak szétlövése és az asszonyok seggbe kúrása” (104.), később azonban átértékeli az eseményeket: „legközelebb, amikor besorozzák, azt is megkérdezhetnék tőle, hogy akar-e horvát nőket kefélni (…), hogy akar-e kefélni egyáltalán.” (115.) Összefüggéseiben szemlélve a délszláv háborút párhuzamot von a nácik és a szerbek etnikai tisztogatása közt: „most a falakra firkált szerb címer jelentette azt, amit ötven vagy hatvan évvel azelőtt a náci horogkereszt” (129.), de a horvátok túlkapásairól sem feledkezik meg Knin városánál, hogy kimondja sűrű szentenciáját: „mindenki belelőtt már mindenkit a Dunába, és mindenki többször is megkúrta mindenki anyját.” (114.)
Vannak visszatérő sorok (pl. a mindent lecsupaszító, mindent kicsontozó évekről), késleltetve kibeszélt történetek (pl. a horvát nő megerőszakolása), ezek és az idősík-váltások biztosítják a szöveg körkörös építkezést. Jelen és múlt az érzékelés és a felidézés során egymásba tűnik, az átmenetet csupán a gondolatjelek jelzik: „— Mentünk a harckocsi után, és ha az út szélén mozgást észleltünk, minden figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottunk, és addig lőttünk, amíg a mozgás meg nem szűnt. A megszállt területeket fésültük át. (...) — Talán az átkozott bakancs, a kásás hóval borított táj, vagy csak a hókotró, a furgon (…), de ugyanazt az izgalmat kezdtem érezni, mint amelyet a tanyák megtisztításakor.” (74.)
A háború összekapcsolódik a szexualitással, mintha mindkettőnek ugyanaz lenne a drive-ja, erre utalnak a falfirkák is Szerbia utcáin: „a nemi szervek helyére a nemzeti címerek kerültek, (…) később azután rájött persze, hogy lényegében ugyanarról van szó most is, amiről a nyilakkal átlőtt szívek és a szaggatott vonallal összekötött nemi szervek esetében, csak közben megváltozott a szenvedély iránya.” (129.) A regény legbrutálisabb alakja, Grb, aki nemcsak spermát, golyót ereszt egy horvát nőbe: „pedig ketten is vártak mögötte a sorukra, és a pisztoly még benne volt a nőben.” (81.) A főhős vizelete ehhez hasonló események hatására akad el.
A III. fejezettől előtérbe kerül a történelemszemlélet, a háború ideológiai értelmezése és az én-restauráció folyamata. A budapesti dugó leírása a Terror Házától a Magyar utca végéig, szomjúsággal és székrekedéssel terhelve, a főszereplő léthelyzetének metaforája: „nem más ő, mint aki beszorult a dugóba, és azután belehugyozott az ásványvizes palackba, (…) benzint svercelt a jugoszláv-magyar határon, (…) Berlinben sárgarépát evett, aztán telefingotta az utcákat, és az is ő, aki nem tud agyonnyomni egy svábbogarat, de a boszniai szerb vezér lábáról levágta a körmöket, (…) aki felszedte a dögöket, (…) aki megmagyarázhatatlan honvágyat érez, ha meglátja a Manhattan plakátját, és mégse fog eljutni Amerikába soha.” (200.)
A hős mindig beszél valakihez, aki nem hallgatja meg, talán éppen ezért keresi kényszeresen a füzeteket budapesti látogatásai során. Amerikai tintával akar írni, amerikai füzetbe: hogy a szerb gyűjtőtáborokat egyetlen jól irányzott rövid tőmondattal találja szíven. A füzetek egyelőre a kukában landolnak. (Amerika) A narratíva túlnyomó részt első szám harmadik személyű, mégis a belső monológ érzetét kelti, a Celia fejezet én-elbeszéléssel variálódik. A Celiával folytatott néhány napos viszonyról, egy orális aktuson túl, nem sokat tudunk meg. Ez a futó kaland mégis olyan mélyen bevésődik, mint a háború, mindkettőtől szabadulni akar. A körkörösség ellenére a valóságábrázolás mozaikszerű marad, ezt szimbolizálja a spliti nyaraló mozaikképe, illetve a hős törekvése, hogy kirakja Celia és P. szerelmi történetét. Hogy miért, az nem derült ki.
Az elbeszélő számára valamiért fontos P. (és a titokzatos szürke vadász), aki a főhőssel azonos helyekhez és személyekhez kapcsolódik: a dögeltakarítókhoz, Celiához, a természetgyógyász-hoz, aki a srebrenicai mészárlásokért felelősségre vont Radovan Karadžić boszniai szerb elnökkel azonosítható. A hős szerint „Celia nem más, mint a horvát hadviselés egy kifinomultabb formája, amivel a szerbeket most végképp tönkreteszik, mint ahogy P.-t is.” (132-133.) P. végül holtan bukkan elő A tengerből, míg alteregója megleli az egyetlen túlélési stratégiát.
Hősünk pokoljárása a lapályos Temerinbe egy dögökkel teli árokba vezet, ahol gyilkosok és áldozatok igazáról, az igazságok alá-, fölé-, mellérendelő viszonyáról filozofál. A felismerések azonban mindig elmozdulnak, akárcsak a körülött kigyúló majd elalvó utcalámpák. Végül a spliti katedrális tornyában új perspektíva nyílik: „mert úgy érezte, hogy meg tud végre bocsátani Újvidéknek, meg tudja bocsátani ezeket az elhibázott éveket.” (254.) Újvidék hófehérbe öltözik a főhős lelki szemei előtt, ehhez persze nagy képzelőerő szükségeltetik.
Danyi Zoltán kötetkompozíciója precíz építmény, amely a spontán szövegképződés érzetét kelti. Kifejezésmódja expresszív, tökéletesen simul rá Pesti Emma festményeinek (Itt élni, azt nem lehet… I-II.) felhasználásával készült borítója. Izgalmas, lendületes, változatos alkotás, mely a sérült és kicsontozott Ego egyensúlyteremtési vágyát veszi célba.
Magvető Kiadó, Budapest, 2015.
Megjelent a Bárka 2015/6-os számában.
