Benedek Leila
Közelítsünk a slam poetry felé
A Csider István Zoltán és Pion István szerkesztette Slam.Pont-kötetekről
2006 óta történik valami a magyar kulturális életben – vagy ha rögtön a probléma gyökeréig akarunk hatolni, a kortárs magyar irodalomban –, ami zajlik, alakul, formálódik, és egyre megkerülhetetlenebbé válik. Nyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a slam poetryről és a műfaj legnevesebb hazai művelőiről könyv szülessen. Eddig két kötet jelent meg a Libri Kiadó gondozásában, az első könyv André Ferenc, Mavrák Kata Hugee és Süveg Márk Saiid, a második Győrfi Kata, Simon Márton és Kövér András Kövi pályafutását mutatja be.
A slam poetry népszerűsége töretlen, a slammerek tömegeket vonzanak be a versenyekre, és a „tét nélküli” slam-estekre is, az irodalmárok azonban még mindig mintha széttárt karokkal állnának a jelenség előtt, a meghatározás, a kategorizálás kényszerétől megbénulva. 2014-ben heves vita alakult ki a Revizor Online-on a slam térhódítása kapcsán. A fő kérdés az volt, irodalomnak tekinthető-e a slam, s ha nem irodalom, akkor mégis mi? Performansz? Színház? Egy előadói műfaj? Braun Barna, a vitaindító cikk szerzője szerint a slam poetryvel az a legnagyobb baj, hogy nem alakult ki kritikai beszédmód a műfajról, amelynek elsődleges akadályát a szerző abban látta, hogy a slammerek közössége meglehetősen zárt, és a slamre néha fintorgókat rögtön „állott szagú álértelmiségi sznobizmussal” vádolják. Simon Márton slammer éppen az ellenkezőjét állította cikkében: ő a slammer-közösséget nyitottnak és a kritikára fogékonynak látta, és bár a Téreytől származó alapfeltevéssel egyetértett, miszerint, ahol nem csak a szöveg számít, hanem a performansz is, az nem irodalom, úgy vélte, a slam elvégzi azt a feladatot, amit a kortárs magyar líra képtelen: az emberekhez tud beszélni. Simon Márton szerint a slam költészet, de nem irodalom, szövegalapú, de előadói műfaj, egy kultúrmisszió. Ezzel azonban máris visszakanyarodunk Braun Barna felvetéséhez, ami azért nem teljesen jogtalan: akkor mégis milyen szempontrendszer szerint kellene megítélnünk a slam poetryt, a slam-szövegeket?
Konszenzus talán azóta sem született a kérdésben, és ennek elsődleges oka az lehet, hogy még mindig túl keveset tudunk a műfajról, a művelőiről, a slam poetry-estek közönségéről. A Csider István Zoltán és Pion István szerkesztette Slam.Pont-kötetek pontosan ezt az űrt kívánják betölteni.
A kötetek felépítése kötött. A slammerek először egy hosszabb, majd egy rövidebb, kérdezz-felelek interjúban mesélnek magukról, aztán következik egy fejezet, melyben az adott slammer egy versenyre való felkészülésről vagy egy slam megírásának körülményeiről mesél. Ezt követi a slam, amelynek immáron megismertük a keletkezéstörténetét. Ezután az első kötetben Nádasdy Ádám, a másodikban Kálmán C. György kommentárjai következnek, majd egy olyan slam-szöveg, melyhez a szerző lábjegyzetekben maga is kommentárokat fűzhet. Ezek a jegyzetek megmagyarázzák, mit jelent egy-egy sor, utalás vagy kitekert szójáték. A szövegek végén egy ún. QR-kódot találunk, amely egy megfelelő telefonos applikáció segítségével az adott szöveg előadásának YouTube-linkjére navigál.
Csider István Zoltán és Pion István kérdéseikkel ügyesen körvonalazzák azokat a problémákat, amelyek a slam poetry műfajával kapcsolatban előkerülnek, de marad még idő a bemutatott slammerek megismerésére, a szövegeik elmélyültebb tanulmányozására is. Az első kötetben Süveg Márk Saiid felidézi az első magyar slam-eseményt, ami 2006-ban került megrendezésre a Műcsarnokban. Annak a rendezvénynek még az volt az alcíme, hogy Költők a rapperek ellen, és Saiid visszaemlékezései alapján a költők akkor, ott még tényleg inkább rappeltek, mint slammeltek. A kötet első beszélgetéséből máris szépen követhető, hogyan lett a slam poetry slam poetry, hogyan alakultak ki a Kőleves, a Pilvaker és a Mika slammer-közösségei, hogyan kezdett el a műfaj popularizálódni. A Mavrák Kata Hugee-val készített interjúból pedig megismerhetjük a slam poetry-versenyek szabályrendszerét, hiszen Hugee kezdetben még inkább szervezőként, majd később „host”-ként volt jelen, azaz konferált. Ha nem láttunk még igazi slam poetryt, ebből az interjúból pontosan rekonstruálható a verseny menete, a zsűrizés, a pontozás mikéntje. A versenyekkel kapcsolatban gyakran felmerül az a kritika, hogy a versengés és a hatásvadász sallangok sok esetben a szövegminőség rovására mennek. Mavrák Kata Hugee szerint azonban mindez csak keret, ami játékosságot csempész az estébe: „(...) vannak a havi kluboknál adott esetben fontosabb versenyek is, ezekre nem véletlenül hívunk szakmai zsűrit, költőket, dramaturgokat, rendezőket, akiket még véletlenül sem lehet megvenni egy-egy szimplán hatásvadász, tartalom nélküli gesztussal.”
A slammel kapcsolatban talán az egyik legfontosabb kérdés, hogy miben áll a műfaj népszerűsége, mitől vonz be egy-egy slam-verseny vagy slam poetry-est több száz embert (és főként fiatalt), míg egy hagyományos kötetbemutatót (akár interaktívabb, felolvasós, zenés estet) jóval kevesebb érdeklődés övez. A megkérdezett slammerek többsége a műfaj töretlen népszerűségét a közvetlenségben, őszinteségben látták. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a slam színpadán „bármit szabad”, bárki, bármiről, bármilyen stílusban elmondhatja a véleményét. Sokszor elhangzik a slammel kapcsolatban, hogy erősen közéleti, sokszor reflektál aktuálpolitikai történésekre. Simon Márton a második kötetben arról beszél, hogy a slam fontossága a műfaj demokratikusságában (is) áll: „Ez a slam nevű valami szervezett kereteket biztosít mindenkinek, aki három percig beszélni akar – ha verset olvasna, olvasson azt, ha panaszkodni akar, panaszkodjon. (...) És ez mindenkire érvényes. Ettől elképesztően jó. Ez - az én olvasatomban – „A” lehetőség a megszólalásra. Ettől demokratikus, ettől változatos, ettől él.”
Az interjúk és a kötetekben olvasható slam-szövegek alapján kirajzolódik két jellemző megszólalási stílus. Míg egyes slammerek kifejezetten közéleti, a kortárs kultúrára reflektáló témákról beszélnek, mások inkább személyes problémákkal, egyéni identitásproblémákkal foglalkoznak szívesebben a színpadon. Érdekes megfigyelni, hogy a kötetben bemutatott erdélyi slammerek, André Ferenc és Győrfi Kata mindketten inkább az utóbbi (a személyesebb) vonalat képviselik. André Ferenc a vele készített interjúban sokat mesélt az erdélyi slam-közösségről és arról, miben különbözik az erdélyi és a magyar slam: „Elsősorban hangulati különbségekről tudok beszélni. Erdélyben is erős a közéletiség a szövegekben, de konkrét pártpolitikai utalásokkal eddig nem nagyon találkoztam. (...) Nem tabu a politika, de az erdélyi slammerek kevésbé tematizálják, (...) ott a mindennapokban, az emberek közötti kommunikációban sokkal erősebben jelen van ez a probléma.” André Ferenc, Erdély első slambajnoka úgy látja, az erdélyi irodalmi közeg nagyon erősen pártolja a slamet, nincs olyan erős ellenérzés a műfajjal szemben, mint Magyarországon. A Kövér András Kövivel készült interjúból pedig a vidéki, pécsi slam-tendenciákat, jellegzetességeket ismerhetjük meg jobban.
Az interjúk több rétegben segítenek megérteni a slammel kapcsolatos problémákat, a különböző, más-más nézőpontból beszélő slammerek segítenek körvonalazni a műfaj sajátosságait, igyekeznek tisztázni a slammel kapcsolatos előítéletek forrását. A slam-szövegek élvezeti foka írásban jóval kevesebb, és kötetben olvasni az alapvetően színpadra szánt (és sok esetben valóban csak a színpadon, akkor és ott működő) szöveget kevésbé izgalmas, a második Slam.Pont-kötetbe mégis jóval több slam került bele, mint az elsőbe. A slammerek az interjúkban reflektálnak is erre a problémára, szerintük is furcsa élmény a slam-szövegeket írásban olvasni, hiszen a slam poetry tulajdonképpen alkalmi költészet, a slammerek nem írnak „csak úgy” slamet. Győrfi Kata (aki nem ritkán énekel is slammelés közben) azt mondja: „Úgy érzem, hogy így veszít a szöveg magából, hiányzik belőle az előadás. (...) Ez számomra valóban egyszeri. (...) A szöveget is csak azért írom le, hogy megmaradjon nekem. Ha lenne olyan képességem, akkor csak magamban oldanám ezt meg, le sem írnám.”
A végső következtetést talán Simon Márton mondja ki a legegyszerűbben: „Az alapvető gond az volt, hogy az újságírói túlzásokon való megsértődéseken és a lekicsinylő megjegyzések miatti kommentháborúkon csak igen nehezen jutottunk túl. Van tehát egy olyan problémánk, hogy egy eleve szabálytalan, itthon végképp nagyon fiatal műfajt akarunk késznek és vitára érettnek tekinteni, pedig ez nincs így.” A Slam.Pont-kötetek remek lehetőséget biztosítanak arra, hogy a slam poetryt mint műfajt közelebbről is megismerhessük, hogy akár látatlanban is körvonalazódhasson bennünk, miben is rejlik ennek az újdonsült megszólalási formának a varázsa. Az írott slam-szövegek pedig talán rögzíthetik a műfaj változatosságát, folyamatos formálódását, fejlődését. Hiánypótló kötetsorozat a Slam.Pont, hiszen elindítja azt a folyamatot, amely a slam poetryt valóban vitára, kritikára éretté teszi. Az eddig megjelent két kötettel azonban ez még nem ér véget, a következő könyvben Bárány Bence, Gábor Tamás Indiana és Laboda Róbert fog bemutatkozni.
Megjelent a Bárka 2015/5-ös számában.
