Kritikák

 

Fekete Marianna

 

Szonett, szonett, szonett,

avagy képolvasatok és adventi stációk

Markó Béla: Elölnézet, Markó Béla–Részegh Botond: Passiójáték

 

Markó Béla két utóbbi verseskötete újabb bizonyítéka annak, hogy a szerző erőteljesen vonzódik a kötött formákhoz. Ahogy korábbi szonettköteteiben is láthattuk már, mesterien fejezi ki magát a tizennégy soros zárt formában. Talán ezt a középkorban született négystrófás versformát tartja legméltóbbnak gondolati-tárgyias és istenkereső tartalmak kifejezésére. Az Elölnézet és a Passiójáték verseinek központi kérdése a teremtés. Nemcsak az isteni, de az emberi alkotás minden formája érdekli, legyen az versírás, festés, rajzolás vagy építészet. Ez utóbbiak, vagyis a képzőművészet, a poézisre inspirálóan ható emberi alkotás kap nagy hangsúlyt az Elölnézetben.

Már a kezdővers két egymásra rímelő teremtő emberi cselekvést jelenít meg; a szonettírás folyamatát lázasan lüktető szeretkezéshez hasonlítja, melynek alanya a költő, tárgya, eredménye a beteljesülés, a kész vers. Ennél személyesebb vallomást nem is tehetne író: elemi szenvedéllyel beszél mesterségéről, az írás hajtóerejét az utódnemzés ösztönével vonja párhuzamba.

marko_elolnezet.jpgMások alkotása, a valóság egy-egy képi interpretációja nagy hatással van Markóra (ezt is megtapasztalhattuk már korábbi köteteiben), olyannyira, hogy költői programjává teszi versbe fogalmazni ezekhez fűzött észrevételeit, továbbvinni, gondolatban továbbrajzolni, -festeni, amit egy-egy kép, épület látványa kelt benne. A műalkotások olvasatai ezek a szonettek – kedves versformájában fogalmazza újra a szívéhez valamiért közelálló képeket.

Legkedveltebb festőinek – Rembrandt, Csontváry, Salvador Dalí, Pablo Picasso, Caravaggio – több alkotására is reflektál a kötetben. Az egyik szonett Rembrandt rézkarca, a Szükségét végző nő kapcsán a művészet érzékiséget sugárzó teremtő erejéről szól. Őszinte nyíltsággal mutatja meg mindkét alkotó – író és festő – az emberi testet és annak működését. Markó továbbgondolja a fantáziát megmozgató, naturalista képet: „s egy pillanatra éppen senkitől / nem szégyell semmit, vaskos testű Vénusz, / nyűtt száj itt fent, nyűtt vulva ott alul, / és így is izgat, hogy tán belehull / festékes ujjként az elernyedt pénisz” (A művészet hatalma, 12).

Előfordul, hogy továbbszőve az eredeti képi gondolatot, kiemel egy részletet, továbbrajzol egy alakot, kiegészít. Így ad új értelmezést például Csontváry egyik legtalányosabb festményének, a Hídon átvonuló társaságnak. Ebben a versben a híd víz fölé hajló asszonyi háttá metaforizálódik: „akár egy asszony vízre hajló háta, / ahogy mosakszik, és közben kitárja / ágyékát teljesen, s magára lát, / […] de lábujj és kézhegy közt tulajdonképpen / csak arra jó a test, hogy összeérjen / a föld az éggel, aztán partra dob” (Áram, 59).

Az olvasó többféleképpen nekifoghat a keltezés szerint sorba rendezett versek olvasásához. Választhatja, hogy először ezeket a reflexszonetteket olvassa, és csak azután a többit. Ha ennél a változatnál marad, még mindig dönthet arról, hogy előbb az eredeti alkotással ismerkedik meg, vagy a verssel, amely annak nyomán keletkezett. Mindkettő élvezetes játék, és nem is feltétlenül kell megmaradni az egyiknél, mindkettőt ki lehet próbálni.

Valamennyi vers miniatűr képként is felfogható, amin lendületes szóvonalakkal rajzol újra egy-egy alkotást, vagy eredeti módon örökít meg valami arra érdemest. A kertet (Áldozat, Mennyei zápor), a tengerpartot, a tengert (Mindent abbahagy), egy festő műtermét vagy éppen a megfoghatatlan és ábrázolhatatlan Istent: „Mert önmagában, persze, láthatatlan, / saját képében sehol sem lelem” (In contumaciam, 53).

Az isteni teremtés folyamata Markó lírájában legtöbbször a kert arculatának változásaiban érhető tetten. A helyszín, az örökké változóban lévő kert, a lírai én mindenkori állapotának kivetítődése, ugyanakkor az inspiráció forrása is. A kötet verseinek egy része is idevezet, a virágokkal, majd terméssel terhes, az évszakokkal folyton változó helyre. A kert motívumai sejlenek fel a lélek belső tájait mutató, filozofikus lírában is: „Nincsen már titka a jázminbokornak, / ha végighömpölyög kívül-belül / az ágakon a fény, […] és már érthető, akár / a semmit el nem titkoló halál, / hogy addig élsz, míg van mit rejtegetned” (Múló sötét, 63).

Ha a kötetnyitó vers egy lehetséges fogantatás, szonettnemzés pillanatait tárja elénk, akkor az utolsónak a halállal kell foglalkoznia. Markó nem is okoz csalódást, hiszen a Téli ars poeticában a költői önarckép elmúlással terhes jelképekkel telítődik (csontváz, koponya, szétfoszló lélek): „mert szűnik úgyis az emlékezet, / s nincs is szükség rá, szétfoszlik a lélek, / és elszór minden összegyűjtött képet, / […] s mint koponyán, Isten grammatikáján / csupán múlandó arcok látszanak” (106).

***

Amíg az Elölnézet két év termésének száz szonettjét foglalja kötetbe, addig a Passiójáték 2013 adventjében íródott, mindössze két hét alatt. A keresztény ember ilyenkor a Kisjézus eljövetelét várja. Markó ezzel szemben szonettkoszorújában a halálra készülődés folyamatát bontja ki. Ezt a részletet mintegy kiragadja az előző kötetből, és alaposan górcső alá veszi. A kérdés: miért épp advent idején szól erről? A kezdetben ott a vég – mindkettő véres és fájdalmas, az érkezés és a távozás is. Krisztus úgy születik a földre, mint más halandó, majd Isten fiaként úgy hal meg, hogy előtte tisztán látja a saját halálához vezető, fájdalommal teli utat. A Megváltó szenvedéstörténete ihlethette az élete delén túljutott költőt, hogy éppen karácsonytájt előretekintsen az időben, és gondolatban végigmenjen a még hátralévő, stációkkal tűzdelt úton. Párhuzam húzható a költői én és az istenfiú földi szerepe között. Mindketten húsból és vérből formáltak, vagyis testük romlandó, ugyanakkor törekvéseikben szellemük, szavaik halhatatlanságát célozzák meg.

Bátorság kell szembenézni a véggel, amelyet a kötetben betört koponya testesít meg: „Csorog a fény a megnyílt koponyából” (1.). Erőteljes indító, ugyanakkor a véget is előrejelző kép. Idejutsz, barátom te is, én is, és minden halandó! Ennyi marad belőlünk fizikai síkon – az olvasó ezt az üzenetet dekódolhatja. A tizennegyedik szonett utolsó sora visszatér ehhez a képhez, koszorúvá kapcsolva a verseket, így fogva keretbe az emberlét titkait feszegető kötetet. A csorgó fény a belső tartalomra asszociáltat, a lényegre mutat. A koponyából fakad, s ami bent van, az az igazán értékes, azt kell kutatni. A fény az értelem vagy az isteni kinyilatkoztatás szimbóluma a művészetben. Nem a shakespeare-i „lenni vagy nem lenni” dilemma foglalkoztatja a lírai ént, mert az elmúlás nem választás kérdése, az úgyis bekövetkezik, inkább az élő és élettelen anyag közötti különbséget kutatja, az érdekli. Az élet és a halál mezsgyéjén járva képeket gyűjt: „mert kiürül a kert, ha terveit / felejti, s most éppen nem tud magáról” (1.), „s kilép a lélek régi otthonából” (3.), „s hűlt korpuszát keresve, körbe-körbe / szálldos egy tollpihe, aztán kihull / az Úr kezéből, és elcsitul, / hiszen sötét lesz bent talán örökre” (4.). A talán szó utal az emberi egzisztencia bizonytalanságára. Nincs biztos tudás a halálon túliról. Valami mégis bizonyos: a test itt marad, de a mozgató valami nélkül kettéválik a két állapot. Mint a koponya, amely elgurul egy ásatáson a hústól és inaktól megfosztott csontváztól. A lét és nemlét között történik valami: „és ismét titok, / ami tudott volt csecsemőkorától, / hogy halálába belenő, akár / a bukdácsolva repülő madár” (3.). Ez a bizonytalanság a mozgatója az emberi alkotásnak, művészetnek, az összes eddig létezett és ma is létező kultúrának. Ugyanakkor, mint minden alkotás, az ember is – Istené – pusztulásra ítéltetett. A gondolatmenetben idáig jutva azt hihetnénk, hogy a kötet szonettjei az elmúlás miatt érzett letargiát éneklik meg, ezzel szemben a lírai én csupa kétely, vívódás: „s az sem jó már, hogy látszol és kilátszol / a többiek közül, mert így hiába / néznek megváltóként Isten fiára, / ha azt hiszik, hogy téged elkerül / végül a pusztulás, s nem halsz meg értük” (5.). Igével, mozgással tele az iménti öt sor, ahogyan a vers többi sora is, s a kötet valamennyi szonettje. Így teremti meg szerző a halál és a még cselekvőképes, az elmúlással farkasszemet néző ember dinamikus szembeállását.

A koponya motívum végigvonul a köteten, és nem csupán a szonettekben, hanem a könyvpassiojatek.JPG tusrajzain (Részegh Botond munkáin) is. A barna, a fehér és a csonton átütő, alvadó vérre emlékeztető feketés-ciklámenes színekkel rajzolt, maszatolt képek az elválasztó felületet, a koponyát ábrázolják, ami a versekben is mint a belső és külső világot elhatároló csonthéjképződmény jelenik meg. Mint a test egyik alkotója, melynek kettős funkciója a védelem és az elválasztás. Az utóbbi elkülönüléshez, az embertársaktól való elzártsághoz vezet: „úgy gondolsz rá te is, mint börtönödre, / ami elválasztott mindenki mástól, / a csont, a hús, a bőr, az illatok, / hogy ők ott vannak, és én itt vagyok” (5.). A nyolcadik szonett az egyén különállását, örökös magányát a mondatot nem alkotó, kontextus nélküli szavakhoz hasonlítja: „s ha szólnál, / szavakkal szólj, ne mondattal, Uram, / hiszen külön vagyunk, nők, férfiak, / még a testrészek is, akár a szótár” (8.). 

Az individuum anyagba bezártsága ugyanakkor oldódik a halálban, ahogyan az anyag is újra alkotóelemeire esik: „A test, amely olyan könnyen lebomlott, / mint orsóról a letekert fonál, / emlék csupán, de minden sejtje boldog, / hiszen szabad, s végre szabadon áll” (14.). A kötelékeitől megszabadult anyag a lebomlás során – sejt, molekula, atom – visszanyerheti korábbi omnipotenciáját, vagyis azt az állapotot, amikor ismét bármi lehet belőle.

A későbbi, a szétesést, darabokra hullást sugalló képek az emberi és krisztusi történet végét vizionálják: „Se láb, se kéz, se száj, se szem, se homlok / nincsen sehol, csak formátlan gubanc, / […] ahogy leválik rólam szóra szó, / mert egytől egyig szétválasztható” (11.).

A kint és a bent különállása további versképekben is ábrázolódik: „Ismét a vér, genny, nyál, könny legbelül, / és ismét legkívül a végtelenség, / vagyis hitetlenség s reménytelenség” (7.), „kívülről hull a könny, s nem oltja ki / a fájdalmat” (8.). A hetedik szonett az emberi képzelet gazdag teremtőerejét állítja szembe a sivár külső valósággal. Az éneklő rigó a belső, költői hangot szimbolizálja: „rigó fütyül bent, képzelt fák hegyén, / s kint száraz minden, sodródik zörögve” (7.).

A hatodik szonettben egy bolygóméretűvé tágult Krisztus-fej rajzolódik ki, amelyen a sebek a Föld tengereiből lassan előbukkanó, sistergő, rózsaszín korallzátonyok, a bolygó arculatának legújabb képződményei. A folyamat a teremtés, teremtődés folytonosságát hangsúlyozza, a változás, alakulás, átalakulás, formálódás állandóságát, amelynek során a Veronika kendőjébe temetett Krisztus-arc égboltnyi méretet ölt: „s akár egy kendő, már csak másolat / az ég, mert egy-egy arcvonásodat / idézi, végre nem vagy egyedül” (6.). A vers a keresztúton végbement változások kozmikus kivetítése, amelynek során a képmás által megkettőzött arc keletkezik, az ikon. Ez a momentum az emberisten vagy istenember kettős identitásának születése, amikor is felvetődik a kérdés: ki kit teremt? Az ember formálta saját képére az istent, vagy az isten alkotta meg úgy az embert, hogy magát láthassa benne?

A lírai ént a születés és a halál között a földön töltött idő eseményei helyezik bele a halált tudatosan fogadó Megváltó szerepébe. Alkotás közben ő is végigjárja a saját kálváriáját, cipeli keresztjét, ahogyan egykor Krisztus, míg tizennégy stáció után feljutott arra a bizonyos hegyre, ahol küldetése beteljesült. A Koponyák Hegye jelképesen és valóságosan is az elődökre, a többi megfeszített halandóra utal. A szenvedéssel teli közös sorsból származik Krisztusnak, a kiválasztottnak, az Isten fiának emberi minősége, míg más halandónak, a költőnek – kiben „rigó fütyül a képzelt fák hegyén” – az alkotás, a teremtés képessége adományoz isteni minőséget.

A nyolcvanas évek végi Költők koszorúja és Szerelmes szonettkoszorú után Markó Béla immár harmadik szonettkoszorúja aktív, mentális készülődés a halálra. A tizennégy vers egy-egy állomás azon az úton, mely a mestermunka megszületéséhez vezet, akárcsak a tizennégy stáció, amelyen át Krisztus is eljut a keresztre feszítés helyszínére – karácsony előtt naponta íródik egy-egy sor a mesterműben. Mindezt felfejtve válnak érthetővé a nyitószonett sorai: „s betűk vannak megint, nincsen szöveg, / míg aztán összeáll, és már fonákról / látom, amit csak színről néztem eddig” (1.) – Jézus kálváriáját járja végig a szerző, de most empatikusan, az ő szerepébe bújva, vagyis belülről, fonákjáról látja és láttatja az eseményeket. Ő az, aki a keresztet cipeli, miközben tudja, nem tehet csodát: „mert mindenképpen vinnem kell tovább, / aki vagyok, s nem azért, hogy csodát / tegyek, nincsen csoda” (7.). És ő lesz majd, akit a keresztre felszegez a „rutinos mester”: „ki megnyálazza itt is a szeget, / hogy könnyebben bemenjen, ha lehet, / pedig a fával, vagyis a kereszttel / a vas már nedvesen találkozik, / ha átcsúszott a húson” (11.). Kínzó gyanúja az, hogy szavakból rakott építménye, szellemének megtestesülése, a megváltó testéhez hasonlóan darabjaira esik majd szét: „megváltozik / a múltam is, és nézem elszörnyedve, / ahogy leválik rólam szóra szó, / mert egytől egyig szétválasztható” (11.). S ha mégis (akár kétezer évig) megmarad a szavakból teremtett mű, akkor sem bizonyos az ilyen-olyan értelmezések, olvasatok általi szellemi újjászületés: „s azt is sikernek tartja közben / sok néző, érzem, hogy kiment belőlem / minden mocsok, de úgy sem tartható / tovább, közösnek, más szóval üresnek / kell lennem, hogy bennük újjászülessek, / s mind fáj ugyan, mégsem vállalható” (12.). Az utolsó előtti stációvers ki is mondja kereken: „Mind fáj ugyan, mégsem vállalható, / hogy ők majd én leszek, első személyben / és egyes számban élhetünk csak ébren, / fájdalmunk, úgymond, magában való” (13.).

A két utolsó stációszonettben megjelenik a női princípium, amely eddig a férfi történetből kimaradni látszott. A tizenharmadik szonettben az enyészetnek induló „véres Isten-arc asszony-ágyék”-ként tárulkozik, felvillantva egy újabb élet lehetőségét. A mesterszonett előtti költeményben pedig már egyértelműen fogalmaz, az újra omnipotenssé váló anyag, élve szabadságával, újabb megnyilatkozási módot keres, azaz újabb Máriát, „hogy szülje meg s feszítse rá fiát” (14.).

Az olvasó előtt fokozatosan nyílik meg a mesterszonett, amelynek minden sora egy-egy költemény kezdőlépcsője. Ez a fokozatosság teszi izgalmassá a megismerést, hogy miként bomlik ki az utolsó vers lapról-lapra, és mi az a többlet, amelyet az összerakott sorok kiadnak – lesz-e megnyugtató vég? Egyáltalán milyen a vég? Mire fut ki a történet, az emberisten története? Az összegző szonett sorai új kontextusba helyezve, más hangon szólnak – önmegszólító, istenszólító, istenkereső verssé állnak össze, aminek veleje ez a kérdés: „sodródik zörögve / kihúzott fogként egyszülött fiad / s ez sem te vagy, hát akkor te ki vagy” (15.).

 

Jelenkor Kiadó, Pécs, 2014.
Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2015.

Megjelent a Bárka 2015/5-ös számában.


Főoldal

2015. november 24.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png