Novák Zsüliet
A parasztbarokk margójára
Hartay Csaba: Nem boci
Tapasztalatom szerint (is) az emberek sokszor ostobán reagálnak, amikor megtudják, hogy az ember családja marhákat tart. Ennek kapcsán rengeteg öltönyös-kosztümös városi ember osztja meg azon vágyát, hogy egyszer ki fog törni a menedzserlétből. Vásárol vidéken egy régi parasztházat, állatokat fog tartani, GMO-mentes zöldségeket termeszteni. Megtalálja a lelki békéjét, azontúl a zent, meg a csít is, mert minden reggel kimegy az udvarra friss élelemért, majd napközben kicsit elkapálgat, megetet, esténként pedig a tornácról fogja nézni a horizont alá bukó éltető napkorongot (“Olyan aranyos egy kisboci, nem gondoltál még arra, hogy hazavigyél egyet?”, “Szoktad simogatni a teheneiteket?”).
Nem újdonság ez. A tapasztalat az, nem a politikai berendezkedéstől függ, mikor éled újjá a parasztbarokk. Erre a néhány éve visszatérő társadalmi jelenségre adott reflexiója Hartay Csaba Nem boci című könyve, ami nem más, mint regénynek álcázott novellák sorozata. Vagy talán pont fordítva.
Hartay több irányból bebiztosított, sokféle anyagból összegyúrt kötetet produkált, amelynek frissessége és újszerűsége minden bizonnyal további rajongókat fog bevonzani a szarvasi őstermelő köré. A recept a következő: vegyünk egy sokak számára kicsit sem hétköznapi helyszínt és az ahhoz kapcsolódó tevékenységeket, melyek fotogenitása exponenciálisan megnő, ha szépirodalmi műként láttatjuk viszont. Keressük elő a múltból hebehurgya, vicces vagy fárasztó beszélgetéseinket, írjunk hozzá még néhány hasonlót, dobáljunk bele mindenféle izgalmas karaktert, akiknek puszta megjelenése a regényben már önmagában garantálja a kívánt hatást (gondoljunk csak az Üvegtrigris kultikus szereplőire). A történetiség lehetőségét ügyesen kiiktathatjuk az egymástól független epizódfüzér-szerkezettel, és már kész is a tehenészregény.
Az eredmény; ahhoz, hogy egy jelenet működjön, olyan egyszerű kellékek is elegendőek, mint egy (vagy több) ember és a tehén, mint összekötőelem. Hartay a takarékos történetmesélés híve. Minden egyéb dramaturgiai eszköz csak fölösleges csicsa, mellyel nem rontja el a már meglévő helyzetet. Eleinte hiányolja az ember a bővebb leíró részeket, mert, hogy a poént lelőjjem, egy tehenészet működését pont nem fogja megismerni senki a kötetből. De miért is kellene. Ugyanakkor bizonyos pontokon egy novella sokkal tovább tart, mint az szükséges lenne, és itt nem (csak) arról van szó, hogy túl vannak beszéltetve az egyes események, hanem hogy miután az összes érdemi történésen túl vagyunk, a jelenlévők még percekig dumálnak a nagy semmiről, vagy tart a belső monológ úgy, hogy sem az elbeszélőt nem érdekli a saját élete, sem minket (A piszkos).
Napjainkban az önálló epizódokra épülő szerkezetű könyv reneszánszát éli. A Nem boci meglehetősen felduzzasztott kötet a maga 50 “rusztikus történetével”, és véleményem szerint fölösleges volt ragaszkodni ehhez a kerek számhoz. Hartay nem is tud minden novellában újat mondani. Persze ebben a műfajban ezt nem is feltétlenül kell. A nagyobb baj, hogy még új poént, olykor, urambocsá\\\\' már jó poént sem tud mondani (“Fáj még?” “Á, nem nagy ügy, egycsont beforr.”, “Nem akarom elmondani, mert ez a téma nem pulpitus.”)
Könnyed, felszabadult részekből áll össze az egész, minimalista képekkel operál, néhol amatőrnek tűnő (Egy tehén fénykora, Botrányos vizsgálat), máskor precíz beállításokból (Én ébresztem a vekkert, Silány siló, Tizenéves traktoros) áll össze a novelláskötet. A szikár valóság és a szárnyaló képzelet folyamatos feszültsége uralja a történetet, valahol a szürrealizmus, a maró szatíra és a szívszorító dráma határán.
Egy olyan alkotásban, amelyben nincs lebilincselő történet, nincsenek káprázatos helyszínek, vagyis van egy, a tehenészet, a karaktereknek kell elvinniük a sztorit, ráadásul csupán néhány sornyi vagy oldalnyi jelenetben kell valami emlékezetessel bevésődni. A “variációk egy témára” típusú könyveknek mindig az a veszélye, hogy az egyes kisprózák nem azonosan sikerülnek jól, felborul az egyensúly, és az ember óhatatlanul is elkezdi összehasonlítgatni őket. Ennek feloldásaként a szerkesztés folyamán gondosan keverődtek a kidolgozott és odavetett szövegek. Ettől viszont még nem lesz homogén a szövegtest. Az egységes “agrár-legendárium” nem valósul meg.
A novellák között kulcsszerepet játszó tehenészet és gazdaság motívuma biztosít kapcsolatot a holt időben, amely néhol élénk, nagyszerű és hiteles dialógusokkal, néhol pedig kínos csendekkel, mellébeszélésekkel egészül ki, megörökítve a mindennapok jelentéktelennek tűnő, szinte minden drámaiságot mellőző mozzanatait (dolgozni kellene, de ezt jobb lenne munka nélkül megoldani, meg egyébként is megcsinálhatná más, úgyis mindenki hülye, béna, szemét... stb.). Az időnek nincsen jelentősége, hiszen ha valaki kiesik is a világból, egymásnak adja át a stafétát a traktoros, a takarítónő, a takarmányügynök, de még a tulaj is. Így volt ez régen is, így van ez a jelenben is. A szereposztás szélsőségesen eklektikus és különleges. A dolgozók (vagy nem dolgozók), jóakarók, mindent jobban tudók, simlisek ábrázolásának eredménye a válogatott különcök hiteles jellemábrázolása. A személyek leginkább cserélődnek, ám nem fejlődnek. Mindez egy tehenészet díszletében rögzítve állóképpé, amely leképezi az egész kis magyar társadalom felépítését. A szituációkkal azok is találkoztak, akik tehenet még csak kilós kiszerelésben láttak. Hartay szereplői a gazdaság életében egyszerűen csak vannak. Elvannak. A jellemük állandó, a legtöbb esetben egydimenziós.
Azonban a tulajdonos és apjának alakja jóval árnyaltabb és sokrétűbb a többinél. Ezekkel az írásokkal Hartay engem kilóra megvett (Költészetből nem lehet megélni, Tehénszeretet, Kelni kell, Régen máshogy jobb volt, Konyak a hűtőben, Én tudtam, hogy nem halt meg, A magtár leleplezése). Kapcsolatuk éppen annyira szép és nehéz, amilyennek egy szülő-gyermek kapcsolatnak lennie kell. A szándékoltan könnyed, szórakoztató tehenészregénynek ők adják meg az igazi mélységet. A velük kapcsolatos írások megfontoltak, pontosak, kevésbé töredékesen komponáltak. Attól pedig, hogy azt látom, a szerzőnek ez ennyire számít, mindinkább beszippant kettőjük világa. Az apa már nem él, és halálával nyert jogot arra, hogy a cselekedetei, mondatai fölidéződjenek, a jelen eseményei tükrében önmagukon akár túl is mutassanak. A valóság mindig csak a tényállások összessége, színezetük azonban folyamatosan változik. Ezek a novellák tulajdonképpen a fiú tudatában peregnek, szubjektív emlékmorzsák keverednek a retrospektív kitekintésekbe. Alapvetően azonban az elbeszélő mégis objektívnek tetsző, a tényeket megörökítő lenyomatot készít, mint, aki az „így volt” élmény minél pontosabb rekonstruálására törekszik. Olykor a mások által megörökített élményt interiorizálja, de az nem derül ki, ezeket az apától tanulta-e el, vagy a telep vezetője nem is lehet nagy mértékben másmilyen ember. Az elbeszélő tárgyszerű, objektívnak tetsző alakot hív életre a szülő alakjában, egy távolságtartóan kimért viszonyt. Nem igazán raktároz bensőséges, a viszonzott szeretet kinyilvánításán alapuló emlékeket, mégis bizonyosak vagyunk a szeretetben, ami a kölcsönös egymásra figyelés nyelvén nyilvánul meg. Az apa autoritás, talán példakép is. A fiú is autoritás, talán büszkeség tárgya is.
Mint kiderül, a tehenészet jelenlegi vezetője, a fiú ebbe született, neki már gyerekkorában is a takarmányozási napok rubrikáit kellett kitöltenie. Ő már belenőtt egy világba, aminek megvan a sajátos normarendszere, erkölcsi fundamentuma. A létének keretet ad ez a karakteres forma, személyiségfejlődését determinálta a tradíció.
A fiú legfontosabb játszmája az apa emlékével zajlik. A más szereplők által elbeszélt novellákban is felbukkan az alakja. Hogyan cigarettázott az irodájában, hol tartotta a konyakot, milyen ember is volt. A jelenben és a múltban is föl-föltűnő figura talán az apa és fiú történetének szükségszerű egybeesését jelzi előre. Az olvasó adhat választ a fiú ki nem mondott sejtésére, miszerint mindebből következőleg a sorsa vajon végzetszerűen megíratott-e.
Ez és a mellékszereplők fejlődésre való képtelensége festi a regény hangulatát minden humor, irónia és szarkazmus mellett sötétté és nyomasztóvá. A téma tulajdonképpen nem is a tehén, a tej és a gazdaság. Ezek csupán ürüggyel szolgálnak arra, hogy bemutassák a hétköznapok minden drámaiságot nélkülöző pillanatait. Az életünk ilyen apró momentumokból áll, amelyek nem kifejezetten drámaiak. A dráma ténye az, hogy az életünk ebből áll.
Athenaeum, Budapest, 2015.
Megjelent a Bárka 2015/5-ös számában.
